Ó ember, ember!
Elfuseràlt kísérlet
Szépre és jóra.
erről-arról-amarról még
...hallottam sírni a vasat...
...még hozzá álmomban, verset mondtam, fennhangon, hosszút, az elejére már nem emlékszem, valakinek mondtam, állva, közben begomboltam valami ruhafélét rajtam,a mellkasomon, végig, apró sűrű gombok voltak... és később jött elő verbálisan is ez a begombolkozás, elégedetten hallgatta, akinek mondtam a verset (mint valami szavalóverseny próbáján), lendületesen, diadalmasan jöttek ki belőlem a sorok, szavak, fontosnak tűnő mondatok, nem emlékszem a szövegre, csak arra és erre is utólag, hogy valahol átváltottam erre a már ismerősre:
hallottam sirni a vasat
ez József Attila (a korábbi sorok nem, azok közvetlenül belőlem jöhettek), azokra nem is emlékszem)
de innen igen, és ha már igy esett ideírom az ESZMÉLET e szakaszát, biztos jelentősége van, ha már álmomba került, feltörve a tudatalattimból:
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Eszméljünk!
cigánykerék
ilyen nincs!!!
miféle régi reflex jött elő belőlem és késztetett majdnem arra, hogy járás közben, a székem és az ajtó közti futószőnyegen, mezitláb, egyet gondolva, cigánykereket hányjak vagy legalább egy kézállásba lendüljek, s abból hídba át, és úgy föl... persze, csak az első mozzanat volt meg hozzá, a gyakorlati keresztülvitel már elmaradt. De a késztetés ugyanaz volt, mint pár éves koromban, amikor akár egy akrobata, otthon, strandon, szinte bárhol, bármikor megtettem... s olyan magátólértetődő természetességgel, könnyedséggel és főleg hajlékonysággal... megáll az ész! de hol vagyok már ettől?, örülök, ha rendesen tudok járni, meg biciklizni. Pedig kellene, még többet mozogni! legalább úszni! De hogy maradt meg bennem ez a késztetés, mi hozta elő...? A lassan 2. gyerekkor...?!
Azért a cigánykereket nem merném megpróbálni már.... még a fejállást se. (bár olyan sokszor úgy tűnik, mintha a fejem tetején állnék, s forditva látnám a világot. Vagy lehet, hogy az állt a fejetetejére? ki tudja... a végeredmény ugyanaz. Azt hiszem, olykor, nem vagyunk egy irányban...)
(2011. szeptember 14.)
elveszett a fényképezőgépem
elveszett a fényképezőgépem...
ezután
szemmel fotózok
más nem láthatja ugyan
de lesz sok képem …
előhívható
mikor visszaidézem
emlékeimben
bár eltűnnek majd velem
mint annyi minden más is
két (vég)pont közt
Azt mondja, a telefonba, hogy mindannyian meztelenül jövünk, és meztelenül megyünk el...
és helyeslek én is
és közben tele vagyunk mindenféle kolonccal terhelve, rendezgetünk, pakolunk, ragaszkodunk minden tárgyhoz
de tudjuk, hogy csak az számít amit e két pont (én nem mondanám azért azt, hogy végpont) közt magunkba gyűjtünk. És amit magunkból adunk. - Nem mondom, hogy ezek végpontok, mert sejtem-tudom, hogy nem a születésünkkel kezdődünk és nem is a halálunkkal végződünk
és azt is sejtem-tudom, hogy az a tudás, amink van, nem feltétlenül csak a miénk, inkább merítünk abból a végtelen tudásból amiben vagyunk, aminek részesei lehetünk, -meg persze igyekszünk tenni is bele, vissza
és persze csak az biztos - legalábbis innen nézve -, ami e két pont között van
és azt kell minél tartalmasabban, szebben, hasznosabban eltölteni
és azt is egyre inkább látom, hogy semmi sem olyan fontos, mint hogy egymáshoz (beleértve magunkat is persze!) jók legyünk
vagy -giccsesebben szólva - szeressük egymást... (gyerekek)
azt hiszem, semmi más nem számít
minden egyéb talmi, és csak ez lehet igazi
csak a szeretetből jövő tetteknek lehet értelme is
és a szeretet tulajdonképpen tettekben kell, hogy megnyilvánuljon
de mit prédikálok itt?
leírva minden üressé válik
mert az írás se olyan fontos, mint ami igazán fontos
és valójában előbb utóbb minden eljön az életünkbe, csak akkor már - tudjuk - hogy nem is olyan fontos, mint mikor csak vágytunk rá
és igaza van Simon Weilnek - (nem hiába idézi mottóként Schaffer Erzsi olyan odaadással a Nők Lapjabeli történeteiben):
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” –
árnyékaink
miért van az, hogyha a saját kételyeinket -amiket szeretnénk elaltatni - mert muszáj, anélkül nem lehet sehogyse előbbre lépni, és néha fontos, hogy tudjon az ember dönteni valami mellett - ha mástól halljuk megfogalmazva, idegesek leszünk, elutasítóak - és csak utólag jövünk rá, hogy tulajdonképpen saját elnyomott gondolatainkra haragudtunk meg, "másban". Azt hiszem valami ilyesmiről beszél Jung is, amikor az árnyékjelenségről - hogy másokban épp az idegesít, azt tartjuk elviselhetetlennek, ami pedig bennünk is megvan, csak elnyomva...)mi ez a folytonos önvédelem?!Mennyivel hasznosabb (lenne) a szembenézés, csak akkor tényleg talán moccanni sem tudnánk időnként...
miért , hogy az ember könnyebben vesz össze mással, mint magával? talán azért is, mert igy mégis csak könnyebb a nehéz is. mert ha még magunkkal se vagyunk jóba, akkor?.... (persze lehetünk egyszerre "rosszba" magunkkal is meg akár az egész világgal...)
de azért jobban oda kellene figyelni arra, aki a kételyeinket kimondja.(ha helyettünk is) És inkább megköszönni, mint elutasítani...
még ha toporgás is az ára, de az is jobb, mint egy elhibázott (előre?)lépés...
bár van olyan vélemény is, hogy a rossz döntés is jobb, mint egyhelyben toporogva nem dönteni... (no és visszalépni?... és minden kezdődhet előlről, egy másik jó vagy rossz döntéssel, mert folyton dönteni kell... s a folyton változó - külső és belső- körülmények közt...)
(2011)
elhaladva a gyerekkor udvara mellett
a diófa az üres udvar közepén
azaz annak is csak emléke
orgona s jázminillat lengi be
anyámhozta reggeli kakaó
virágcsokor piacról az asztalon
udvarra néző barna ablak
széles párkányán olvasok
idesüt ágak közt a Nap
kint és bent egyszerre vagyok
fény és árnyék az otthonom
szabadság és rabság a terem
kerti kút vize hűsít
gyümölcsök a fán
vince bácsi a felesünk
a kertben egyre ás
én csodálom a ritmusát
fekete puha s fényes föld sorjáz
bámulva nézem mint a kárpitos
bácsibácsijóbácsit
ahogy díványunkon dolgozik
anyu krumplit pucol
főz és mosolyog
mindenkit megkínál
étellel orgonával
kedvességgel
a szemében
mi tengerkék
tiszta ege tükre
s mély de nem meri
tágra nyitni
sokszor napokig
legfeljebb éjjel
álmatlan koromsötétben
én tartom életben
ahogy ő engem
özvegy és lánya
zord idők
kemény
érettségi tétele is az volt
s verset is hogy mondott
kis józsefet
mert az ő mezején
se értek kalászok
de álomvilágából
hamar felkelt
mennyit küzdött
s szenvedett
s az emberek
csak akkor látták
ha nevetett
mondják is
milyen kedves
volt mindenkihez
mert kedvtelen nem
ment közéjük
olyankor
engem se
engedett
kirándulni
randevúra
sehova
ő tudta
mitől félt
én nem
soha
csak mostanába'
sejtem
mióta én féltem
az én gyerekem
de magam most sem
se gyerekként
se öregnek
azt hive
védett vagyok
pedig védtelen
bántottak
s bántanak
épp eleget
de olyankor
anyámra gondolok
ö megvéd
mert szeretett
s a szeretete
elér engem
mint most is
még ha nincs is
mert mégis van
mint ez a
hirtelen jött
emlékroham
HATÁR-TALAN JEGYZETEK
mást kerestem, de ezek a régi "határ-talan jegyzetek is elém bukkantak...
(különös kapcsolatba hozhatóan mai határkérdésekkel)
HATÁRBONTÁS 2007. DECEMBER 20-ÁN
Ez a nap lehet, hogy bekerül a történelembe, bár ez mindig utólag dől el. Mindenesetre 88 év óta először történik, hogy megnyitják a határt Hegyeshalomnál, bár úgy hallom az osztrákok ennek legalább annyira nem örülnek, mint mi a románoknak, csak ők eléggé bántó módon ki is mutatják „(magyaroknak) behajtani tilos” tábláikkal pl. Vajon mi mindent kellett tenni korábbiakban ehhez? Állítólag a „magyar, ne lopj!” táblákat már korábban is kipakolták üzleteikbe.
1964-ben nem kis herce-hurca után léptem át a hegyeshalmi határt, és emlékszem, hogy pl Zürichben meglepően gyakran botlottam hangos magyar káromkodásokba. (Én szégyelltem magam helyettük – azt hihették úgyse ért körülöttük senki magyarul?), Nice-ban még mielőtt az American Expressbe bementünk a nagybátyámmal a leveleiért, nyomatékosan megkért rá, hogy míg benn vagyunk, ne beszéljek magyarul, (ez meg engem sértett, zavarván a „magyar” önérzetemet), de igaza lehetett, hiszen a hotelban is csak addig voltak feltűnően kedvesek hozzám, míg intonációs problémáim miatt azt hitték, hogy angol vagyok, viszont kiejtésem csiszolása után rájőve, hogy „hongroise”, -kicsit (de csak udvariasságból kicsit!) - egyből tartózkodóbbá váltak, pedig én ugyanaz, ugyanolyan maradtam. (Sőt, a kiejtésem jobb is lett!) Azt, hogy „vasfüggöny” - kinn hallottam először , de metaforának hittem csak, és nem valóságnak. Nos, ma az utolsó határsorompót is leszerelik. „Olyan szabadság áll helyre, amelyben 100 éve nem volt részünk, és amelyre nagyon sokat vártunk.” - mondja a köztársasági elnök, aki akkor és úgy szólal meg vagy nem – ami mindig zavarba hozó. De, mondják minden országnak olyan a köztársasági elnöke is, amilyet megérdemel. (Ha tényleg szabadok vagyunk – az épp lebontásban levő határokon belül is – nyugodtan kritizálhatjuk is, ugyebár.)
Mindenesetre jobb egy olyan világban élni, ahol nincsenek határok, még akkor is, ha ki se mozdul az ember a szülővárosából se. Más a tudata. Másképp nem utazik. Mert megteheti bármikor. Megtehetné. Rá van bízva ennek eldöntése! Rajta múlik. Valóban „szabad” az akarata. Nem kötik gúzsba, nem gátolják , nem rabosítják – kívülről, hatalmi önkénnyel és bürokráciával. De hogy otthon van-e?
LÁBJEGYZET:
Még mindig...
mert eszembejutott valami
utaztunk mi már külföldre mindenféle utiokmány nélkül, sőt: anélkül, hogy utazni akartunk volna! Természetesen az utazás módját se mi választottuk. (különben biztos nem marhavagonokra esett volna a választásunk.) Az időtartamát se valószínű, hogy egy évre kértük volna, s valószínű nem csak oda, azok se , akik nem utazhattak vissza...
rájuk nem vonatkozhatott a Szózat "itt élned, halnod kell" parancsa, még akkor se, ha ők nagyon is jól tudták, - Radnótival együtt - hogy "hol lakott itt Vörösmarty Mihály"...
épp olvasok a Népszabadságban egy könyvről, (Fekete János: Marvin); benne:
Anzikszkártyák egy kéretlen társasutazásról, az egyik szemelvény (anzix?) címe pedig németországi "kirándulás"
nagynénikém is igy emlegette ironikus, fanyar fájdalommal első külföldi - kényszerű.- utunkat...
mintha nem is lett volna az....
Talán mostantól olyan időket kezdünk élni, amikor mindenki szabadon választhatja meg, hol akar élni - halni (ilyen értelemben a Szózat szavai is kissé felülíródnak?)
Bár a születés -az itt születtem én ezen a tájon - gyökere -engem legalább is - ide köt....
Magdi néni is "hazajött" megpihenni....
Apám, nem tudhatom, hol pihen... Csak azt, hogy születésem után pár hónappal, nem önszántából - Borba "utazott", s onnan erőltetett menetben indíttatott el, de nem térhetett vissza, "haza"...
mi igen... csak azért nem mindig tudhatom, hogy igazán "itthon" vagyok- (lehetek?)-e itthon...
kikopunk
kikopnak az öregek
az életünkből
nagyanyáink
anyáink
nagybácsik
nagynénik
tanáraink
régi
szomszédaink
a kedvesek
a mogorvák
az érdeklődők
a zárkózottak
mind, mind
egyszer csak
eltűnik
kinek dicsekedjünk
kinek panaszkodjunk
ki adhatna tanácsot
mit nem fogadtunk meg
kire nem hallgattunk
a fiatalság kósza
figyelmetlenségével
ha mesélt magáról
már nincs kire nem
kikoptak mellőlünk
kikre még lehetett...
maradunk itt
elárvulva
gyerekeink
unokáink
tanítványok
szomszédgyerek
öregjei
s mi is
kikopunk
…
tán egyszer
valaki felriad
s rádöbben
hová lett
a sok öreg
de addigra
már
ő is az
szeptemberi emlékek
Szeptember 1 - ez a dátum valahogy összefonódott - legalábbis bennem biztosan és joggal is - az iskolakezdéssel. (bár volt idő, amikor rugalmasan kezelték ezt a kezdést (is) - praktikusan a szeptember első hétfőre eső napjára téve, de hát voltak egyéb praktikus és érzelmekkel nem törődő átcsoportosításaik is, mindegy...)
szeptember 1 - egy kicsit mindig ünnepnap volt számomra. Hosszú évtizedekig. Előbb csak iskolásként, aztán tanárként, de szinte folyton iskolába jártam...
Szerettem a nyarakat, nagyon is!, de amikor jött a szeptember, elfogott valami újrakezdési, ünnepi hangulat. Jó érzés volt, ha egyre összetettebben is az...
Mikor rám volt bízva "kultúr- meg műsorfelelős”ként az iskolai ünnepségek megrendezése, azért meglepődtem, hogy milyen kevés művet ihletett meg a tanévkezdés, sőt egyáltalán az iskola....
Lehet, hogy én gondolkodtam rosszul?
De némileg "örökölhettem" is; anyám mesélte, hogy amikor leérettségizett, utána még évekig milyen fájó érzés fogta el tanévkezdéskor... Mert hogy ő nem tanulhatott tovább (numerus clausus!)
Mikor én nyugdíjba mentem, érezhettem hasonlót. Reggelente lányom elkísértem még az ő szeretett általános iskolájába, s aztán volt úgy, hogy automatikusan továbbindultam az enyém felé, a gimibe, s aztán pár méter után kicsit megzavarodva, tétován fordultam vissza, mintha nem is tudnám, hogy most hova menjek, mintha nem lett volna hova menjek...
Elmúlt. De azért - mint Móra Ferenc írta azon ritka, iskoláról szóló művek egyikében: a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre.