erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

fekete-fehér

2015. szeptember 29. - gond/ol/a

fekete-fehér magyar film, ("Zöldár"), régi, 65-beli, de még régebben játszódik, 50-es évek elején, svájci sapka, Sztálin kép, elvtársozás, egymás figyelése, kioktatása, mindenki szerepet játszik, vagy ha nem , annál rosszabb, nyomasztó, sivár, és mégis... a miénk... volt.
(s most mi van helyette? a másik véglet.)
ez a "beszélni szeretnék veled" - ismétlődő formulája, és az elmaradt őszinte beszélgetések, a megnemhallgatások
rácsos emeletes ágyak a kollégiumban
egyetemi előadások az auditórium maximumban, egymás fegyelmezésével
falu-város ellentét,
kiszakadás otthonról
osztálykülönbségek, ebből fakadó feszültségek
és elaludtam közben
megy(jön ) a vonat..
fütyül
és csöng a telefon, lányom hiv
ébresztő
de mire
-----
az egész múltunk olyan mint egy fekete-fehér film - mondtam is már rég lányomnak, aki elképzelni se tudja, milyen volt ez a kor, a mi korunk valójában... hát pont olyan... fekete-fehér...
(mint ezen a képen is, bár ez Collégium Artium... és fakultativ, kedd esténként... de ez is fekete-fehér - bár a horgolt mohair sapkám -emlékszem- sárga volt...)
(a jelenünk meg túl harsány szines és zajos, és gyors és kaotikus -
s túl sok benne a vágás)

foto!

tanár/diák/emlékek

kiderült , hogy egy általános iskolába jártunk, én 6-ig jártam oda, ő 3 évvel fiatalabb nálam, igy nem is emlékeztem erre valahogy ...most volt az 50 éves találkozójuk, ez vetette fel a témát, és az is kiderült , hogy közös tanáraink voltak, sőt még az osztályfőnökünk is az, de sajnos a találkozójukon már csak egy tanárjuk lehetett jelen... Mi meg nem is szoktunk találkozni. (az osztálytársaim sem, azok igen, akikhez a másik iskolában 7.-ben csatlakoztam, de azokat sose tudtam "igazi" osztálytársaknak tekinteni azalatt a 2 év alatt - a másik 6 többet esett a latba...)

most azon gondolkodtam el - ahogy felidéztük közös tanárjaink alakját egy-egy jellegzetes gesztusukkal -, hogy ha már mi se emlékezünk rájuk, akkor, eltűnik az emlékük is?
pedig de mennyire életszerűek voltak, mennyire élesen jelentek meg előttünk most, mennyire egyformán emlékeztünk rájuk - pedig egymásra - azokból az időkből nem is...

ki fog emlékezni rájuk, ha már mi sem...
ki emlékszik a tanárokra, ha már a tanítványok se emlékezhetnek
hiszen egy-két közös iskolatársunkra is már csak emlékezhetünk

(ki fog emlékezni a tanárainkra, ha már ránk is csak emlékeznek)
(és meddig fognak emlékezni ránk...)

 

(2010. szept. 27.)

még mindig Nyugat

Még mindig... a Nyugat jegyében telik a nap (zöme), de ez már a zárás.
A buszban tegnap nem tudtam eléggé elmélyedni, így visszatérek ma ebéd után, aztán meg középiskolások Nyugatvetélkedőjén zsűrizek egykori almamaterem és egykori munkahelyem aulájában.

Ebédnél fura emlék jut eszembe az egyik szomszéd asztalnál ebédelő nő láttán. Látásból ismerem, gyerekkora óta, ami - ha fiatalabb is nálam - rég volt. Most hirtelen feltűnt, hogy mennyire kezd hasonlítani az apjára, akiről a fura emlékeim jutottak eszembe: pont ott, ahol most a Nyugatbusz áll, a Korona szálloda és étterem épülete előtt volt újságos standja az én gyerekkoromban, amikor anyukám meg a Korona épületében dolgozott, pontosabban a "Csongrádmegyei Vendéglátóipari Vállalatnál" (50-es évek intézménye - az irodán adminisztrált. ) Hetente egyszer pénzt kértem (kunyeráltam?) tőle kedvenc vicclapomra, a Ludas Matyira. Azt hiszem , 60 fillérbe került. Csakhogy egy idő után nem volt elég ez a 60 fillér, mert csak úgy volt hajlandó a szigorú és barátságtalan, rámripakodó újságos Ludas Matyit adni, ha megveszek mellé egy -amúgy eladhatatlan és olvashatatlan - újságot. Igy aztán, hamarosan leszoktam a Ludas Matyiról. (Később megtudtam, ezt hívják "árukapcsolás"-nak. A lánya fodrász lett, és ha - ahogy látom -, egyre jobban hasonlít az apukájára és nem csak kivül, akkor lehet, hogy ő meg csak úgy vágná le a hajamat, ha egyúttal pl. be is festetném ?)

A Korona elé érve, a buszhoz, persze elfelejtem ezt a bevillanó képet az én múltamból, sokkal régebbi időkbe (és színvonalasabb sajtókiadványba) keveredek már megint. (bár, ami azt illeti, a maga nemében a Ludas Matyi se volt rossz lap!) Most, előbb nem megyek be a buszba, hanem körbejárom, az oldalára applikált, számokkal ellátott régi fotókba mélyedve, a kezemben egy lapon a lista, beazonosítható mindenki, s a nevek mellett ott az fotó keletkezésének évszáma is. De vannak, akiket magamtól is "kitalálok". Sok régi ismerős van itt, ha nem is minden fotójuk ismert. Sajnos némelyik kicsit besározódott az úton. Most is eseget. Beljebb is megyek, s nem tudom, miért de a filmek vonzanak megint, mellette egy képernyő előtt, fejhallgatóval egy fiatal lány ül. Neki szól oda, sürgetően egy másik, fényképezőgépes, valami különös tájszólással, hogy menniük kéne mar, de nem nagyon akar mozdulni amaz, azt mondja -hasonló, sosehallott ízes magyarsággal - hogy elhallgatná napokig. (Mit? nyugatos költők mondják saját verseiket!) Megkérdem, honnan jöttek. Csikszeredáról! Hát innen, a szomszéd országból ez a nagy érdeklődés.(?)

A gimibe én érek oda először szinte. Még csak a játékmester rendezkedik, az Önkormányzattól. Leterített asztalok székekkel, a 4 középiskola diákjainak, egy kávéházinak berendezett asztal, az amatőr színészeknek, akik jelenetet adnak elő, s nekünk, a zsűrinek is egy asztal, a nevünk már ki van rakva rá. (persze elírással, mindegy - már legalább 10 éve nyugdíjban vagyok - nem is szeretem összeszámolni, mióta, de hát -feltételezem - épp ezért, a feltételezett pártatlanságunknak köszönhetően, (mindhárman már nyugdíjasok vagyunk), zsürorok. Az igazgatói irodában tartunk röpke előzetes megbeszélést, a kanapéra ülök, már amennyire elférek, a mellettem lévő hatalmas tablónyi fotóktól, fekete-fehérek, s rajtuk épp egy saját, jórégi osztályom látom, a ballagási egyenruhánkban, majd magamat is felfedezem egy május elseji felvonuláson a tanárok soraiban - jaj de fiatal, és jaj de szép "az" a lány - meg a többiek és mindenki..., milyen rendezett, rendes... Ezek a régi fotók, hogy vissza tudják varázsolni a múltat..., nem csak a Nyugatbuszban!) A vetélkedő első számaként ki kell találni egy jelenet valódi szereplőit: Kaffka Margitot, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Karinthyt.... s ennek megfelelően ugyanők lesznek a csoportok névadói. Hát - ami azt illeti - megdöbbentően keveset tudnak "egymásról", "magukról"..... Viszont egy kreatív feladatot: verset írni Tóth Árpád stílusában előre megadott szavakból - meglepően bravúrosan oldanak meg, s adnak is elő - különösen - mint utóbb kiderült - a József Attila Gimnázium(om) diákjai, alias "Kaffka Margit" de a másik, a Juhász Gyuláról elnevezett Juhász Gyula Gimn. lesz az első az összversenyben. Bár a lényeg nem is a verseny - lenne -, hanem, az hogy foglalkozzanak a Nyugattal, hogy olvassák szerzőit... Talán nem is véletlen, hogy főképp a könyvtár szervezése a vetélkedő. De valahogy nem vagyok igazán biztos abban, hogy eleget olvasnak...(Épp a bejátszott versek felismerése a leghiányosabb!) Félek, hogy "kiment a divatból" az irodalom, az olvasás, s talán a Nyugatkiállítás is a modern eszközei miatt olyan népszerű? - ha népszerű - ma már nem is tolongtak annyira.) Nem akarom végiggondolni....

írók filmvásznon és filmvászon előtt

Egész napom írók közt töltöm - már szédelgek.

A főtéren, a Korona előtt szinte belebotlok biciklimmel egy piros buszba, amit diáksereg áll körül,- nicsak megint egy volttanítvány-irodalomtanárral élükön. Megérkezett Makóra is a Nyugatbusz kiállítása! Be már nem férek a gyerkőcöktől, de egy kis asztalkán könyvjelzők, képeslapok, archív fotókkal, gyerekeké,("Irók Fiatalon" -áll a fotók alján) akikből - ki hitte volna!, a képeken még nem látszik, vagy mégis? - a Nyugat szerzői lettek! Találós kérdésnek is jó. Megragad egy szomorú-riadt tekintetű kisfiú fotója, tiroli nadrágja zsebébe süllyesztett kezekkel - nem találom ki, bár megtehetném, hiszen a tragikum máris ott a szemében; ő Radnóti Miklós. És egy faragott szék támlájába kapaszkodó Kosztolányi: a "szegény kisgyermek"; a gyanútlanul mosolygó, mezitlábas baba: Szerb Antal, az elszánt, okos tekintetű, kicsit gyanakvó József Attila... azt se tudom, melyik képeslapot vigyem haza... délután a soron következő középiskola előadótermében a busz kísérője vetített állóképeken mutatja tovább a szerzőket, immár felnőttként (meg a szerkesztőket), s a bemutató végén, gratisként egy 15 perces összeállítást régi archiv filmen íróink életéből, akár a "privát Magyarország" néma filmjei, zongorakísérettel, csakhogy itt híres íróinkat láthatjuk némafilmszereplőként. Szívszorongató a zárófilm: Kosztolányi - vicces jelenetek után - családjával: feleségével, fiával) egy kerti lépcsőn jön lefelé, felénk, lassan, szaggatottan, néha mintha vissza is lépnének, leveszi, meglengeti kalapját, felénk, barátságosan integet, a kép egyre kisebb, távolodó, majd eltűnik... szívszorongatón.... Előadás után, vásárlás közben a pénztárnál nem találom a táskámban a pénztárcám, utoljára az írók képeslapjai vásárlásakor az asztalkára téve láttam a busznál, nosza odakarikázok, de nincs ott, hátha otthon, persze, lázas örömömben vissza se tettem eredetileg se a táskámba, hanem ott van a képeslap-zsákmányaim mellé dobva az asztalon... nosza vissza a kedves, aggódó buszkísérőket megnyugtatni, hogy megvan a pénztárca, s még van pár perc az 5-ös zárásig, most fel is megyek a buszba, Babits, Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Füst Milán, Kaffka Margit, Szép Ernő, József Attila, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor közé, s a busz végében ismétlődve láthatom újra, még élesebben a filmösszeállítást, nem is mozdulok előle. Rabul ejt világuk. Karinthy Frigyes egy havas délután kisfiával , Cinivel, évődik, Móricz Zsigmond dolgozószobájában komolyan gépel, az első ünnepi könyvhéten, 1929-ben, dedikál, egy baráti asztaltársaságban ott vannak az asztal körül Szabó Lőrincék, Német Lászlóék, s ahogy gesztikulál, beszél , körülnézegetve, (nem tudni mit mond) de úgy egészében emlékeztet valakire, igen egy ma élő íróra, akivel összefutottunk a múltkor az Intercityn Pestről jövet, s épp ma este van a szegedi Grand Caféban: "FELOLVAS AZ ÍRÓ" Nahát , akkor bemegyek megnézni, meghallgatni! akarok már hallani is a néma képek és némafilm után egy igazi élő írót!

épp az irodalmi felolvasásokról, értelméről (vagy értelmetlenségéről?) olvas fel, a Grand Café mozihelyiségének filmvászna előtt iróniával, és öniróniával, csak hallgatom, mint mesét, készülő regényéből részleteket, a felolvasási sorozat tematikája jegyében cigányokról, zsidókról, de milyen - tanítani való, de megtanulhatatlan - egyszerre külső és belső (empatikus) látással! - (nem is lehet anélkül igazán író, az író!) - majd megint önirónia, az iró mint szakácskönyvi tétel, hogyan készítsük-fogyasszuk el, aztán paródiát (alias Karinthy Frigyes...)

jaj, de sokat lehetne-kellene olvasni! holtaktól-élőktől - mindegy! Az irodalom ÉL(jen)! Csak születésnapjai vannak (legyenek)!

(2008. szeptember)

matuzsálem

Szegeden a buszállomás felé tartok , jó időben, élvezve azt is és a város szépségét, a Széchenyi téren egy étterem előtt haladok el, az utcai terasz előtt, hol az asztaloknál ül egy-két vendég, valamikor, évtizedekkel ezelőtt én is ültem itt, meg beljebb is,... most Matusalem étterem és kávézó van kiírva a bejáratra, akkoriban biztos nem így hívták, de hogy is? hogy is? egy ötlettől és kiváncsisággal kevert nosztalgiától hajtva besétálok az étterembe, s megkérdem a pincérektől, mi is volt neve régebben ennek az étteremnek, Botond, meg Debreceni - mondják, - de amikor itt jártam, még a 70-es években, akkor még Debreceninek hívták, hát persze, hogy is felejthettem el, de azt nem, hogy hol is vacsoráztunk D.I.-vel itt, anno 70-es évek, nézem is a terem legvégét, igen ott ültünk vacsoránkat fogyasztva, "utolsó vacsoránkat", mert hiába volt "kellemes", és hiába mondta, hogy mennyire szeret enni velem, és ezt majd ismételjük meg többször, mégis csak ez és itt lett az utolsó vacsoránk, itt ebben az étteremben, ami ugyancsak megöregedett, akárcsak én, "matuzsálem" lettünk... D.I. meg már sehol, már sehol se vacsorázik, senkivel, mert fogta magát és örökre elment - az ötvenvalahanyadik születésnapja idején... (nem tudtam meg, csak utólag, de aznap én is majdnem...) ,de tőlem , s én tőle már jóval előbb, el... s ki-ki máshoz ...

aztán épp itt a teraszon beszéltem még a "famulusával", (akitől először hallottam nálunk, amikor még nyáron meglátogattak, - Cseh Tamás - a szintén, eredetileg, "rajztanár" - nevét, rajongással, amikor megjelent a tévénken, számomra még ismeretlenül, - meg aki később, ősszel, olyan szépen és finoman tudott vigasztalni - mint festeni is azokat a színkavalkádszerű mégis visszafogott, absztrakt képeit) meg itt volt Z. is, akivel felfedeztük, hogy ugyanolyan szinű a szemünk, pedig ritkaságszámba megy: szürkés-zöldes-kék, s hogy vigyázzunk rá (mint a szemünk fényére), de mára már az enyém megkopott, ő meg egyáltalán nem vigyázott rá, egy autokarambol végleg elhomályositotta, és már csak a festményein ragyog fel, meg ott volt P. is, aki elcsodálkozott azon, hogy a kis hálómban hordom (Szegeden összevásároltam mindig) az egész aktuális kortársirodalmat, zenét, kultúrát, mindent. Jaj, akkoriban a szivem is...elég jól láthatóan,... S hova repült az ifjúság... Matuzsálem lett... az is

(az előbb a Kárászon egy csoszogó öregember megszólitott két padon ücsörgő fiút, hogy hány évesek, 17-et mondtak, az öreg meg 92-őt - az is jó, mondta, az ő korukra - én épp köztük, de közelebb a matuzsálemhez... csak becsülnék meg a srácok az ifjúságukat, nem úgy mint mi, mi fel akartunk mielőbb nőni, öregedni(?), hogy végre a miénk legyen teljesen az "élet", és mire az lehetett volna, elröpült..., még az emléke is)

az étterem épülete még áll, mint előtte is, s fog is, szebben mint valaha, mert műemlék

de annak a vacsorának az emléke.... már csak bennem...

 


 

(2010. szept. 24.)

engesztelő

és még

az elhibázott

szerelmeimről is,

szólnom kéne...

 

úgy feledkeztem meg róluk

a létösszegzésből

úgy hagytam ki

ahogy őket is el

s tulajdonképpen

magam is velük

vagy ők engem

 

pedig évtizedekig

ifjúságom értelmét

jelentették

mert az igaz érzelem az

 

soha nem éreztem

és értettem

annyit és úgy  a világból

mint míg voltak

 

s ha végül is mind elhagytak

vagy én őket -

már oly mindegy

most itt vannak mind

bennem s velem

 

de jó hogy voltak

van kikre emlékeznem

szeretettel és

szerelemmel

 

s így, engesztelőnap előtt

a bocsánatukat kérhetem

 

ha akkor,

mikor ideje lett volna

nem eléggé szerettem

nem ahogy ők szerettek

pedig nagyon

néha vakon

 

dehát nem is éltem

elég bátran

s eléggé

sosem

 

bocsássatok hát meg nekem

és én is magamnak

 

s te is Istenem

 

s bocsásd meg nekik is

amit ők követtek el ellenem

 

(én már rég megtettem)

 

megtérés szombatja

fehérbe öltöztem

természetes anyagokba

templomba nem megyek

a mienk lerombolva

mar ötven éve

a többi lábamnak

messze lett

a temető is messze

hova ilyenkor menni kéne

s göröngyös az út oda

veszett rókák fészkelték be

mint mondja

maiamiba szakadt

hazánkfia,

szülei megrongált sirja

szemben a nagyszüleimmel

jaj nagyapa és nagymama

rátok öregedtem

az életem hogy lett ily mostoha

számba kéne venni

rendbe tenni

a maradékkal

még kezdeni valamit

de nem tudok lehajolni

a földig, s hozzám se

hajol le senki

gerincem nem is engedi

csak majd esni

hullani

ahogy a gravitáció teszi

 

nem hittem

hogy így el lehet veszni

menet közben

cél előtt

kényszerpihenni

fájdalommal

várva mind rosszabbra

halál előtt

s ott ugyan mi vár

már újra sejtem

a semmi

vagy a minden

de oly mindegy

innen kiszakadás

és itt mit hagyok

valami maradandót

talán semmit se

 

tanultam szorgalmasan

s tanítottam hűen annyit

jó lánya voltam anyámnak is

valameddig

mert örökké

nem lehetünk azok

 

és anyának is

csak addig

míg felneveltem

s útjára engedtem

lányom szabadon

lányom ki már anya

én meg láthatatlan

nagyanya

egy hang a telefonban

esetleg skypon egy arc

van lábad, dolgozol

unokám ezeket kérdezi

s mi lehet válaszom

van, csak beteg,

dolgozott eleget

de már öreg

s nyugdijas is

fiatalabbnak kéne lenni

rohangálni vele

s tartani előre, fel

magaslatokig

 

nem hittem

hogy ilyen hamar

itt terem

az ut vége

s hogy már csak

ülni volna kedvem

vagy feküdni

vagy azt se

mert az is fáj

pedig élni muszáj

 

fáj a sok

félbemaradt terv

és az utak

miken járni

el se kezdtem

s nem is lépek már

rájuk soha

 

 

még összetakarítom

mit szétszórtam

lehet köztük kincs is

sok érzés és gondolat

egyebem nem volt

és nincs is

 

kár hogy nem kellett

annyira másnak

mint amennyire

adni én akartam

de nem akarom

hogy semmibe

vesszen

se hogy még

bent rekedjen

mit valaha

akartam

 

söprögetek

s mindent nem

szórok ki

 

még irok újat is

ha úgy adódik

valaki üzent bennem

 

még valami fontosat

meg kell tennem

míg engedtetik

 

kisunokám egyszer

talán elolvassa

s megtudja

ki is volt a

nagyanyja

hogy több szeretett

volna lenni

neki is

nagyanyább

nagyanyja

 

s talán tovább visz

az őseinkkel együtt

kiknek tartozom

belőlem is

valamit

s mit én nem tudtam

ő elmondja

és megteszi

 

kiegyenlitve a

számlát

őseink

s a sor végén

vagy inkább elején

őstenmagunk

istenünk előtt

 

ki most is

csak áll

és néz

a mi szemünkkel

s nem követel

nem is kér

s nem ítél

de mindent belát

 

s most épp

egy madár

kuvikol

a légen át

 

még süt is a nap

lányom esemest irt

jól vannak

én is jobban

bár kérdésére azt feleltem

majdnem teljesen

persze túloztam

de akkor is igaz

mert nincs is

nálam boldogabb

mikor üzen

 

ülök egy teraszon

fagylaltozom

fehérbe

öltözötten

bizva egy

fényesebb jövőben

s őrizve a múlt értékeit

 

 

készülődve

visszatérni

oda

honnan jöttem

a mindenbe

vagy semmibe

s remélve

nem lett rosszabb

a világ tőlem

vagy nem tőlem

lett rosszabb

ha az

mint előttem…

én mindig csak

jót akartam

neki

 

éltem

ennyire tellett

tőlem

de most

bevallom

megtörötten

rossz lenne

ha kiderülne

jobb se lett

a világ

egy kicsit se

általam.

 

 

 

 

 

 

 

még és már

még a saját lábamon
még csak zsiborog
még mást tolnak nekem
a betegápolók
még én öltöztem föl
csinos utcai ruhába
még nem hiszik el
hogy beteg lehetek
legfeljebb fáradt
pedig gerincroppantó
évek sorjáznak mögöttem
s buktatnának most föl
avagy le

de inkább visszafordulok
nem akarom megvárni
mikor már nem tudok…

most még a saját lábamon
vagy a biciklimen
nem akarom azt a holnapot
mikor már nem….

süti beállítások módosítása
Mobil