különös élmény, tapasztalás ért tegnap... Újszegedről Szegedre átkelvén a Tisza fölötti Belvárosi hídon. Lányom elé mentem, a nagyállomásra, az IC elé, leszálltam a távolsági buszról már a Sportcsarnoknál, gondoltam, így hamarabb elérem, mintha a Mars térre bedöcögés után kéne buszra szállnom, kerülő úton, az új hídon - régen csak ez a híd volt, csak ezen lehetett megközeliteni Makó felől Szegedet, gyalog vagy villamoson a hídon, - kis koromtól kezdve ezen jártunk, milyen nagy élmény is volt, beutazni Szegedre, a nagyvárosba!, a hídra kanyarodva a SZUE látványa eszembe juttatta azt a pár strandolást, úszást , ami itt zajlott, a nagy medencében, még gimistaként, majd egyetemistaként, az már inkább a Tiszamenti partfürdőben, a nagy épületben , ahol lányomék nemrég koncertet adtak, s mit Tiszagyöngyének kereszteltek azóta el , valaha ott a kabinok voltak, azért is volt olyan ismerős akkor az az ormótlan, anakronisztikus épület a kopott lépcsősoraival, aztán most, a hidon át, mikor megpillantottam a Múzeum napverte klasszikus épületét, akkor kezdődött ez a leírhatatlan, elemi érzés, hirtelen nem emlékeztem, hanem átéltem,(újra), mintha átbillentem volna abba az időbe, amire korábban emlékezhettem, és elkezdtem magam minden átmenet nélkül annak és úgy érezni, mint mikor régen, kicsi gyerekként rácsodálkoztam a nagyváros épületeire... ("gyermek vagyok , gyermek lettem újra... " - Petőfi is ezt élhette, csak kevesebb évtizeddel, ? "cserebogár, sárga cserebogár"... nem csak költői képként, hasonlatként használhatta?
már akkor tudtam, hogy ezt le kell írnom, majd, de azt is tudtam, hogy nem fogom tudni leírni, amit éreztem
lányomnak azért gyorsan próbáltam - dadogva - elmondani, ő értette, miről van szó, meg is tetszett neki, megkérdezte beleírhatná e napi netnaplójába - boldogan adtam rendelkezésére az élményt, már amennyire egyáltalán tudhattam átadni, ő le is irta, tömören, ragyogóan megragadva a lényegét - képileg is illusztrálva lett (merthogy később direkt lefotózta a Múzeumot, velem, aztán otthon , már ma - épphogy lapzárta előtt pár perccel -, találtam egy vagy félévszázados fotót, amin ugyanazokon a múzeumlépcsőkön jövök le..
Ime a naplórészlet :
Mire beérek Szegedre, Anyukám vár az állomáson, ha Szegeden vagyok, ő bejön Makóról, így szoktunk találkozni. Arról mesél, hogy amikor a busz átért Újszegedről Szegedre, ahogy feltűnt a Múzeum, hirtelen megcsapta valami abból az érzésből, ahogy kislány korában olyan hatalmasnak érezte az épületet, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy mintha ekkor nem is emlékezett volna, hanem az emlék lett volna ő maga. Később, a Grand Café felé útba is ejtjük a Múzeumot, Anyám megmutatja az emlék helyét.
Emlék Hely
igen"majd még ezt egyszer pontosabban", részletesebben megírom... mondhatnám, de nem, nem tudom, nem tudnám, legfeljebb bővíteni régi és új fotókkal a múlt emlékeinek ezt a jelenbe csúszását...
anyukámmal, a múzeum tövében: )
61-esek a képek, érettségi után, júliusban, egyetem előtt készültek. anyukám mellett, a padon, nagynénikém, Erzsi néni...ő is bejött velünk Szegedre( a szülővárosába) :
lányomnak is már emlékei fűződnek ide, egy múzeumkerti padhoz pl...,egészen mások persze (és nagyon frissek is még):
és a litera netnaplójában a tegnapi teljes "hosszú nap (el)"...:
(2009... úgyhogy mára már ez is emlék)
