Az idei Tavaszi Margó Fesztivál első programja Szaniszló Judit A másik ember című kötetének bemutatója volt. A szerzővel Turi Tímea beszélgetetett szolidaritásról, magányról és öniróniáról. A kötetből Bíró Kriszta olvasott fel részleteket. – Hegedüs Anna beszámolója.
Szaniszló Judit harmadik kötete, A másik ember a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg, és a most zajló Margó Fesztivál első napján mutatták be. (A kötetbe itt tudnak beleolvasni.) A könyvben számos a szerző által készített fénykép szerepel, amelyek a bemutatón a szerzővel beszélgető Turi Tímea szerint egyenrangúak a szövegrészletekkel, mivel mind a fotók, mind a szövegek személyes helyzeteket ábrázolnak, de nem beazonosítható szereplőkkel. Ehhez kapcsolódóan Szaniszló Judit azt mondta, hogy ez nem egy előre meghatározott célja volt a kötettel, hanem ez egy általános jellemzője saját írási stílusának, hogy érződik a szövegeken és fotókon a szerző, ott van bennük. Kiemelte, hogy a könyv elején szereplő mottó („J. vagyok, nem vagyok azonos sem a cselekedeteimmel, sem ennek a könyvnek a szerzőjével.”) pont ezt nyomatékosítja. „Túl van rágva ez az autofikciós dolog” – mondta, majd hozzátette, hogy szerinte nincs jelentősége annak, hogy valami autofikció vagy sem, hiszen mindenkinek megvan a maga valósága, ami relatív.
Turi Tímea a mottót „finom csavarnak” nevezte, majd arra kérdezett rá, hogy valójában ki is mondja ezt a mondatot. Példaként felhozta Esterházy által is sokat idézett Flaubert-mottót („Bovaryné én vagyok”), aminek pont az ellenkezőjét állítja Szaniszló kötete – „még az sem vagyok, aki én vagyok”. Szaniszló bevallotta, hogy célja az volt, hogy még jobban el tudjon bújni a szövegek mögé, miközben tudja ő is, hogy valójában egy üvegfal mögött van.
Fotó: Felvégi Andrea / Müpa
Ezután Bíró Kriszta felolvasta az Egyre kevesebben című szövegrészletet a kötetből, amely középpontjában a kortársakhoz való viszonyulás, az egyedüllét és a társadalmi elvárások állnak. Turi Tímea a szerző előző kötetiben (Leli élete, Beenged – itt és itt tudnak beleolvasni) is megjelenő alteregók gazdagságára mutatott rá, és kérdése a hangok színének változásáról Bíró Krisztához szólt. Bíró Kriszta szerint az összes kötetben egy szilárd írói hang mutatkozik meg, de ő, mint befogadó mindig Juditot hallja a megszólaló szereplők mögött. Kiemelte, hogy nagyon szereti, ahogy Szaniszló ír, és a legfontosabb írói stílusában az „irónia érzelmessége”.
A különálló szövegeket erősen összekötik motívumok, helyszínek, történetek. Ilyen például a társasházi lét, amely meghatározó eleme a könyvnek. „Lakásügynökségi koordinátor vagyok” – mondta Szaniszló Judit, majd a történetek keletkezéséről beszélt. Az első szövegek a Covid időszakában születtek, amikor az Élet és Irodalom felkérte, hogy havonta írjon tárcákat. Életét ekkor nagyban meghatározta a bezártság, és elkezdte érdekelni az a furcsa helyzet, hogy csak falak választanak el minket teljesen idegen emberektől, akiknek az életébe mégis be vagyunk vonva (akár egy-egy hangosabb mondat áthallatszódásával). Ez a kettősség a magától értetődő dolgok és a látszólagos idegenség között tematizálódik a szövegekben. Turi Tímea kiemelte, hogy a fal, mint tényező mennyire fontos szereplő a kötetben, hiszen csak ez áll bizonyos esetekben az elbeszélő és a szomszéd között, és ez a gesztus egyfajta tapintatot ad a szövegeknek. Erre reflektálva Szaniszló Judit felhozta a morális dilemmák témakörét, mivel a történetek nagyrésze érzékeny témákat dolgoz fel, így fontos az elhatárolódás. Rátért arra is, hogy a történetekben szereplő közös helyek (lift, lépcsőház stb.) érdekes viselkedési formákat hozhatnak ki az emberből.
A szintkülönbség kétféle értelemben is megjelenik a kötetben. Turi Tímea most az elvontabb fogalmi jelentésre kérdezett rá, a másik elbeszélői perspektívák megtalálására, megírására. Ekkor a szerző újra visszatért a Covid időszakához, ami szerinte nagyon erősen kihozta a különbségeket társadalmi szinten. Nehéznek és problematikusnak tartja, ha ilyen témákról kell írni, mivel kérdéses számára, hogy hogyan lehet etikusan beszélni arról, milyen nehéz körülmények között élnek emberek. Hozzátette, hogy nem tud nem írni hasonló érzékeny témákról, viszont igyekszik úgy megfogalmazni gondolatait, hogy az ne sugalljon semmilyen szempontból felsőbbrendűséget.
Fotó: Felvégi Andrea / Müpa
„Olyan dolgokról szól ez a könyv, amikről szoktunk beszélni, de nem így” – mondta Turi Tímea és a tabudöntögetés nélküli elbeszélés témájára tért át, hiszen a könyvben elbeszélt érzékeny helyzetek (magány, szolidaritás stb.) mind egy objektív szűrőn keresztül vannak narrálva. Az önsajnálat látszatának elkerülése volt a cél, emelte ki Szaniszló Judit, és hozzátette, hogy az önirónia nagyon fontos olyan helyzetekben, amik nem magától értetődő tipikus élethelyzetek.
Bíró Kriszta ekkor egy öt mondatból álló szövegrészletet olvasott fel, amelynek kapcsán Turi Tímea életünk dramaturgiai igénytelenségéről kérdezte a szerzőt, pontosabban arról, hogy hogy milyen viszonyban van a szövegek formája a szerző életfelfogásával. Szaniszló Judit úgy fogalmazott, hogy számára felszabadító érzés a tény, hogy nincs számonkérve a szövegeken egy történeti ív, hiszen nem kell, hogy a dolgoknak értelme legyen, saját életívünket mi alakítjuk ki. Kiemelte, hogy szerinte az a legfontosabb, hogy mit látunk bele a minket körülvevő dolgokba, a kötetben szereplő fényképek is ezt érzékeltetik, hogy minden pillanatnak külön története van.
A szövegek megformáltsága keretes szerkezetet ad a kötetnek, mivel az első és utolsó szövegrészlet megegyezik (vagy nem teljesen, ezt döntse el az olvasó). A szerző szerint ez azért is fontos, mivel relativizálja a szövegek súlyosságát, és mint egy megkönnyebbült sóhajtás olvashatjuk újra a kötet kezdő részletét. Zárógondolatként kiemelte, hogy ez a gesztus arra is rávilágít, hogy semmi nem biztos, sőt, azon is elgondolkodhatunk, hogy nem mi vagyunk a legfontosabbak, hanem lehet, hogy egy másik ember.
