ma volt egy furcsa, nem végiggondolt gondolatom (inkább valami érzésféle? intuició, vágy?), hogy felhivjam az anyukámat telefonon, persze, hogy végig se gondolhattam, hiszen menet közben eszembejutott, illetve már kezdettől tudtam...hogy nem hivhatom! (egyébként életében sem igen, hiszen akkoriban még nem volt telefonunk, vezetékes sem, nem hogy mobil a zsebben, utcán... órai szünetekben is hazabicikliztem, hogy megnézzem, hogy van, pedig, milyen egyszerű lett volna egy telefonnal...) aztán, pár perc múlva megszólalt a mobil a zsebemben, lányom hivott... (akit mostanában, hogy megszületett a kicsije, az unokám , és folyton szoptat, vagy tisztába tesz, olykor, netán lepihen közben - nem akarom  zavarni.... de ő szokott azért hivni... aztán meg mondtam neki, hogy hivjon is,... amig hivhat, MERT SEMMI NEM TART ÖRÖKKÉ... (AZAZ NEM TARTUNK ÖRÖKKÉ...)

ÉS hiába is TUDOM, hogy milyen képtelenség is, hogy fel akartam hivni a már 23 éve nem élő anyámat....  valahogy mégse az....valakivel beszélni akartam volna, kiönteni a szivem, és kinek tehetné az ember , ha nem az anyjának.. Rossz árvának lenni,akárhány évesen is....

(2012. okt)