mást kerestem, de ezek a régi "határ-talan jegyzetek is elém bukkantak...
(különös kapcsolatba hozhatóan mai határkérdésekkel)
HATÁRBONTÁS 2007. DECEMBER 20-ÁN
Ez a nap lehet, hogy bekerül a történelembe, bár ez mindig utólag dől el. Mindenesetre 88 év óta először történik, hogy megnyitják a határt Hegyeshalomnál, bár úgy hallom az osztrákok ennek legalább annyira nem örülnek, mint mi a románoknak, csak ők eléggé bántó módon ki is mutatják „(magyaroknak) behajtani tilos” tábláikkal pl. Vajon mi mindent kellett tenni korábbiakban ehhez? Állítólag a „magyar, ne lopj!” táblákat már korábban is kipakolták üzleteikbe.
1964-ben nem kis herce-hurca után léptem át a hegyeshalmi határt, és emlékszem, hogy pl Zürichben meglepően gyakran botlottam hangos magyar káromkodásokba. (Én szégyelltem magam helyettük – azt hihették úgyse ért körülöttük senki magyarul?), Nice-ban még mielőtt az American Expressbe bementünk a nagybátyámmal a leveleiért, nyomatékosan megkért rá, hogy míg benn vagyunk, ne beszéljek magyarul, (ez meg engem sértett, zavarván a „magyar” önérzetemet), de igaza lehetett, hiszen a hotelban is csak addig voltak feltűnően kedvesek hozzám, míg intonációs problémáim miatt azt hitték, hogy angol vagyok, viszont kiejtésem csiszolása után rájőve, hogy „hongroise”, -kicsit (de csak udvariasságból kicsit!) - egyből tartózkodóbbá váltak, pedig én ugyanaz, ugyanolyan maradtam. (Sőt, a kiejtésem jobb is lett!) Azt, hogy „vasfüggöny” - kinn hallottam először , de metaforának hittem csak, és nem valóságnak. Nos, ma az utolsó határsorompót is leszerelik. „Olyan szabadság áll helyre, amelyben 100 éve nem volt részünk, és amelyre nagyon sokat vártunk.” - mondja a köztársasági elnök, aki akkor és úgy szólal meg vagy nem – ami mindig zavarba hozó. De, mondják minden országnak olyan a köztársasági elnöke is, amilyet megérdemel. (Ha tényleg szabadok vagyunk – az épp lebontásban levő határokon belül is – nyugodtan kritizálhatjuk is, ugyebár.)
Mindenesetre jobb egy olyan világban élni, ahol nincsenek határok, még akkor is, ha ki se mozdul az ember a szülővárosából se. Más a tudata. Másképp nem utazik. Mert megteheti bármikor. Megtehetné. Rá van bízva ennek eldöntése! Rajta múlik. Valóban „szabad” az akarata. Nem kötik gúzsba, nem gátolják , nem rabosítják – kívülről, hatalmi önkénnyel és bürokráciával. De hogy otthon van-e?
LÁBJEGYZET:
Még mindig...
mert eszembejutott valami
utaztunk mi már külföldre mindenféle utiokmány nélkül, sőt: anélkül, hogy utazni akartunk volna! Természetesen az utazás módját se mi választottuk. (különben biztos nem marhavagonokra esett volna a választásunk.) Az időtartamát se valószínű, hogy egy évre kértük volna, s valószínű nem csak oda, azok se , akik nem utazhattak vissza...
rájuk nem vonatkozhatott a Szózat "itt élned, halnod kell" parancsa, még akkor se, ha ők nagyon is jól tudták, - Radnótival együtt - hogy "hol lakott itt Vörösmarty Mihály"...
épp olvasok a Népszabadságban egy könyvről, (Fekete János: Marvin); benne:
Anzikszkártyák egy kéretlen társasutazásról, az egyik szemelvény (anzix?) címe pedig németországi "kirándulás"
nagynénikém is igy emlegette ironikus, fanyar fájdalommal első külföldi - kényszerű.- utunkat...
mintha nem is lett volna az....
Talán mostantól olyan időket kezdünk élni, amikor mindenki szabadon választhatja meg, hol akar élni - halni (ilyen értelemben a Szózat szavai is kissé felülíródnak?)
Bár a születés -az itt születtem én ezen a tájon - gyökere -engem legalább is - ide köt....
Magdi néni is "hazajött" megpihenni....
Apám, nem tudhatom, hol pihen... Csak azt, hogy születésem után pár hónappal, nem önszántából - Borba "utazott", s onnan erőltetett menetben indíttatott el, de nem térhetett vissza, "haza"...
mi igen... csak azért nem mindig tudhatom, hogy igazán "itthon" vagyok- (lehetek?)-e itthon...
