Azt mondja, a telefonba, hogy mindannyian meztelenül jövünk, és meztelenül megyünk el...
és helyeslek én is
és közben tele vagyunk mindenféle kolonccal terhelve, rendezgetünk, pakolunk, ragaszkodunk minden tárgyhoz
de tudjuk, hogy csak az számít amit e két pont (én nem mondanám azért azt, hogy végpont) közt magunkba gyűjtünk. És amit magunkból adunk. - Nem mondom, hogy ezek végpontok, mert sejtem-tudom, hogy nem a születésünkkel kezdődünk és nem is a halálunkkal végződünk
és azt is sejtem-tudom, hogy az a tudás, amink van, nem feltétlenül csak a miénk, inkább merítünk abból a végtelen tudásból amiben vagyunk, aminek részesei lehetünk, -meg persze igyekszünk tenni is bele, vissza
és persze csak az biztos - legalábbis innen nézve -, ami e két pont között van
és azt kell minél tartalmasabban, szebben, hasznosabban eltölteni
és azt is egyre inkább látom, hogy semmi sem olyan fontos, mint hogy egymáshoz (beleértve magunkat is persze!) jók legyünk
vagy -giccsesebben szólva - szeressük egymást... (gyerekek)
azt hiszem, semmi más nem számít
minden egyéb talmi, és csak ez lehet igazi
csak a szeretetből jövő tetteknek lehet értelme is
és a szeretet tulajdonképpen tettekben kell, hogy megnyilvánuljon
de mit prédikálok itt?
leírva minden üressé válik
mert az írás se olyan fontos, mint ami igazán fontos
és valójában előbb utóbb minden eljön az életünkbe, csak akkor már - tudjuk - hogy nem is olyan fontos, mint mikor csak vágytunk rá
és igaza van Simon Weilnek - (nem hiába idézi mottóként Schaffer Erzsi olyan odaadással a Nők Lapjabeli történeteiben):
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” –
