...2011. nov. 7.
ez a fotó tegnap készült, ebéd előtt (2 őszi tájkép közt az én őszi portrém, "tájképem" hegy-völgyekkel) barázdákkal az arcomon , és nem, nem szégyellem a ráncaimat! (semmi pénzért nem próbálnám eltüntettetni , mesterséges eszközökkel (ráncfelvarrás? plasztik? botox?, vagy micsoda? brrr), ha már itt vannak, maradjanak, egyre több helyet követelve maguknak és egyre mélyebben. Igy olvasható le az arcról, mi lett a gazdája, s az is, hogy mi volt, mert az is ott van a mélyén, valahol, (s még simán, ránctalanul), a többi meg rárakódott az évek folyamán (akár a bajok az emberben, mint a csontokban a mész" -ahogy József Attila asszociálta a szabad ötletekben)
Nagyon örültem, hogy épp az előbb egy másik mostani fotómhoz ezt írta (a facebookon) flora bloggerina: szerintem nagyon szép ez a fotó!
Nem haragszol, ha azt mondom, hogy jobban tetszel mint némelyik fiatalkori képeden? Egyszerre szelíden megfigyelő és szelíden elnéző (contemplative et indulgente)...
emlékszem, hogy egész fiatalon mennyire nem voltam megelégedve az arcommal, mert elmosódottnak láttam, jellegtelennek... egy Kosztolányi műforditás még nagyon fiatalon, nagyon belémcsimpaszkodott,:
SZÉP ASSZONYOK
Walt Whitman :
Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek! ...
Hogy is van ez? nem igazán értettem (zavart, idegesített ez az extrém, már-már perverziónak tűnő nézet), de valamiért nem hagyott nyugodni, talán mostanában kezdem sejteni, hogy is érthette Kosztolányi (meg Whitman). Bár Kosztolányi -figyelemreméltóan -ki is fejtette, a vers szépségével együtt persze).(itt idézik) " "Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettük a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség."
kicsit Goethe is segített azzal a mondásával, hogy egy bizonyos koron túl (ő talán 40-et mondott) mindenki felelős az arcáért... Ezért nagyon vigyázok! Nem mindig sikerül!!! Sokszor látom olyannak, (véletlen, hirtelen, egy tükörben vagy webkamerán vagy fotón), amilyennek nem szeretem, ilyenkor szinte meg se ismerem magam, mert belül még mindig egy fiatalabb, más jellegű, valljuk be: tetszetősebb- kép él bennem, de ilyenkor rászólok magamra és semmi rombolóra ("arcrontás"ra:) nem akarok gondolni se, és nem is hiúságból, hanem mert az a lelket is rombolná. Sőt: először is azt, és az hathat ki az arcra, ami aztán figyelmeztet (ezért is mondták az öregek gyerekkorunkban a grimaszainkra, ne csináld, mert úgy maradsz! egy idő után valóban, le se tagadhatjuk, kik vagyunk, mik vagyunk. Az arcunkra van írva, belerajzolódik, belerajzoljuk. Ha úgy tetszik a ráncaink vonalaival. Mert igenis tehetünk róla, - egy idő után - hogy hogy nézünk ki. Nincs mentség... Önmagunk elől nem tudunk elbújni, a ráncaink mögé se... Mi rajzoljuk magunkat. Olykor karikatúrává... mert felerősödhetnek bizonyos vonásaink, eltúlozva... nagyon kell vigyázni arra a láthatatlan ceruzára, ami rajzolja az arcunkra az évek vonalait... ha már nem maradhat sima az arcunk.
A napokban láttam egy fantasztikus filmet Benjamin Button különös életét, ő öregen: ráncosan, összetöpörödve született, és az életét időben, korban visszafelé élve egyre fiatalabb lett, végül újszülöttként halt meg, sima arccal, elfelejtve hogy ki is volt... "csodálatos"? tragikus élet volt ez! (Karinthy álma? a visszafelé leélt életről, amiről azt hihetnénk, hogy milyen nagyszerű is lenne, hiszen a tapsztalatainkat hasznosithatnánk?) Ó, nem, jól van ez kitalálva, így "csodálatos" az életünk, hogy egyre csak gyűjtjük az évgyűrűket, a ráncainkat, és remélem -egyre többek, "tartalmasabbak" leszünk, hogy az öreg arcunk is csak kifejezőbb lesz, (persze, nem mindegy mit fejez ki!) és "gazdagabb", és benne van mindaz is, amik-akik valaha voltunk, ránctalanul, korábban...s ha már idegen is, ha csak a fotón nézzük. mint pl egy régi-régi képen.... de valahol biztos ott van "ő" is, az a 8 éves iskoláslány, a ráncaink mögött, az azóta eltelt 60 év alatt is mindig is ott volt és ott is marad... .
aliz2. :: 2011. nov. 7. 17:08 :: 10 komment
Kategóriák: vélemény, fotó, film ::
Címkék: elmelkedes, film, fotók, ido, kapcsolatok, mult, öregedés
