tegnap este esett az eső (majdnem hó), már vissza is kanyarodtam a biciklimmel, de aztán újra jó irányba fordultak a kerekek, a könyvtár felé, a hátsó sorokban még bőven volt szék, egyikükre akartam ülni, közben jött régi kollegám, ő még aktiv történelem tanár (de mennyire az!) neki mondták a szervezők, hogy üljön előre , az első sorba, mert még az is üres, és milyen lehangoló lehet az előadónak ezt látni -, volt kollegám azt mondta, inkább majd a szép lányait (értsd tanítványait) ülteti oda - így is lett; én meg a leghátsó sorba, hogy ha jelezne a lenémított mobilom, ki tudjak onnan szaladni, ha hív a lányom, egész napi elfoglaltsága után, ha tud - így is lett, aztán jött még az utcán épp volt osztálytársam, a volt alpolgármester, volt zenekari társ, volt tanitványom apja, volt ügyvédem ügyei átvevője stb., ki ugyancsak egy volt tanítványom miatt adta le a rangját, de azóta is - tehát nem hivatalból - minden kulturális rendezvényre eljár, sőt - tegnap - mondja lelkesen- épp Vizsolyban járt - á, a vizsolyi biblia! látta persze, itt meg épp Szikszai kapcsán a bibliáról, az imákról, zsoltáros nyelvről van szó - de micsoda tágas tér-idő összefüggésekben!
mi minden! egyetlen órában. Horváth Jánosra utalás (egy könyv olvasottsága, mennyire minősit - Szikszait sokan olvasták, többször kiadták - mégis kimaradt az irodalomtörténetből, méltatlanul) , hogy minden műben implicit benn van az olvasó, ő teszi élővé a szöveget ( s nem a filológus), s hogy mennyire hermenautikai értelmező-magyarázó szöveg Szikszaié, zsoltáraiban az isten-ember viszony intertextualitása támad fel, hétköznapok életviteli normái is, a 18. századi török hódoltság utáni Makón(!), meg ott a reformáció az egész mögött, ami egy dekonstrukció (egyben persze alapitás is), de visszatér egy ősi örökvalamihez:az isten-ember kapcsolathoz. Nietzshe "Isten meghalt" mondása is értelmeződik, persze nem antropologikusan, hanem mint érzés a rejtőzködő Istenről, arról, hogy "nincs az, ami van", de minden megszólalás hozzá intéződik, majdnem-ima, de ezt akarni kell, bár egy ponton elhallgatni is, hiszen az ima bánik velünk, "in statu nascendi", visszatérve egy olyan állapotba, amiben keletkezett (keletkeztünk?) "Uram, a te fényednél látjuk meg a Valóságot!" de ez a nyelv nem is (csak) Szikszaié, szóba jön Ady bibliás nyelve, és természetesen József Attiláé, aki épp itt, Makón írta a Csöndes estvéli zsoltárt... MICSODA NOSZTALGIÁK! És közben folyton szól a fuga (az "isteni" fuga(!), persze csak bennünk, meg szavakban, képekben, Bachot megidézve, a fuga, ami folyamatosan ismétel, de variál is, keresi...Istent, a kapcsolatot vele - mint a lefelé folyó vizek mentén a szarvasok futása (MICSODA KÉP!) - archetikpikus allegóriák. Legegyszerűbb lenne mindenről hallgatni,- mondja bölcsen az előadó... ha a hit erős, minden magyarázat fölösleges... Egyiptomi Naphimnusz, Hermesz Triszmegisztosz, héber kultúra... szóba jön itt minden az ima - mint az európai kultúra, intellektus folyamatos életbentartója - kapcsán, ami bonyolult ugyan, de a nyíló gyermekség már tartalmazza - mert imába kell foglalni a foglalhatatlant," mert súlya e világnak nehéz", és fontosabb legyen a hatalom akarásánál az ima akarása.
ÉS a Kis hercegről ismert Antoine de Saint Exupery gyönyörű imáját hallhatjuk is a végén!
Szikszai viszontagságos életének ismertetésére - joggal - sajnálja is a kimért időt, de utal a forrásokra, meg persze az előadás vége felé az a fontos körülmény csak nem hallgattatódhat el, hogy Szikszait bizony Makóról elüldözte, "elzargatta" a gyülekezete, akiken pedig segíteni akart! -nyilván nem értek fel hozzá. S imádságos könyvét: zsoltáros énekeskönyvét épp ezután irta meg! Mert a "megtört élet sugárzik még." Már nem lelkész, kilendült, kizuhant, csak lenni-fohászkodni-gondolkodni! - a létezés O fokán újra elkezdi tanítani népét - imádkozni....
mert - s itt (az egykor ELTÉn tanító) előadó hangja különösen felemelkedett--- ezeknek az embereknek még el akarta mondani, akik most itt vannak....
(hiszen arról már korábban volt szó, hogy a tenger s a semmi partján állva, amikor a hullámok már átcsapnak fölöttünk, nem tudhatjuk a földön vagy már a tengerben vagyunk, így csaphatnak át fölöttünk a korok is - és a múlt is mindenkivel megtörténik itt és most
az meg már csak különös szinkronicitás, hogy este a tévében Eco ezt mondja: "minden úgy történik , mintha a jelenben lenne." )
Az előadás végén én még ülve maradok. Pakolászás közben leesik a mobilom, felveszi egy régi iskolatárs, ja a gravitáció, igen még működik, de lehetne forditva is - antigravitáció - mondja volt osztálytársam - igen és akkor felfelé zuhanhatnának a tárgyak, még mindig ülök,...de már itt is van mellettem kedves volt kollegám, a szeme lázasan csillog, fojtottan mosolyog: megilletődtél? -kérdem együttérzően. Dehogyis - forráz le - ellenkezőleg, ideparancsoltam ezt a rengeteg gyereket, s mire mentek vele? nem hittem, hogy csupa filozófia lesz!.... És baj az? -lepődök meg kifakadásán- Majd átveszed velük! Én is úgy szoktam... volt... - mondom - dehogy veszi....úgyse értenék( ! ?) Ja, mert hogy én már elszoktam a középiskolától - mit mondhatnék... tán csak a mostaniaktól (hiszen József Attila 17 éves középiskolásként irta azt az Estvélit...)
Kint az utcán, mellettem elmenőben két középiskolás, hallom: "én már az elején el akartam aludni" Az első sorban!...
Hát én most "átvettem", próbáltam továbbadni... de vajon kinek?!
aliz2. :: 2007. nov. 7. 8:50 :: 2 komment :: Címkék: ADY, eloadas, JOZSEF, konyvtar, kultura, MAKO
