de azóta is mennyidemennyi...
olvasom tegnap a Délvilágot: Szűcs Árpád.. aztán a túloldalon, Weininger Richárd... csak futólag ismertem őket "személyesen", talán egy-két alkalommal láttam is őket személyesen
Szűcs Árpádot a makói művésztelepen még a régebbiben, amikor még a Dér is itt volt... (s egyáltalán: volt...voltak!), emlékszem, de főleg arra, hogy egy szilvapálinkás üveg körbeadása közben a felesége - szintén festőművész- megjegyezte, hogy milyen naiv is vagyok én- (mellesleg, milyen igaza is volt, pláne pálinkaügyben)... de Szücs Árpád festményeire jól emlékszem, -bármikor felidézhetően- összetéveszthetetlen finom pasztellszíneire, ködszerű formáira... (mintha minden képe színes ködben lebegne)
Weininger Richádnak egyszer voltunk az irodájában, akkor ő volt a szegedi konzi igazgatója, amikor lányom sikeres zongorafelvételije után, Szegeden kellett volna járnia középiskolába is, a Tömörkényben (én annak idején 2 évig bejártam a makói gimiből, de abbahagytam 4.-ben ha halasztással is) lányom el se kezdte konzervatóriumi tanulmányait... ott beszéltük meg ezt az irodában, ott volt a zeneszerzés tanár is (sokoldalún tehetséges lányom akkoriban sok zenét is irt!)... nem tudom, jól döntöttünk-e- lányom szerint persze hogy igen. Az igazgató úr nagyon kedves, barátságos, empatikus volt… És életerős, dinamikus, jókedélyű... A kamarazenekarát párszor hallottuk a szegedi zsinagóga jótékonysági hangversenyein... az ő vezénylésével. Mert hogy karmester is volt (azt csak most olvasom az életrajzából, hogy hárfaművész is...)
mindkét művész csak kb 10 évvel volt idősebb nálam.. lassan elfogy a nemzedékünk, és addig is átalakul a világ, áthangolódik (le-?!)körülöttünk. ma meg a meteorológia jelentés közben hallok halálhírt egy fiatal meteorológustól, nem értem a nevet első hallásra, de jól sejtem: Vissy Károly, pár napja még rendíthetetlen odafigyeléssel, pontossággal, és ügybuzgalommal prognosztizálta az időt. Megdöbbentem, egy ideje, hogy mennyire lefogyott, rossz fizikai állapotban volt! egy beszélgető műsorban, amiben meteorológusként volt ugyan jelen, de szó volt betegségről, egy félmondattal ő is betegtársakra tett utalást... de olyan természetesen, reálisan, ahogy a szakmáját is művelte. Bármilyen rosszul is nézett ki, remélni lehetett, hogy meg kell gyógyulnia...Ugy látszik a teste nem volt olyan erős, mégse. Mondták, még szerdán is közölte az időjárást. Vajon mennyi időre előre...
este egy döbbenetes színházi élményben volt részem, pontosabban tévéélményben, ott volt színházi közvetítés, 56 napjairól. Az angyalok nem sírnak. Lenyűgözött, drámai volt torokszorító. és ott is egy csomó halál. A befejezés - kicsit melodramatikusan ugyan - de némileg feloldva ábrázolta a halál után élő 4 szereplőt... Szépen egymásra találtak ott, maguk mögött hagyva egy zavaros világot. nem tudom, miért, de ez volt a tényleg jó darab szinte leggyengébb része. sajnos a torokszorítás megmaradt. nem tudott teljesen felszakadni. elmaradt a végső katarzis. vajon miért?)
a szomszéd blogokban viszont ilyen katartikus sorokat olvastam:
.mindazok, akik csak vélem éltek,
élnek ma is nehéz szívemben és
elég egy könnyű rebbenés
kezemre hogyha röpke lepke száll,
vagy ág érinti vállamat,
ők adnak jelt," ,,, (Radnóti)
“Ne ásd föl a multat a holtakért. Hagyd csöndesen
pihenni őket, s inkább várj. Előbb-utóbb maguktól
jelentkeznek, szokásaik szerint.... Súlytalanok, ne félj.
Csak annyi súlyuk van (mert te magad teszed olyan
súlyossá benned őket), amennyivel te tartozol nekik.
Egyébként nem. Egyébként inkább ők azok, akik
segítenek, hogy könnyebb légy, talán, mert megmerítik
terheidet valami másnemű közegben, vagy talán mert
szárnyassá tesznek láthatatlan szárnyaikkal.
Mint az angyalok.
Ezért, ha velük élsz, nem élsz hátrafelé. Belőled ők is
előre néznek... ők előttünk járnak, és könnyű lépteikkel új utakra
vezetnek, mind tovább és egyre följebb. Úgy vagyunk,
ha nyomukba szegődünk, mint a vándor, aki egyre
távolabb úgy kerül, hogy egyre magasabbra hág
a kaptatón, s ha szétnéz, egyre többet birtokol,
mert többet lát, s talán több szemmel is. s mégis itt vagyunk, s itt vannak ők is,
velünk? bennünk? – s bár csupán életünkkel élnek:
élnek, mert tudunk róluk, és talán szeretjük is őket.
S nemcsak azért, mert szegényebbek lennénk nélkülük.
(Rónay György: Negyedik kantáta)
aliz2. :: 2011. nov. 4. 20:46 :: . 20:46 :: 1 komment
Kategóriák: naplószerűség, , irodalom, kultúra :: ,Címkék: kepzomuveszet, színház, vers, zene
