ő Csuja Imre, én kevésbé ismertem eddig... de mások biztos jobban, óriási , hosszú taps köszöntötte, és  igazán meggyőzően vallott mesterségéről-hivatásáról. pl olyanokat , hogy nem is annyira beleélni kell a szerepbe, hanem azzá lenni, ami a szerep,illetve magából kibányászni...hogy sose hazudik szinészként se. Hogy  mennyire örült annak , amikor valaki azt mondta neki egy előadás után, hogy "én nem is tudtam, hogy maga szinész".... És az is tetszett, amikor elmesélte egy bakiját, hogy szinpadon a saját lánya nevét mondta a szereplőé helyett, mert akkoriban érettségizett épp a lánya, és folyton a fejében járt... hogy 50 éve, a nagyanyja volt tulajdonképpen az első szinészmesterségre tanitója, anélkül hogy tudtak volna róla, mikor versekre tanitotta, és mondta, hogy a lényeg, hogy pontnál, vesszőnél mindig álljon meg. Ott vannak a gondolatok... teszi most hozzá. S hogy gyomlálás közben jöttek a legjobb gondolatai,mert ott nincs görcsölés. Meg  hogy empatikusnak kell lenni. Az a szinészet lényege. Nomeg az emberszeretet! ... Amúgy le is süt róla. 

....azt hiszem a művészetek iránti vonzalom vitt a tanári pályára is, bármi furcsa is, és egy kicsit jobb híján. ("A művészet mindig vonzott/ Imádtam, csodáltam embereit/ Egyetlen vágyam az volt/ hogy majd én is alkossak valamit/Művész akartam lenni mindig." .- írtam valaha) Lehettem volna: grafikus ? (szerettem rajzolni, aránylag jól is), zenész? (jártam a konziba is, hegedültem, zenekarokban játszottam első hegedűsként, zenét is szereztem, énekkari tag is voltam), színész? (jól szavaltam, nyertem is szavalóversenyeket, szerepeltem is rengeteget versmondással, u.n. "kísérleti szinpad"nak is tagja voltam a kultúrházunkban (de aztán, érettségi után, amikor dönteni kellett,  maradt a (viszonylagos)józanság, a bölcsészet, de azon belül azért a magyar azaz az irodalom, mert az is mégis csak művészet. (ja persze írtam is, magam is). Az orosz jött hozzá a magyarhoz, de azon belül is az irodalom vonzott igazán, nem maga a nyelv (persze eredeti nyelven olvasni Csehovot, Turgenyevet, Tolsztojt...egész más, jöttem rá később, és az orosz irodalomórákon az egyetemen talán több is csurrant irodalomból, mint a magyarokon... És épp az egyetemi orosz (irodalom)tanárom elégedetlenkedett, amikor meghallotta, hogy eredetileg (két évig úgy is maradt) csak orosz órát kaphatok ('Marhaság! - berzenkedett - olyan irodalmi érzékkel...!") Aztán tanárként, szívesen vállaltam rögtön a színházlátogatások szervezését (buszrendelésekkel Szegedre), mozilátogatásokat, kiállításokra "kirándulásokat", foglalkoztam versmondókkal, "szép kiejtéssel", versenyekre készítettem fel a diákokat, végeztem el a rendezői  szakot, és lettem  már előbb is - diákszínpadvezető...

 de az irodalomórákon is a költők, írók műveivel való foglalatosság, a művek  tolmácsolása, igazán a művészet állandó közelségét jelentette, és jó érzés is volt átadni ezeket a - számomra - jelentős élményeket a gyerekeknek is.

 És hálás is lettem utólag is, azért hogy olyan nemes gondolatok, érzelmek "társaságában", közelségében élhettem, amit az irodalom szolgáltatott,(társművészetekke! - amikkel mindig megtaláltam a kapcsolatot), és azért is, hogy ezt közvetíthettem. (S hogy fiatalok társaságában élhettem,"Ifjú szívekben...")

azt hiszem, nem is voltam, nem is lehettem addig "öreg", amíg csak köztük voltam, csak ezután , hirtelen... de szinte nem is tudtam abbahagyni a tanítást nyugdíj után se, muszáj volt tovább, ha más formában is: egy kulturális, közéleti hetilapban, egy saját  IRODA-LOM rovatban továbbtenni,taní-tani, (talán nem véletlen, hogy épp egy volt tanítvány főszerkesztősége alatt... (aki igy emlékezett az én tanárságomra vissza az ő idejéből, arra, hogy  milyen tanár is voltam én "...aki rádiókritikát íratott velünk már az elsőben, és ki-ki szabadon boncolgathatta Ádámot és Évát, mert Az ember tragédiájáról volt szó. Babitsot olvastatott velünk, meg Pilinszkyt, és talán még kazettán (bakelitlemezen!)hozta közénk a Képzelt riport egy popfesztiválról rockoperát. Mesélt Pál Istiről, a szegény színházról, az értékről, az értéktelenről. Talán most már - ha nehezebben is - eligazodunk."

"Én nem akarok csak tanár lenni! Legalább is a hagyományos értelemben. Én ember akarok lenni. S lehet, hogy ez megint nagyképűen hangzik, de igenis vallom, és továbbadom a gyerekeknek is, hogy ez a lényeg,. Akkor is, ha a reneszánszot tanítom.... Végre!  S minek végén a gyerekek odajönnek hozzám, (s már úgy tűnik, nem is atanárhoz,) s az épp látogató igazgató is így jellemzi az órám: "Ez már nem is tanítás volt, hanem művészet. Szép volt. Köszönöm," - Talán sikerül olyan tanárnak "teremtenem" meg magam, amivel nem ütközik össze az "ember" fogalma - amin én a ma elérhető teljességet azaz legalább is igényt az új és új dolgok befogadására értek. Azaz örökös megújulást, újjászületést. S azt is, hogy ha úgy adódik,  - merek hibázni és bevallani, és esetleg holnap megcáfolni, megcáfolni hagyatni - amire tegnap még esküdtem. A tanitványaimban is a kételkedés, a tudásvágy csiráit akarom elhinteni. De néha - lehúznak a sárba. És kettőzött energiát követel a szárnyalás, ami belső igényem,  de ilyen körülmények közt oly nehéz. És ha a tanitásom "művészet"... miért nem lehetek  művész ott, ahol igazán létjogosult a művészi érzék? Miért nem lehetek "író"? Miért vet vissza a külső elismerés hiánya? Miért nincs magamban annyi belső erő, bizonyosság, amiből meríthetnék további, s talán igazi alkotásokra? ! Vagy felemészt az a másik terület?  A pályám - ahova kénytelen vagyok becsempészni művészi hajlamaim?  Igy aztán vagyok egy rendhagyó tanár. Mindenek ellenére…"