a diófát
nem tudom most megirni
mert kivágták azt is…
nem birom a kivágott emlékeket már elviselni
feléleszteni se embert se fákat
nem tudokl
lehet, hogy
már én is haldokolok?
rám ugyan ki s hogy fog emlékezni
lányom mér szorong?
unokám mér hisztizik?
Régen a vén diófa lombja
összehozott mindenkit….
Május 29
mi ez
hirtelen
hirtelenemlék
nem is az
mert bennem van
és jelenleg
és megmaradt még
én vagyok
az az emlék
nem kívülről
látom magam
hanem most
érzem
belül
hogy
az vagyok
azzal azonos
ki már voltam
egykoron
több mint
50 éve
ifjan
s rajtam
a zöld pöttyös
hosszú köntös
s mintha kreppje
kicsit érdesen
hozzám is érne
a bőröm finom
s napbarnított
a szemem tisztakék
a hajam sötét
rövid s rugalmas
itt állok
a zürichi kis
bérelt lakban
a szobám
s az előtér
küszöbén
de nem merek lépni
tapodtat se
pedig reggel van s
a fürdőszobába kéne menni
de nem merem
megmozgatni a terem
felforgatni az időm
a másokét sem
s a szomszéd szobába
bemenni se
Isten őrizzen tőle
mert mi lehet ott
tán üres
vagy romos
s alatta
a már eltemetett
múlt heverhet
ne bolygassuk
mert kik
benne laktak
50 éve
már nem
emlékezhetnek
sehogy
semmire
csak még
rájuk én
valahogy
a nagybátyám
regényt ír
egy szót keres
kihallatszik
a kérdése
idáig
a küszöbig
hogy is mondják
magyarul
mit reggel visel
a juli
ó ez a köntös
a pöttyeivel
hát rajtam maradt
pedig már régen
nincsen reggel
csak este van
mert este lett
…………...
bár ez az egész
hirtelen jött
jelenemlék
reggel esett
meg velem
épphogy
felébredtem
álmomból
hol nincs
idő
se tér
se vég
csak
a titokzatos
végtelen...
anyukám sokszor
siránkozott
sorsunkon
pontosabban
a sorsomon
merthogy neki
legalább szép
és boldog gyerekkora volt
mint mesélte
gazdagsággal sok testvérrel
cselédséggel ünnepekkel
áldásosztó apukával
sok örömmel kacagással
mindez nekem nem jutott
de ne sírj anyukám
az enyém is boldog volt
már tudom
a boldogtalan
gyerekkor is
boldog
anyu nevess
mint életedben
is olykor
s az unokádra mindig
mert valaki mindig mosolyra fakaszt
téged a lányom engem a fia
az unokák
kik élik boldog gyerekkoruk
ha közben nem is tudják…
de visszamosolyognak ránk
és a gyerekkor mindig
boldog
különösképp
ha végignézzük
életünk filmjét
akárhogy is kezdődik
ha már túléltük
happy beginning
s hiába nincs
happy end
a végén
valaki mindig továbbviszi
mosolyunkat
s az élet így megy tovább
mosolyogva
boldogtalanul is
boldogan
a kor melybe születtél
s mely rögtön életedre tört
apád meg is ölte
anyád beteggé tette
mindened elvette
aztán „kárpótolt”
fillérekért
a kor mely
ócskavassal
és fémmel
védte a békét
és harccal persze
és elhitette
ez itt a létező
világok
legjobbika
hát határok
közé zárt
ne is láss mást
a kor
melyben el kellett titkolni
a meghagyott szobát
nehogy azt is elvegyék
az államositás után
a kor miben
amúgy örülsz hogy élsz
hogy úgyahogy hagyják
mert az életed is majdnem
ugyebár
épphogy
kicsit előbb
miután élni kezdtél
de erről sokáig nem
beszélhetsz
nem beszélnek
s később se
szeretik ha
emlegeted
azt is mondják rá
hazudsz
a kor miben élsz
hazug
a kor melyben
el kell titkolnod
a külföldre kivándorolt
rokonokat
a kor melyben
eltitkolod hogy
valójában ki vagy
mert nem vagy egyen-
a kor melyben
eltitkoltad
a zsidó napközit
a mizrahit
honnan amerikai
konzerveket
cipelsz haza a karodban
s szégyelled a kintről
csomagban kapott ruhát
mert más
s melyért a vámot
össze úgy kaparjátok
mint Móriczék a
hét krajcárt
kifizetni nagy teher
anyádnak ki amúgy is
súlyokat cipel
törékenyen
de senkit nem akar
megbántani
elég ha őt bántják
méltósággal viseli
balsorsát
hadiözvegy és
persze beteges
mindaz után
ami életében végbement
ez a legkevesebb
de dolgozik
mint mindig is
ezzel mentett meg
s később talán
ebbe is halt bele
azaz az életbe
ahogy józsef attilát
iskolatársát
gyakran
idézte
mert e kor nekünk
szülőnk és
megölőnk
bár ez már örkény
de ugyanaz az örvény
vesz körül évről évre
évtizedről évtizedre
halálra
életre
a kor mely lerombolta
mikor eltört a karom
anyu főleg azért izgult
hogy hegedülni tudok-e
majd a baleset ellenére
tovább
a törés nem lett akadály
6 hét után levették a gipszet
kicsit viszketett a bőröm alatta
de olyan maradt a karom
amilyen volt annak előtte
s hegedülni se felejtettem el
a kényszerszünetben
fel is vettek a konziba
két évre rá
Szegedre
két évig jártam is be
a makoi gimi mellett
de aztán inkább
az egyetem bölcsészkarára
mentem
végleg
az irodalom lett
az elkötelezettem
(mert hogy valami közöm
a művészethez
legyen
az kétségtelen
volt mindig)
lehet hogy helytelen volt
a választásom
mégis
s a hegedű az maradt nekem
mint Huffnáger Pisti
Mézga Géza
bús feleségének…
zenekarban játszottam is
jó pár évig
az irodalomtanitás mellett
aztán felnőttesen
s megcsontosodva
a hegedűm félretettem
de bevallom tegnap
unokám skypos kérésére
újra elővettem
a sarokból
tokja már
poros volt
majd behangolom
s magam is vele
és zenélünk
együtt
kedvünkre
Mikor a töltésről
szánkózásból jöttünk
haza fele
a régi játszótársam
a szomszédból
mostani osztálytárssal
fejüket összedugva
nagylányosan
biztos fiúkról
vagy más
komoly dolgokról
sutyorogva
előrementek
s engem
mint felesleges
kis harmadikat
hátrahagytak
szaladtam utánuk
de elbotoltam
a szánkó a karomra
csusszant
én meg a szánkóra
zuhantam
aztán valahogy
kivergődtem
az út szélére
nehogy elüssön
valami
fájt a csuklóm
óriásira dagadt
mire hazahúztak
(mert csak hátrafordultak)
de nem nagyon hittek benne
hogy komolyabb bajom esett
volna
másnap mégis
bejöttek
a kórházba
meglátogatni
a régi játszótárs meg a huga
(akivel egyébként
jobba voltam mindig)
egy könyvet is hoztak
hogy ne unatkozzak
akkor már gipszben voltam
már nem fájt a törött karom
csak az hogy
hátrahagytak az uton
a karom rég összeforrt
a haránttöréssel
de a törés
a szivemben
azóta sem
viszont legalább
megtanultam nem futni
senki s semmi után
mi engem nem akar
és igyekszem nem összetörni
magam azóta semmivel
a saját súlyommal sem
anyukámmal ketten éltünk
ha vendég jött
örültünk
anyu vacsorát rittyentett
én meg mindent elkövettem
hogy a vendég ne menjen el
amikor akar
táskaeldugással
megakadályoztam
főleg a nagynagynénémmel
Erzsi nénivel játszottam el ezt
ő teljesen egyedül élt
én olykor nála
ha anyu beteg lett
s kórházba kellett
vinni
s többnyire én jártam
Erzsi nénihez
iskolába jövet-menet
útba is esett
de nem maradtam ott soká
(igaz nem is dugta el a táskám)
bonbonierből cukorkával kínált
de volt hogy csirkecombbal
savanyú káposztával is
meg mesélt a múltról
mondott volna többet is
de én mindig elrohantam
egyszer meg is gyanúsitott azzal
hogy csak azért ugrok be hozzá
egy-egy percre
hogy megnézzem él-e
sajnos nem is soká
de addigra elköltözött
egy mellékutcába
kisebb lakásba
én meg Szegedre
az egyetemre
így még ritkábban
jártam hozzá
Szegeden húnyt el
a kórházban
ahol
meglátogattam
néhányszor
utoljára
a műtét utáni napon
láttam
mikor csak annyit
mondhatott már
hogy nagyon fáj
nagyon fájt
nekem is
most is
73 évesen
ő eggyel kevesebb volt
mikor végleg elment
ebből a vendégségből
mi nem prolongálható
eldugott táskákkal sem
sem egyebekkel
(tán még a portán maradt
nem kézbesitett
jókivánságokkal teli
levelekkel sem?!)
…….
de azért jó lenne tudni
hogy mindig van valaki
aki eldugná a táskánkat
szivesörömest
hogy maradjunk még
egy kicsit
itt
vele
az volt a kedvenc helyem
az ablakpárkány
a hosszú gyerekszoba végében
odakuporodtam fel
olvasni ábrándozni
különösen ha besütött a nap
akkor ki is lógattam a lábam
néhanap
az orgonaágak közé
nem látott oda senki
de én láttam amit kell
udvaron s szobában
kint is és bent is
sőt önmagamban
az ablakpárkány
az otthonom volt
csak az enyém
senki földjeként
-------
de érdekes volt megtudni
hogy apám is mindig
ablakpárkányon ült
és ott olvasott
a ház folyosóján
hol laktak -
naphosszat
(később a munkaszolgálatba is
könyveket cipelt)
de hát nincs ebben
semmi különös
a lábam is úgy
tettem egymásra
keresztbe
ahogy ő
pedig nem láttam
sose
génjeimben
őrzöm
örökségét
s istennek hála
tovább is
adhattam…
egy részét
lányomnak
s ő unokámnak
(de azért ő ne üljön föl
az ablakpárkányra!
Veszélyes is lehet.
Munkaszolgálatba meg
ne kelljen
mennie
sohasem
sehogysem
se könyvvel
se könyvtelen)
