erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

vendégség

2016. május 21. - gond/ol/a

anyukámmal ketten éltünk

ha vendég jött

örültünk

 

anyu vacsorát rittyentett

én meg mindent elkövettem

hogy a vendég ne menjen el

amikor akar

táskaeldugással 

megakadályoztam

 

főleg a nagynagynénémmel

Erzsi nénivel játszottam el ezt

ő teljesen egyedül élt

én olykor nála

ha anyu beteg lett

s kórházba kellett

vinni

s többnyire én jártam 

Erzsi nénihez

iskolába jövet-menet

útba is esett

de nem maradtam ott soká

(igaz nem is dugta el a táskám)

bonbonierből cukorkával kínált

de volt hogy csirkecombbal

savanyú káposztával is

meg mesélt a múltról

mondott volna többet is

de én mindig elrohantam

 

egyszer meg is gyanúsitott azzal

hogy csak azért ugrok be hozzá

egy-egy percre

hogy megnézzem él-e

 

sajnos nem is soká

 

de addigra elköltözött

egy mellékutcába

kisebb lakásba

én meg Szegedre

az egyetemre

így még ritkábban

jártam hozzá

 

 

Szegeden húnyt el

a kórházban

ahol

meglátogattam 

néhányszor

utoljára

a műtét utáni napon

láttam

mikor csak annyit

mondhatott már

hogy nagyon fáj

 

nagyon fájt

nekem is

most is

73 évesen

ő eggyel kevesebb volt

mikor végleg elment

ebből a vendégségből

mi nem prolongálható

eldugott táskákkal sem

sem egyebekkel


(tán még a portán maradt 

nem kézbesitett

jókivánságokkal teli

levelekkel sem?!)

…….

 

de azért jó lenne tudni

hogy mindig van valaki

aki eldugná a táskánkat

szivesörömest

hogy maradjunk még

egy kicsit

itt

 

vele

az ablakpárkányon

az volt a kedvenc helyem

az ablakpárkány

a hosszú gyerekszoba végében

 

odakuporodtam fel

olvasni ábrándozni

különösen ha besütött a nap

akkor ki is lógattam a lábam

néhanap

az orgonaágak közé

 

nem látott oda senki

 

de én láttam amit kell

udvaron s szobában

kint is és bent is

sőt önmagamban

 

az ablakpárkány

az otthonom volt

csak az enyém

senki földjeként

 

-------

 

de érdekes volt megtudni

hogy apám is mindig

ablakpárkányon ült

és ott olvasott

a ház folyosóján

hol laktak -

naphosszat

(később a munkaszolgálatba is

könyveket cipelt)

 

de hát nincs ebben

semmi különös

a lábam is úgy

tettem egymásra

keresztbe

ahogy ő

pedig nem láttam

sose

 

génjeimben

őrzöm

örökségét

 

s istennek hála

tovább is

adhattam…

egy részét

lányomnak

s ő unokámnak

 

(de azért ő ne üljön föl

az ablakpárkányra!

Veszélyes is lehet.

Munkaszolgálatba meg

ne kelljen

mennie

sohasem

sehogysem

se könyvvel

se könyvtelen)

törölgetés

az én reszortom

a házimunkában

a törölgetés volt

 

edénytörlés

portörlés

 

anyu mosogatott

takaritott

 

én meg kisinasként

segítettem neki

éppenhogy

 

nem is vágytam többre

még ezt is sokalltam

nem egyszer

 

hiszen az edények

megszáradtak volna

nélkülem

 

port meg nem is láttam

arra nem kapott időt

egyetlen porszem sem

hogy láthatóvá váljon

 

anyám folyton

takaritott

serénykedett

ragyogott minden

körülötte

s csak formaságból vont be

az otthoni munkába

hogy tanuljam meg

rend a lelke mindennek

 

de azt hiszem

ha van ilyen

én rendetlennek

születtem

 

remélem

ez nem jelenti azt

hogy lelketlennek

 

 

-----

de ma már látom

a porszemeket

csak úgy teremnek

a tányérokat meg

rég nem törlöm

csak egyre töröm-

sorra kiesnek a

kezemből

-------

csak az emlékeket

törölgetem

nagy kedvvel

ne fedje be

végleg

a por

mit az idők sora

rájuk rakott

hadd ragyogjon

mind,

mikorra

unokám kezébe

 

adom

emlékfoltok

nem tudom

hogy aludtam a lágerben

milyen fekhelyen

valószinű priccsen

ember ember hátán

de anyám nem volt mellettem

ő a hadigyárban dolgozott

egész éjszaka

(ez volt életbenhagyásunk záloga)

én hajnalban a kapuban vártam őt

s ha kicsit ledőlt

megsimogattam

az első mondatommal

mami kenyér

 

később így mesélte el nekem

mikor már vadóc lettem

 

de nem emlékszem

semmire sem

 

a pesti óvodára már igen

töredékesen

 

hogy ott valami nyugágyunk volt

és mindenkinek külön-külön jutott

délutánonként azon aludtunk

 

de volt egy olyan játékunk

amiben keresztbe fogtuk

páronként egymás kezét

és közben énekeltünk

ritmusosan valami szépet

s hallgattunk sok mesét

 

ó boldog idők

 

aztán egy szombat délután

mikor már elvittek mindenkit

csak a házmester

vigyázott volna rám

de lement a pincébe

felhozni valamit

én a kapuban álltam

egy darabig

de jöttek gyerekek

s én utánuk eredtem...

 

úgy látszik

nem birtam a magányt

pár percre sem

 

megszokhattam a tömeget

a lágerben

 

.

 

 

de mostanában

azt szeretem

ha nincs senki

körülöttem

 

csak ezek a hézagos

emlékek

 

talán ezekkel 

akarom

befoltozni

elrongyolódott

életem

55. érettségi találkozó után

(elfutó képkockák)

 

elmaradt az

öndicsérések kora

már csak unokákkal

dicsekszünk

de velük nagyon

 

halott osztálytársakról

megemlékezünk

de egyre elfutóbban

s távolságtartóbban

 

betegség miatt

távolmaradó

alczheimeres

osztálytársakon

siránkozunk

 

mi még emlékezünk

kik még tudunk

ennek örülünk

 

de a dohos fiókokból

előszedett régi fotókon

már alig ismerjük fel

egykori önmagunk

fekete-fehéren

 

olyanok ezek a

régesrégi képek

mint egy soha

le nem forgatott

film kockái

 

 

milyen szépek rajtuk

ezek a fiatalok

mint egy-egy fimsztár

de őszintén tisztán

 

maszkmentesen

 

hát ilyenek voltunk

 

valamennyien

 

 

ilyen szépek voltunk

 

már hiába tudjuk

 

 


(már hiába minden)

 

 

2016. május 14-én

 

századsirató

siratlak 20. század

s magamat is veled

több mint feled

éltük le

együtt

de a maradékból is

pár évet

elfelednék

 

mégis hiányzol

 

és tudom

az utódod

ez a mostani

nem kárpótol

 

csak egy szülöttöd

az unokám

 

de sokszor sajnálom

hogy ő nem ismerhetett téged

kivel én ha mostohán is

de felnőttem

sőt megöregedtem

de nem értem meg

eléggé még mindig nem

erre a huszonegyedikre

mi sokszor megtagad

téged is, te huszadik

okos-ostoba vivmányaival

mikkel jobban kellene élni

emberibben

ahogy a te fiaid éltek

- mondanám -

a tieiddel

 

de hát te voltál

a legembertelenebb is

fiaiddal

 

s fiaid ellen

 

siratom gonosztetteidet is

 

apám elragadtad

félidődben

még a 44.

esztendődben

37 évesen

feleannyival

mint ahány

nekem van

jelenleg

 

anyám meggyötörve

előtted ment el

nyolcvankilencben

nyolcvanévesen

háborúk

diktatúrák után

mielőtt bizni kezdtünk

megint egy szabadabb

jobb időben 

hiába volt

és hiba

 

de neki - mondta-

legalább

boldog

békebeli

gyerekkor

jutott

 

akárhogy is volt

 

szerettelek

huszadik század

a kulturádat

a mélységedet

a szenvedésedet

 

katarzist adtál

 

szerettelek- s gyűlöltelek

nyomodba se érhet

más

s már

hiányzol

 

 

unokám ki a

21 sz szülötte

kéri meséljek

magamról a

kiskoromról

azaz rólad is

 

attól tartok

mese lesz belőled

remélem nem rém-

 

de tündértelen

 

 

egyelőre

még neki

nem is

elmondható

(mi nekem 

élhető volt?)

 

sirató

 

 

mert siratlak 20. század

 

apámat siratom

anyámat siratom

 

 

siratom magunkat

 

 

betölthetetlen

hiányunkat


de ha mégis

egyszer

elmeséllek

az unokámnak

a kert végében

engem sose ütöttek meg

gyerekkoromban

(felnőttként igen

 

de most más a téma:

az érintetlen gyerekkor)

 

inkább vert volna anyám

nem bírtam a szidást

mit verés helyett kaptam

mondtam is neki

inkább verjen

a szidást nem bírja

el a lelkem

a testem bírta volna

a büntetést

jobban -

így gondoltam

 

 

mert anyám oly

szívhez szólón szidott

s az annyira fájt

 

hogy mindig

a kert végébe futottam

hogy ne is halljam

mit kiabál

mint később

az első igazi csók után

mert az is felkavart

 

s a nagy érzelmektől

mindig elfutottam

 

de valójában

sose tudtam

 

a lelkem elől elszökni

mert benne voltam

s vagyok mindig

 

akár szidtak

akár csókoltak

 

s még most is

mikor minderre

 

csak emlékezem

 

a mára már

nemlétező

kert végében

 

 

               (emlékcserepek)

süti beállítások módosítása
Mobil