erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

KÍSÉRŐBEN (2009)

2021. június 23. - gond/ol/a

itt járt nálunk, Makón, egy kis csoport, pestiek, zsidók, és hallássérültek, és nagyon érdeklődök, kedvesek, közvetlenek, frissek. Pedig egész nap zuhogott az eső, de ez se tudta kedvüket szegni. pedig nem is túl fiatalok...

már Szegedről jöttek át, megnézni a zsinagógát, a múzeumot, a makói utcákat..., utóbbira nem sok lehetőség maradt

 - de remélem, még visszajönnek, pótolni a kimaradásokat

bár az is lehet , hogy másfelé mennek, mert mindig, fáradhatatlanul mennek valahova, legutóbb Prágában voltak...

voltam diákokkal, diákjaimmal többször is különböző kirándulásokon, de ilyen aktivitást sose tapasztaltam, mint ezek között az emberek között; s sok olyan meglátásuk, észrevételük volt, amikért köszönettel és megfontolással tartozunk

 

a zsinagógában, az általában üres padokon ülve érdeklődéssel hallgatták a makói zsidóság történetét kutató lelkes helytörténészünket, de/és utána kérdeztek is! egyikőjük pl. megemlitette, miért maradtak diszítetlenek az ablakok a rekonstrukció során - s nekem ez most tűnt fel először, bár mindentudó történészünk szerint eredetileg is ilyen puritán volt. Viszont a neológ zsinagóga ablakai annál színesebbek voltak - hova lettek? - kérdezték (ők is nehezen tudták feldolgozni, hogy a neológ zsinagógánkat 1965-ben egyszerűen lebontották!) Emlékszem, kiskoromban micsoda felfedezés volt, mikor az egyik színes diszablakon ki tudtam betűzni nagyapám Lőwinger Miksa nevét, akinek neve szerepelt az előcsarnok emléktábláján is, ami a zsinagóga alapítóinak állított emléket. Kimenet az ortodox zsinagógából , a pár méterre levő egykori neológ zsinagóga helyén álltunk meg - azaz a mostani rendőrség előtt... és felvetette valaki, hogy valami emlékművet kellene állitani, legalább az egykori zsinagóga helyére. (ilyet láttam is Székesfehérváron pl.) Talán meg is tudjuk oldani, szeretnénk, beszéltük is meg történészünkkel, ő már gondokoldott is rajta, hogy a zsinagóga alapításának 100. évfordulójára valamit kellene tennünk... (Van addig még 5 év... vajh milyen?!... s a 100ból kb a fele zsinagógamentesen...) 

 

Felidéztem az egykori helyeket, ahol a kántorunk, Schulmann bácsi lakott, az áruház helyén az egykori hitközségi épületet, ahol ünnepségeket tartottunk, meg ahova héber órákra jártunk...gyerekként, aztán le lettünk bontva... S. bácsi -aki feleségét és két gyerekét vesztette el  '44-ben, s mindig zokogva imádkozott mázkirokon,- '65 után  összeomlott...  

még affelől is érdeklődtek, hogy mi volt a mi személyes sorsunk a háborúban - ekkor kezdtem magam is kuriózumnak érezni (az egykor "kis Jeruzsálemnek" nevezett Makón, a jelenleg 6 számontartott  zsidóból 1... itt maradt); mikor emlitettem, hogy apukám a Bor-i munkaszolgálatból nem tért haza - ketten is jelezték, hogy az ő apjuk igen, mert megszökött ...s így születhettek meg ők , aztán. (hát, én meg csak éppenhogy...) Apámnak is meg kellett volna szöknie! hiszen őt is hívták a társai, de ő nemet mondott... "alkati kérdés" - mondta egyikük... de milyen kevesen tudhattak megszökni! csakhogy a nemmegszökött áldozatok többségéről nincs is ki beszéljen..., mert utódaik se születhettek meg...

átsétáltunk a Múzeumba, alig tudtunk bemenni, be volt zárva az ajtó, a csöngetésünkre később nyitottak ajtó, mert az udvarban voltak, a skanzen részen

megnéztük a batik kiállítást, s fönt a   város történelmét összegző állandó kiállitást - ahol az egyik tárlóban kellemes meglepetésre bukkantam, nagyapám Lőwinger Miksa nevére (amit se az egykori templomi emléktáblán, se a diszablakon hiába keresném,  mert se emléktábla, se ablak?!) - most itt egy régi iskolaszéki iratlapon viszont, amit azért kezdtem el böngészni , mert 1908-ban iródott, amikor anyukám született - megtaláltam nagyapát, mint iskolaszéki tagot, kijelölték benne vizsgabiztosnak...

lementünk az udvarra mi is, a skanzenbe,

a vendégek  ezt élvezték legjobban - meg a hagymatermesztéssel kapcsolatos vonatkozásokat...

rengeteg kérdésük volt ezzel kapcsolatban is...

sokat tanultam tőlük! igen, a kérdéseikből is. (sokszor több abban a tanulnivaló, mint a válaszokban)

mikor búcsúzkodtunk a busznál, kikisértem őket, persze, a kicsit elhúzódó ebéd után, - amire  meghivtak -s ők köszöntek nekem mindent, (ugyan mit?!) én köszönöm, hogy velük lehettem.

sok jólhalló embertársammal nehezebben lehet szót érteni, mint velük, még jeltolmács nélkül is.

 

AZ IDŐ FEKETE-FEHÉREN (2009)

 

 

AZ IDŐ FEKETE-FEHÉREN


A kezembe akadt ez a régi fotó. Az Irinyi Kollégium kapujában állunk, szobatársak, "gólyák", 1961-ben... Hu, de rég volt. Beszkenneltem s elküldtem emilcsatolmányként a fotó egyik (mögöttem álló) szereplőjének, régi barátnőmnek, akivel - némileg, alkalmanként - még tartjuk a kapcsolatot

Örült neki, azt írta vissza, hogy köszöni, ez volt az egyik legkedvesebb diákkori képe - és hogy "nagyon szép vagyok rajta" , "kár, hogy megöregedtünk" (-tem?!) és ki az a lány mellettünk , ő már nem is emlékszik rá, és mi van vele, ott volt-e a 40 éves egyetemi találkozónkon, mondom  ő H. Ildi, nagyon kedves bár szomorkás lány volt, de mivel nem volt csoporttársunk, nem is lehetett ott a találkozónkon, fogalmam sincs, mi van vele, a 4. lány viszont, odajött hozzám , alig ismertem rá, a hosszú, fekete göndörhajú F. Marira, aki itt kendőt visel, egy ösz, rövid hajú asszonyban, akinek talán csak a félmosolya maradt változatlan, és igen, megöregedtünk, megőszültünk, akkor 18 évesek voltunk  , az "élet" kapujában, most meg 66... igen,

de örüljünk, hogy élünk...

most meg a velünk egyidős Cseh Tamás két arcát nézem a tévében , a róla szóló filmben, a fiatal, érzékeny, szelíd arcát lazán keretező feketehajút a régi kockákon, és a 2000-es ősz, rövidhajút, kicsit feldúltan... és

arra gondolok, olyan ez az egész, a régi fotónk és rá a csetelésünk, mint egy

csetamásdal... csak nem Antoine és Desire , hanem mi vagyunk a szereplői (Ani és Juli)

közben hív most huszonéves lányom telefonon, és azt mondja,.... mert olyanok voltak a mi 60-as éveink, mint egy csetamásdal

80-as évek semmibe néznek... énekli most épp

de a régi dalok most is (a 2000-es években is) épp olyan sikeresek, ősz hajjal  talán még gazdagabbak

de már nem énekel a Cseh Tamás, csak a tévében, filmről...

Bereményi - a háttértársszerző - mondta, hogy ő úgy érzi, a dalaik a haláluk után is hallgathatók lesznek

de belőlünk mi lesz az?

Ani egész nap dolgozott, mikor elküldtem neki a fotót

két lábjegyzetet irt meg Kandinszkijről egy készülő művészeti antológiába

én meg csak megöregedtem...(?)

 

(de mindjárt küldi át lányom a tanulmányát Borbély chaszid szekvenciáiról)

 

aliz2. :: 2009. jún. 21. 19:30 :: 6 komment :: Címkék: egyetemelmelkedesfilmfotokapcsolatokmultSZEGEDteve

 

 

ANYU 102 (2010)

aNYU SZÜLETÉSNAPJÁRA

102 éve született anyu



 



jaj, már 22. alkalom, hogy nem mondhatom neki, hogy Isten éltesse sokáig. 81 éves koráig "éltette"... a mi földi fogalmaink szerint. De tudom, (sejtem?) , és épp általa (általuk?), hogy a halál nem "vég", csak egy elszakadás ettől a dimenziótól, és oly keveset tudunk, arról, hogy mi van "odaát", de nem is olyan éles a határ...  én most is úgy szeretek beszélni azokról, akik "elmentek" (előre mentek) tőlünk, hogy valahol, valahogy valamiképp velünk is maradtak..., velük is maradtunk, nem véglegesen szakadtunk el.  Gondolatban , érzésekben (hogy egész egyszerű fogalmakat használjak - biztos nem.) Az én érzéseimben, gondolataimban biztos...

és az is biztos, hogy én inkább ünnepelek születést, inkább emlékezek arra, mint halál évfordulókra, (bár nálunk, mintha a nemzeti ünnepeinkben is ennek lenne nagyobb kultusza) Pedig a születés a legnagyobb ünnep. S ami, aki egyszer megszületett, az van.. az él. Azt éltetni kell... az emlékezetünkben, tovább.

 ....

születésnapra ajándékot szoktak adni; mit is adhatnék én most, az én anyukámnak?

talán azt, hogy egy-két szavát, tanácsát megfogadom. legalább most.

 

aliz2. :: 2010. jún. 20. 0:22 :: 3 komment 
Kategóriák: 
ünnep :: Címkék: anyaemlekezeskapcsolatokspiritualizmusunnep

 

ANYU 100 (2008)

 anyu ma lenne 100 éves

már (nem is) egy  hete csak a mamára gondolok mindig... meg  egész úton hazafelé azon gondolkodám..., hogy méltó módon emlékezzek meg róla, valami különleges bejegyzéssel is , azt terveztem, hogy felteszek egy csomó fotót, kiskorától nagymamakorig, vagy amiken együtt vagyunk rajta mi ketten: anya és lánya - a múló idő folyamán, mert azt beláttam, hogy muszáj válogatni, mind nem lehet feltenni... de átnéztem, beszkenneltem majdnem mindet, és a képek elém hozták őt, a képek sárgulnak, de emléke örökzöld... sőt nem is emlék, több annál, valami állandó jelenlét

azért a képek mégis csak még közelebb hozták, segítettek körvonalat adni az emlékeknek is; sok képet csináltam róla, némelyik képen, az arckifejezésén kicsit látszik is, ha terhére volt ez, de soha egy képen sincs semmi negativ, semmi harag, vagy rosszallás a vonásain - ellenkezőleg: csupa kedvesség, jóindulat, szeretet, ahogy belenéz a kamerába illetve a mögötte állóra. (mondta is, hogy egy képről le lehet olvasni, milyen érzésekkel van az illető a képet készítő irányába -s ílymódon láthatatlanul ott van a kép készitője is a képen), jó érzés ezeket a képeket most újra nézni, kinagyítva, mert látom rajtuk, milyen szeretettel néz rám az anyukám... szívet melengetően. Ahol pedig nem egyedül van a képeken, hanem társaságban, beszélgetve, ott is látszik, hogy csupa barátságosság, szívélyesség, kedvesség, szeretet - legyenek a testvérei, rokonai vagy szomszéd gyerekek, hát még a saját unokája -  körülötte.  Nem hiába emlékszik mindenki úgy rá, hogy milyen kedves és barátságos volt... Volt? Nem szeretem a múlt időt. Nem is fogadom el. Van.

anyu ma 100 éves

éljen! 

 

a baba

unokatesvérekkel

1941 márc

50-es évek

 

anyu velem a Marosban 63

 

nővérek közt 1971

 

unokaöccs, feleségével 1972

kézimunkaóra a strandon 1973

 


öccsével 1979

 


 

anyai mosoly 1983


1984 négyen!

 


1984 okt. unokával!

 


 

szellő

 

 a Bartók rádió Sugólyukjában egy vicces mondatot (képcimet) hallottam

"Ha nincs semmi szellő a szobában, hogy lapozódhat el mindig a könyv?"

 

hát kint vagyok a levegőn, hőségben,

s szellő nélkül megfulladnék...

 

(tettem is fel egy fotót: gutaütés határán,


 

mire valaki ráirta reméli nem léptem túl a határt)

 

egyébként az előrelátó műsorvezető  "szellős" , kellemes hétvégét is kivánt...

 

 

KARÓVAL ÉS VIRÁGGAL (2010)

 

karóval és virággal

vannak ilyen (rossz) napok

ilyenkor mondjuk, hogy "bal lábbal keltem fel" (apropó: én mindig azzal, konkrétan, mert a bal lábam esik a divány szélére, igy esik a"lábamra" a felkelés. Másrészt, alig állok a lábamon, a szédelgéstől felkelés után, többnyire, meg mindkét lábam balnak tűnik a felkelés utáni percekben... de ez csak a kezdet... persze a mindenkori (mostanában - nehogy elkiabáljam.- már sorozatban volt olyan is , hogy abszolut nem fájt viszont a fejem ébredés után (se) - de e ez a mai nap nem ilyen volt... ma -mondom - a szó szokványos egyben átvitt értelmében keltem fel ballábbal...)

lehet, hogy már azzal kezdődött a pechsorozat, amikor még föl se keltem, mert a 30 fokos hőkatlanban nem alhattam túl nyugodtan... de ez csak feltételezés

viszont  mikor már egymás után következtek a balfogások, el kellett gondolkodjak --- igy (is) működik a vonzás törvénye?

órákat dolgoztam egy szöveg összeállitásán, átdolgozásán, lett vagy 14 oldal, és  a wordom azt jelezte, hogy nem nyithatom mg, mert kárt okoztam/okozok vele...

aztán bevásárlás körül voltak zűrjeim (ez mondjuk nem ritkaság),  meg az ebédnél , az étteremben

- csak a végét mondom: levertem a könyökömmel a poharat, az asztal széléről persze!- ami persze nagy dérrel-durral apró darabokra tört (pedig olyan jó hideg viz volt még benne, és az egész ebédben ez volt a legjobb...)

aztán kizártam magam a lakásból, -miközben mindkét kezem tele volt árvizkárosultaknak szánt cuccokkal - kifele jövet benne hagytam az ajtóban, belül a kulcsot... (ilyen is volt már, egyszer... de most ez csak egy volt  a sok közül...)

mindent nem sorolok föl

azt hiszem, ilyen napokon legjobb lenne meg se mozdulni...

"múljék el már ez a keserű pohár"...

Kiváncsi lennék , hogy a bioritmusom mutat-e kritikus napokat, vagy a horoszkopom előre figyelmeztetett volna-e

mindegy

a cukiban megint jót fagyiztam  - meg kedvenc oroszkrémtortát is hozzá, megint csináltam egy fotót (jobb hiján) magamról,  és utólag vettem észre rajta a 22-es számot, meg azt, hogy karó és virág közé kerültem...

úgyhogy meglett a napom (vagy életem?) mottója is:

a 22-es csapdája

illetve: J. A. után szabadon karóval jöttem és virággal...

 



 

(egyébként épp 1943-ban, amikor a J.Heller féle  A 22-es csapdája c. könyv született - mondjuk mindenféleképp csapdahelyzetben  

de aztán mégis: "itt vagyok már és még itt vagyok...

s tanuskodom a napról , hogy ragyog." (Karinthyval)

 s ma már nem is olyan eliselhetetlen meleget árasztva, mert kánikula se volt olyan nagy, a kedves szomszéd pár perc alatt kinyitotta (kiszerelte) a bezárt ajtót, a kedves pincér is pillanatok alatt eltüntette a padlóról az üvegszilánkokat, és még csak fel se számolta a poharat, bár felajánlottam, de mondta, csak akkor tenné, ha akarattal tettem volna - amiről ugye szó sincs...

és a word is, a 14 oldalnyi szövegem is helyreállt...

de azért, óvatos vagyok...

figyelek, vigyázok 

még nincs vége a napnak

 

 

aliz2. :: 2010. jún. 13. 20:09 :: 3 komment 
Kategóriák: 
hétköznap :: Címkék: bosszusagokelmelkedesvers

 


 

KÖNYV ÉS KÖNNY (2012)

 

 Az Irók boltjába lépve rögtön Updike ötlött a szemembe. Nocsak. Új könyve?! novelláskötet: Apám könnyei címmel.

 



 

A Kentaur óta kerestem már "ezt" a könyvet, ez megint "az én Updikom", rögtön láttam, most itt e posthumus könyvbe lapozva... Költői, nosztalgikus, érzékeny, szívhez szóló... és mélyenszántón okos is. Pedig csak az elejébe és a végébe olvastam két novellának..., a címadónak, Apám könnyeinek.... amik összekeveredtek az én könnyeimmel, amikor lányomnak meséltem, milyen csodás könyvre bukkantam, újra, az én régi Updikeomra, aki megint a szülővárosáról és az apjáról ír....miért is ezek a legjobb írásai?, vagy talán csak nekem ezek, mert engem közelről érintenek -pendíti meg lányom - lehet, hogy igaza van , mert magam is csodálkoztam, hogy miért remeg egyre jobban a hangom, amikor elmesélem, miről szól az Apám könnyei, hogy az író egyetlen egyszer látta sírni az apját, mikor kikísérte egyetemista fiát kisvárosi állomásukra, és akkor, először, férfiasan kezet fogott vele, és akkor hirtelen meglátta szemében a könnyeket, s a tekintetében azt, hogy ő egyre jobban zsugorodott, miközben ő a saját szemben nőtt, (hiszen várta az egyetemi városban a jövő: a tanulmányai, a szerelme...) , hogy másképp látják a dolgokat, hogy ő tart valahova, az apa meg kikísér (a város állomására, ahol áll az idő)... Soha nem érzett akkora szeretetet..., (de megérezte akkor, hogy az idő kikezdi őket, hogy mind kevesebb közük lesz egymáshoz, hogy az életéből kivált az ő élete).... és aztán az utolsó sorok, amik arról szóltak, hogy - évek múlva- anyja telefonjából megtudja, hogy apja reggeli mellkasi nyomása ma különösen erős volt, kéri , hogy jöjjön, el is indul, de még útközben hallja a hírt, hogy apja meghalt a kórházban... A szerelme vigaszként biztathatja, hogy csak sírjon a vállán, de neki -bár "megvan rá a lehetősége", szárazak maradnak a szemei. Mert az apja már minden könnyét elsírta...(helyette is)... mesélem könnyes szemekkel... s látom, az én lányom szeme is száraz, bár empatikusan figyel... Igy van jól. Aztán útrakelek én is, akár a másik - a Hazáig c.- novella hőse, amibe szintén beleolvastam, - mivelhogy épp saját érettségi találkozóra készülődök , a novella arról szól, hogy megy hazafelé az úton a főhős, hosszú idő után, és téved el, mert nem találja, bár én tudom az utat haza (hiszen még itt is vagyok), nem kell félnem, hogy eltévedek... vagy mégis?, vagy attól igazán, hogy én is tudom, mint a novella végén a hős, hogy hol van/vagyok: "helyben"!.. hol is máshol lennénk, ahol áll az idő! de hiába, itt tartjuk letétben "a számunkra még becses énünket". És hol is lennénk helyben, helyünkön, ha nem ott. Hol is van az ember "hely"e, ha nem ott, a többiek körében, akik ismerték?...egyébként meg ők is szanaszéjjel...de most összejövünk, vissza...) Sietek is, majd, hogy elérjem a vonatot...így is el fogok késni... de mikor beállítok, tapssal fogadnak, hogy végre megjöttem én is, árkon-bokron, városokon át, HÉVvel villamossal, vonattal, busszal (ami le is robbant út közben), s végre biciklivel, már a városomban, és egy osztálytársam "Juliskaként" rikkant rám, ahogy az iskolapadokban osztályfőnököm hívott... (úgy, ahogy az anyukáját nevezték), és az én kedves, szívélyes anyukámról (mint "Dusi néniről") hallok régi történeteket, meg a régi házunkról, pontosabbakat a saját emlékeimnél is... Könnyek...

 

(lányommal telefonon beszélünk.... hol is a "hely"em...?!...)

 

 

 

(2012. junius 13.)

ESŐS VASÁRNAP (2008)

 de rég volt! 

 



 

mármint a film, a hasonló című dallal, gimistákról szólt, én meg épphogy elvégeztem addigra a gimit, és egyetemistaként máris nosztalgiával néztem a filmet (a múltamat), valamelyik vizsgám után jutalomképpen...

csak azért jutott most eszembe, mert most is "esős vasárnap délután" van, a lányom túl az egyetemi államvizsgáin is, már a PHD azaz doktori iskolai felvételijére készül,

és épp vacsorát kért, s míg kimentem a konyhába, felrakni a vizet a keménytojáshoz, eszembejutott, hogy: hoppá! igaz, hogy esős délután van, de nem is vasárnap! csak a hangulatom olyan esős vasárnap délutános... hiába rég volt az igazi, az eredeti: vagy fél évszázada, nem csoda hogy napot téveszt a memóriám; de a hangulat, az atmoszféra bennem él, frissen.

 

 

 Azért is talán, mert épp filmkorabeli  fényképeimet digitalizáltam,  korabeli naplómhoz, ahol ugyanaz a kor, ugyanaz a diáklét, diáklány néz szembe. Csak nem Halász Jutka, Béres Ilona, Polonyi Gyöngyi, Tordai Teri neveit viseli .- hanem az enyémét. Aki voltam. Ők se azok már, akik a filmvásznon, de nekem mindig flashback-ként ez a diákfilmjük villan fel, az emlékezetem vetítővásznán, akármikor s akármilyen merőn más szerepben látom őket...  az köt össze velük, az a régi film, az az esős vasárnap délután, s úgy látszik még szombat délután is.

 

süti beállítások módosítása
Mobil