Az Irók boltjába lépve rögtön Updike ötlött a szemembe. Nocsak. Új könyve?! novelláskötet: Apám könnyei címmel.
A Kentaur óta kerestem már "ezt" a könyvet, ez megint "az én Updikom", rögtön láttam, most itt e posthumus könyvbe lapozva... Költői, nosztalgikus, érzékeny, szívhez szóló... és mélyenszántón okos is. Pedig csak az elejébe és a végébe olvastam két novellának..., a címadónak, Apám könnyeinek.... amik összekeveredtek az én könnyeimmel, amikor lányomnak meséltem, milyen csodás könyvre bukkantam, újra, az én régi Updikeomra, aki megint a szülővárosáról és az apjáról ír....miért is ezek a legjobb írásai?, vagy talán csak nekem ezek, mert engem közelről érintenek -pendíti meg lányom - lehet, hogy igaza van , mert magam is csodálkoztam, hogy miért remeg egyre jobban a hangom, amikor elmesélem, miről szól az Apám könnyei, hogy az író egyetlen egyszer látta sírni az apját, mikor kikísérte egyetemista fiát kisvárosi állomásukra, és akkor, először, férfiasan kezet fogott vele, és akkor hirtelen meglátta szemében a könnyeket, s a tekintetében azt, hogy ő egyre jobban zsugorodott, miközben ő a saját szemben nőtt, (hiszen várta az egyetemi városban a jövő: a tanulmányai, a szerelme...) , hogy másképp látják a dolgokat, hogy ő tart valahova, az apa meg kikísér (a város állomására, ahol áll az idő)... Soha nem érzett akkora szeretetet..., (de megérezte akkor, hogy az idő kikezdi őket, hogy mind kevesebb közük lesz egymáshoz, hogy az életéből kivált az ő élete).... és aztán az utolsó sorok, amik arról szóltak, hogy - évek múlva- anyja telefonjából megtudja, hogy apja reggeli mellkasi nyomása ma különösen erős volt, kéri , hogy jöjjön, el is indul, de még útközben hallja a hírt, hogy apja meghalt a kórházban... A szerelme vigaszként biztathatja, hogy csak sírjon a vállán, de neki -bár "megvan rá a lehetősége", szárazak maradnak a szemei. Mert az apja már minden könnyét elsírta...(helyette is)... mesélem könnyes szemekkel... s látom, az én lányom szeme is száraz, bár empatikusan figyel... Igy van jól. Aztán útrakelek én is, akár a másik - a Hazáig c.- novella hőse, amibe szintén beleolvastam, - mivelhogy épp saját érettségi találkozóra készülődök , a novella arról szól, hogy megy hazafelé az úton a főhős, hosszú idő után, és téved el, mert nem találja, bár én tudom az utat haza (hiszen még itt is vagyok), nem kell félnem, hogy eltévedek... vagy mégis?, vagy attól igazán, hogy én is tudom, mint a novella végén a hős, hogy hol van/vagyok: "helyben"!.. hol is máshol lennénk, ahol áll az idő! de hiába, itt tartjuk letétben "a számunkra még becses énünket". És hol is lennénk helyben, helyünkön, ha nem ott. Hol is van az ember "hely"e, ha nem ott, a többiek körében, akik ismerték?...egyébként meg ők is szanaszéjjel...de most összejövünk, vissza...) Sietek is, majd, hogy elérjem a vonatot...így is el fogok késni... de mikor beállítok, tapssal fogadnak, hogy végre megjöttem én is, árkon-bokron, városokon át, HÉVvel villamossal, vonattal, busszal (ami le is robbant út közben), s végre biciklivel, már a városomban, és egy osztálytársam "Juliskaként" rikkant rám, ahogy az iskolapadokban osztályfőnököm hívott... (úgy, ahogy az anyukáját nevezték), és az én kedves, szívélyes anyukámról (mint "Dusi néniről") hallok régi történeteket, meg a régi házunkról, pontosabbakat a saját emlékeimnél is... Könnyek...
(lányommal telefonon beszélünk.... hol is a "hely"em...?!...)
(2012. junius 13.)
