„A naplóíráshoz egyébként írni, vagy élni kell tudni jobban?” – kérdezi tőlem levélben Lapis Józsi. Engem is meglep, milyen szakképzett modorossággal válaszolok neki, mintha nem is két netnapló állna mögöttem, hanem én lennék maga Márai Sándor. No jó, nem mondom, gyerekkoromban azért én is teleírtam pár kéziratos füzetet. Pölös Zsófi barátném egyébként azt mondja este a telefonba, hogy gyerekkorában egy dologban volt biztos: a napló akkor jó, ha vastag, ezért ha semmi sem jutott eszébe esténként, akkor bemásolt pár részletet az Egri csillagokból. Mindenesetre ezt a módszert majd igyekszem elkerülni.

Szóval az írni vagy élni párharcában ma az írni áll nyerésre: nyugodt napom volt, amit szeretek, de kérdés, vajon szereti-e ezt a napló? Bár fel van húzva az órám, mégis a csörgés előtt ébredek, ez jó. Még mindig süt a nap, hiába van ősz, ez is jó. A könyvtárba menet viszont nem tudom megállni, hogy ne vegyek meg egy olyan ruhát, amit, ahogy mondani szokás, „nem engedhetek meg magamnak”. És ez is milyen jó, olyan dolgot venni, amit nem szabadna. Miután majd hazaérkezem, ki is akasztom rögtön a szekrényre, egy erős tartású favállfára, hogy jól nézzen ki, úgy mutatom Gyurinak büszkén a szerzeményemet, de ő csak mosolyog. „Mi van, nem tetszik?” – kérdem. „Dehogyisnem, nagyon!” – mondja ő: „tényleg vicces, hogy az van a vállfára írva, hogy Május 1. Ruhagyár”. Nem szabad csodálkoznom. Annyi vita után, hogy a ruhákat is meg lehet egymástól különböztetni úgy, mint a könyveket, az anyagokat is, mint a szavakat.

Éljen május elseje!

De ne szaladjunk előre az időben, osszuk be a soványka eseményeket, hogy fűszerezzük azzal, amit csak mi tudunk. „Csak a műkedvelők hiszik, hogy a témák ott künn hevernek. Azok itt vannak mibennünk, ha vannak. Aki egyszer a világra született és kinyitotta szemét, annak egy egész életre van anyaga” – ezeket a bájosan okoskodó mondatokat Kosztolányi Dezső írta, és sokáig nagyon szerettem őket. (Jaj, látod, Zsófi, nem sikerült elkerülnöm nekem sem az idézeteket!) Annyira szerettem ezt a pár sort, hogy Kosztolányi bélyegnyi képével évekig őriztem a pénztárcámban még a gimnázium utolsó éveiben egy Nádas Péter- és egy, hm, Szív Ernő-idézet mellett. Az utóbbi kettőt kézzel másoltam egy-egy kitépett noteszlapra: akkoriban még nem voltam hozzászokva annyira a számítógéphez, hiába, én is rég voltam fiatal.

Egyébként minden apró jel mellett még onnan szoktam észrevenni, hogy öregszem, hogy kezdek rutinosan mozogni félhivatalos helyzetekben, bár a túlzott öröm és bizakodás, hogy lám, milyen flottul tudok taxit rendelni vagy vonatjegyet venni, mégiscsak azt sugallja, hogy maradt még bennem valami gyerekes. Könyvtárba is csak olyanba szeretek járni, ahol már kiismerem magam a katalógusok útvesztőiben, a régi szegedi egyetemi könyvtárt ezért nem szerettem, zavart az amatőrizmusom, szégyelltem, hogy nem látom át a bábeli rendszert, nem tudom, hogy lehet egy raktárban eldugott könyvhöz férni. Az új szegedi könyvtár, az már más, a szabadpolcok bűvöletében szabadon bénázhattam hónapokig, míg kiismertem a rendszert, szeretem is az épület zsúfolt idegenségét. Pedig milyen poétikus volt a régi préri, ahova épült ez a könyvtár, az Ady téri sportpálya, amit azok a kietlen betonlapok kerítettek körül, az egyikre fel is festette valaki a feliratot: „Nincs többé magány!” Olyan idegen volt az egész táj, és olyan ordítóan barátságos a felirat, ma már, a tömeggel zsúfolt könyvtárban gyakran eszembe jut ennek a mondatnak a magányos személyessége.

Azt hiszem, a Fővárosi Szabó Ervinbe is, ahova ma megyek, azért szeretek járni, mert valami számomra is megmagyarázhatatlan miatt ez emlékeztet a leginkább a szegedi egyetemire. És néha itt is megcsapja az embert valami nem várt személyesség. A múltkor például, amíg vagy egy óráig fénymásoltattam szegény könyvtáros kisasszonnyal, ő, nem is tudom, hogyan és miért, de elkezdett mesélni egy könyvről, amit majd egyszer megír. Nem tudom, ott lesz-e majd valaha az a könyv a könyvtár polcán, de akkor, ott, az a lány elmesélte nekem azt a könyvet, és akkor, ott, a fénymásológép mellett, mintha el is olvastam volna.

A könyvtár ablakában

Délután hosszas töprengés után mégsem megyek el az Írók boltjába a JAK-füzetek kötetbemutatójára, így az egyik könyvet bemutató szegény Szegő Jani – hiába futottunk össze tegnapelőtt és beszéltünk tegnap is –, ma sem kerül be a naplóba. Vagy mégis? Ehelyett otthon lépegetek a kis határidők célszalagjai felé, ez a rövidtávfutó magányossága.

Kapok egy levelet Zsófitól: Zsófi nem sokkal azelőtt költözött vissza Budapestről, hogy én feljöttem volna, lett így a barátságunk történetében valami nem túl praktikus szimmetria. Mintha most neki is eszébe jutott volna mindaz, amit szeretett és amit nem Budapestben, ahogy olvasom a levelét, el is fog valami otthonos szomorúság, fel is hívom gyorsan, pedig mindig félek neki telefonálni, amióta megszületett a kisfia. Aztán mégiscsak tudunk beszélni, megkérdezem, bemásolhatom-e ide a képet, amit a legutóbb róla meg a kis Gazsiról csináltam, és mivel azt mondja, igen, hát tessék:

A távolságot mint üveggolyót

Amikor ez a kép készült, Gazsi néha nagyon el kezdett volna valamit mondani, próbált artikulálni, hangot adni is, mintha zavarná, hogy ő nem vehet részt a társalgásban. Én pedig, amikor ránéztem, erre a nagyon bölcs, nagyon ártatlan és nagyon kíváncsi tekintetre, mindig azt éreztem, milyen felesleges is minden, amit mondhatok.

Azért köztünk szólva a vőlegény sem volt túl lovagias, és nem csak a nyilvánvaló erőszak miatt, hanem már a történet logikája szerint se: mert tessék mondani, ebben az esetben nem ésszerűbb beszállni egy négykezesbe? Ebéd a közeli kifőzdében – gyerekkori naplóimban ellenállhatatlan vágyat éreztem mindig leírni, mi volt a menü, legyen most itt is: én gulyáslevest eszek és túróspalacsintát, Gyuri hekket, az állandó körettel, egy könyv olvasásával. Édes, drága Malvinom. Persze én jó feleség módjára nem tépem ki a kezéből a könyvet, hanem lefotózom, tessék, a bizonyíték.

Megint túl későn ébredek, és nem is ez a baj, hanem a heveny lelkiismeret-furdalás utána, hogy a dolgozó nép okos gyülekezete már szorgalmas, amíg én henyélek. Emlékszem az egzotikus hangulatra, amikor először hallottam, jóformán még kamaszként a ’dolgozás’ szót az írásra, olyan elidegenítő volt és olyan hívogató, azóta én is tüntetően szeretem mondani, hogy ’dolgozom’, ha írok vagy olvasok. A napokban este felhívott egy régi barátném, építészmérnök lett, mielőtt elköszönt, mondtam neki, hogy én is megyek ’dolgozni’ még egy keveset, noha „csak” olvasni készültem; kicsit el is szégyelltem magam, hogy lehetek már ennyire modoros, ilyen fiatalon; na jó, azóta meg is lett az a második ősz hajszál, ugye.

Amúgy ma Szomoryt dolgozok, pontosabban olvasok, a zenei tárgyú tárcáit méghozzá. Szomory amúgy is tiszta zene, hát még ha zenéről ír, olvasás közben ki is kell kapcsolnom a háttérből a rádiót, mintha zavarná egymást a két dallamvezetés. Szomory, ez a könnyed, természetesen modoros, fiatalon és öregen egyaránt koravén zseni mindig olyan megnyugtatóan izgatott, néha mégis váratlan tud lenni. Elmesél például egy történetet Malvinról, egy rokonról a „távolabbi családból”, aki zongoraművésznő akart lenni, és állandóan csak gyakorolt, gyakorolt, a vőlegénye pedig órákat, napokat, heteket rostokolt mellette, hátha egy kósza percet megkaparint menyasszonya életéből, hátha kaphat egy véletlen csókot, de az csak játszott, játszott, dolgozott ugyebár, mire a vőlegény, hopp, nem túl szomorys fordulat, letépte a menyasszonya karjait, és mi történt, no mi történt? Pontosan, a menyasszony tovább zongorázott.

Sültkrumpli Adornoval

Délután  a Próbaidő című prózaantológia bemutatójára megyek. A Déli pályaudvarnál, amikor már tényleg csak pár lépés a Nyitott Műhely, hirtelen nem tudom, merre induljak, ráadásul megcsap az aluljáró szaga, valami ismerős idegenségérzet: régebben mintha ez a szag jelentette volna Budapestet, amióta pedig itt élek, azt hittem, ezt a szagot csak a látogatók érzik meg – most viszont megint kezdem azt érezni, van ebben a városban valami belakhatatlan. A Nyitott Műhely barátságossága szerencsére minden szomorúságot elfeledtet, bár a kötetbemutató családias hangulata ellenére kicsit feszengek. Reményi József Tamás és k.kabai lóránt szerkesztőket hatan üljük körbe szerzők, én pedig kicsit kényelmetlenül fészkelődöm a széken, nehogy kilátszódjon a nadrágom szárából, véletlenül felemás zoknit vettem fel reggel: talán túl türelmetlenül öltöztem, máskor kevesebbet gondolok a dolgozó nép okos gyülekezetére. Annyira félek, hogy kilátszik ez a felemásság, hogy észre sem veszem, amikor este a naplóírás közben kikotyogom. Most már mindegy, akár meg is mutathatom.

Netnaplóíró felemás zokniban

A kötetbemutatóra mindenki hoz egy-egy jellemzőnek gondolt bekezdést, én ebéd után kicsit ingerült is lettem, amikor rájöttem, hogy a választott mondatokat tartalmazó szöveget nem találom kinyomtatva a lakásban, a patron meg kifogyott a nyomtatóból, így halált megvető bátorsággal leültem a számítógép elé, papírt és tollat vettem az ölembe, és írni kezdtem: kézirata egy kézzel soha nem írt szövegnek. Soha még ilyen hosszú öt percem nem volt. Hogy ezeket a leírni, felolvasni is olyan rövidnek tűnt sorokat ilyen hosszadalmas volna lekörmölni? Vagy csak ennyire elszoktunk a kézírástól? A gépírás a szellem türelmetlensége, de hogy melyik okozta a másikat, ki tudja. Bár az is lehet, hogy a türelmetlenség csak a pályakezdők betegsége.

Estefele kerülőúttal megyek haza, átmegyek Budáról Pestre. Mennyivel izgalmasabb volt Ágai Adolf túrája, ő Pestről utazott Budapestre. Amióta pedig átépítik a Margit hidat, és a villamos körülbelül tizenöt kilométer per órával szeli rajta a távolságot, gyakran eszembe jut Petőfi is, próbálom az ő másfélszázados szemüvegén keresztül nézni, ahogy elhagyjuk a járókelőket, tehát mégiscsak száguldunk, emberi viszonylatban. Szegény Petőfi, nem elég, hogy nem járhatott elég gyors villamossal, még laptopja sem volt neki, mindig csak körmölt, körmölt. 

Száz karaktert, ezeret!

Este otthon szöszmötölés a kis munkákkal. Hogy beillesszem a jövő heti, szegedi Darvasi-konferencia sajtóanyagába, a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? kötet borítóját keresem a neten, de ahogy elkezdem írni a kötet címét, a keresőprogram a következő ajánlatot teszi: Hogyan csókolózzunk? Mint egy szégyellős Tatjána, ráklikkelni se merek. Ó, türelmetlen fiatalok, hogy nem gyakoroltok a gyakorlatban!

Hát lám, mire is jók a kis határidős munkák. Még a kötetbemutatón, a Nyitott Műhelyben Darvasi Ferenc és Terdik Roland megvallja, hogy keveset ír, a szendvicsek között szégyenlősen Nagy Ildikó Noémi is. Bezzeg ha határidő van, teszi hozzá, mire sokunk arca felfénylik, határidő, ó, régi barátunk, múzsák legszebbike, aki türelmetlenné tesz minket, és akinek mégis köszönhetjük, hogy elhihetjük, volt a napunknak értelme.

Valaha zongoraművész akartam lenni. Ülni egész nap a zongora és a kották előtt, és csak gyakorolni, gyakorolni, mint Malvinok legmalvinabbika. Aztán egyszer, ahogy álltam a zeneiskola folyosóján, megremegtem: hogy az egész életemet egy klaviatúra ütögetésével töltsem? Akkor még nem tudtam, hogy minden út a klaviatúrákhoz vezet.