„A naplóíráshoz egyébként írni, vagy élni kell tudni jobban?” – kérdezi tőlem levélben Lapis Józsi. Engem is meglep, milyen szakképzett modorossággal válaszolok neki, mintha nem is két netnapló állna mögöttem, hanem én lennék maga Márai Sándor. No jó, nem mondom, gyerekkoromban azért én is teleírtam pár kéziratos füzetet. Pölös Zsófi barátném egyébként azt mondja este a telefonba, hogy gyerekkorában egy dologban volt biztos: a napló akkor jó, ha vastag, ezért ha semmi sem jutott eszébe esténként, akkor bemásolt pár részletet az Egri csillagokból. Mindenesetre ezt a módszert majd igyekszem elkerülni.

Szóval az írni vagy élni párharcában ma az írni áll nyerésre: nyugodt napom volt, amit szeretek, de kérdés, vajon szereti-e ezt a napló? Bár fel van húzva az órám, mégis a csörgés előtt ébredek, ez jó. Még mindig süt a nap, hiába van ősz, ez is jó. A könyvtárba menet viszont nem tudom megállni, hogy ne vegyek meg egy olyan ruhát, amit, ahogy mondani szokás, „nem engedhetek meg magamnak”. És ez is milyen jó, olyan dolgot venni, amit nem szabadna. Miután majd hazaérkezem, ki is akasztom rögtön a szekrényre, egy erős tartású favállfára, hogy jól nézzen ki, úgy mutatom Gyurinak büszkén a szerzeményemet, de ő csak mosolyog. „Mi van, nem tetszik?” – kérdem. „Dehogyisnem, nagyon!” – mondja ő: „tényleg vicces, hogy az van a vállfára írva, hogy Május 1. Ruhagyár”. Nem szabad csodálkoznom. Annyi vita után, hogy a ruhákat is meg lehet egymástól különböztetni úgy, mint a könyveket, az anyagokat is, mint a szavakat.

Éljen május elseje!

De ne szaladjunk előre az időben, osszuk be a soványka eseményeket, hogy fűszerezzük azzal, amit csak mi tudunk. „Csak a műkedvelők hiszik, hogy a témák ott künn hevernek. Azok itt vannak mibennünk, ha vannak. Aki egyszer a világra született és kinyitotta szemét, annak egy egész életre van anyaga” – ezeket a bájosan okoskodó mondatokat Kosztolányi Dezső írta, és sokáig nagyon szerettem őket. (Jaj, látod, Zsófi, nem sikerült elkerülnöm nekem sem az idézeteket!) Annyira szerettem ezt a pár sort, hogy Kosztolányi bélyegnyi képével évekig őriztem a pénztárcámban még a gimnázium utolsó éveiben egy Nádas Péter- és egy, hm, Szív Ernő-idézet mellett. Az utóbbi kettőt kézzel másoltam egy-egy kitépett noteszlapra: akkoriban még nem voltam hozzászokva annyira a számítógéphez, hiába, én is rég voltam fiatal.

Egyébként minden apró jel mellett még onnan szoktam észrevenni, hogy öregszem, hogy kezdek rutinosan mozogni félhivatalos helyzetekben, bár a túlzott öröm és bizakodás, hogy lám, milyen flottul tudok taxit rendelni vagy vonatjegyet venni, mégiscsak azt sugallja, hogy maradt még bennem valami gyerekes. Könyvtárba is csak olyanba szeretek járni, ahol már kiismerem magam a katalógusok útvesztőiben, a régi szegedi egyetemi könyvtárt ezért nem szerettem, zavart az amatőrizmusom, szégyelltem, hogy nem látom át a bábeli rendszert, nem tudom, hogy lehet egy raktárban eldugott könyvhöz férni. Az új szegedi könyvtár, az már más, a szabadpolcok bűvöletében szabadon bénázhattam hónapokig, míg kiismertem a rendszert, szeretem is az épület zsúfolt idegenségét. Pedig milyen poétikus volt a régi préri, ahova épült ez a könyvtár, az Ady téri sportpálya, amit azok a kietlen betonlapok kerítettek körül, az egyikre fel is festette valaki a feliratot: „Nincs többé magány!” Olyan idegen volt az egész táj, és olyan ordítóan barátságos a felirat, ma már, a tömeggel zsúfolt könyvtárban gyakran eszembe jut ennek a mondatnak a magányos személyessége.

Azt hiszem, a Fővárosi Szabó Ervinbe is, ahova ma megyek, azért szeretek járni, mert valami számomra is megmagyarázhatatlan miatt ez emlékeztet a leginkább a szegedi egyetemire. És néha itt is megcsapja az embert valami nem várt személyesség. A múltkor például, amíg vagy egy óráig fénymásoltattam szegény könyvtáros kisasszonnyal, ő, nem is tudom, hogyan és miért, de elkezdett mesélni egy könyvről, amit majd egyszer megír. Nem tudom, ott lesz-e majd valaha az a könyv a könyvtár polcán, de akkor, ott, az a lány elmesélte nekem azt a könyvet, és akkor, ott, a fénymásológép mellett, mintha el is olvastam volna.

A könyvtár ablakában

Délután hosszas töprengés után mégsem megyek el az Írók boltjába a JAK-füzetek kötetbemutatójára, így az egyik könyvet bemutató szegény Szegő Jani – hiába futottunk össze tegnapelőtt és beszéltünk tegnap is –, ma sem kerül be a naplóba. Vagy mégis? Ehelyett otthon lépegetek a kis határidők célszalagjai felé, ez a rövidtávfutó magányossága.

Kapok egy levelet Zsófitól: Zsófi nem sokkal azelőtt költözött vissza Budapestről, hogy én feljöttem volna, lett így a barátságunk történetében valami nem túl praktikus szimmetria. Mintha most neki is eszébe jutott volna mindaz, amit szeretett és amit nem Budapestben, ahogy olvasom a levelét, el is fog valami otthonos szomorúság, fel is hívom gyorsan, pedig mindig félek neki telefonálni, amióta megszületett a kisfia. Aztán mégiscsak tudunk beszélni, megkérdezem, bemásolhatom-e ide a képet, amit a legutóbb róla meg a kis Gazsiról csináltam, és mivel azt mondja, igen, hát tessék:

A távolságot mint üveggolyót

Amikor ez a kép készült, Gazsi néha nagyon el kezdett volna valamit mondani, próbált artikulálni, hangot adni is, mintha zavarná, hogy ő nem vehet részt a társalgásban. Én pedig, amikor ránéztem, erre a nagyon bölcs, nagyon ártatlan és nagyon kíváncsi tekintetre, mindig azt éreztem, milyen felesleges is minden, amit mondhatok.