Hajnali reggel hétkor a telefonom pittyegése ébreszt, Tóth Bencétől kapok sms-t, hogy mihelyst tudom, szóljak vissza, én meg ijedtem hívom, mire meglepetten veszi fel a telefont: miért vagyok fenn már ilyen hamar? Bence a tanárom volt, egyszerre báty és mester, akivel csináltunk egy zenekart, ezért keres most is, mert baj van, a zenekarunk ma estére tervezett fellépése viszonylag nehezen követhető okok miatt, de kétségtelenül elmarad. Ezért már előre sajnálom, hogy a soron következő netnaplót nem holtfáradtan fogom megírni hajnalban egy szegedi kollégiumi szobából, arról, hogy a Lassu Kaoss koncertjén Bence hogyan csapott a húrok közé, Brusi és Gergő hogyan gitározott hűvösen, Zsolti hogyan keverte a kevernivalót, én meg hogyan zongoráztam vagányul, majd pedig hogyan szedtek szét minket a rajongók, egyszóval hogyan csináltunk igazi rock-koncertet, ahogy azt elképzelni lehet. Pontosabban: ahogy azt már csak elképzelni lehet.

Kicsit még sikerül visszaaludni, álmomban valahova nagyon sietek, de nem tudom hova. Később, egy korai ebéd után valóban a Nyugati pályaudvar, pontosabban Szeged felé igyekszem, mint minden héten legalább egyszer, bár most éppen nem csak a kivételes koncert, de a szokásos óráim is elmaradnak, vár viszont a Sínbusz-fesztivál FISZ-JAK-estjének moderálása. A vonatból még gyorsan felhívom a Szegő Janit, hogy nem tudok elmenni a Parnasszus-bemutatóra, pedig írtam is a mostani számba Beney Zsuzsáról, hozzon nekem példányt a lapból, mire ő meg a lelkemre köti, hogy én meg csináljak neki képeket a vasútról – csinálok is, ha már ilyen kevés ember van, akivel úgy lehet összefutni a peronoknál, hogy nem utazni jött oda, csak úgy, nézelődni.


A vonat nem vár
 
Kicsit elszundítok, majd megint a telefonom ébreszt, Gyuri hív, hogy idén sem Philip Roth kapta az irodalmi Nobel-díjat, ellenben Amos Oz sem. Sebaj, mondom, a nőket előre kell engedni. Mire beérek Szegedre, Anyukám vár az állomáson, ha Szegeden vagyok, ő bejön Makóról, így szoktunk találkozni. Arról mesél, hogy amikor a busz átért Újszegedről Szegedre, ahogy feltűnt a Múzeum, hirtelen megcsapta valami abból az érzésből, ahogy kislány korában olyan hatalmasnak érezte az épületet, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy mintha ekkor nem is emlékezett volna, hanem az emlék lett volna ő maga. Később, a Grand Café felé útba is ejtjük a Múzeumot, Anyám megmutatja az emlék helyét.


Emlék

Hely
 
A Grand Caféba kicsit késve érkezik a többi résztvevő, viszont tévedésből későbbre is van meghirdetve a program, pont jó így talán. Egy nap, ami ennyi hiányból áll, és mégis ennyi történésből, igazán megérdemel ennyi koincidenciát. Ahogy elkezdjük a beszélgetést, kicsit zavarban is vagyok, mert mindig olyan nehéz megkeresni az egyensúlyt, hogy a szavaknak és a kérdéseknek súlya is legyen meg csillogása. Balogh Endrét és Mészáros Mártont az írószervezetekről faggatom, Csepregi Jánost, Győrffy Ákost és Neszlár Sándort a közösségi és a nemzedéki hovatartozásról, Nemes Z. Márió pedig szépen beszél a különböző hangok, stílusok lehetséges összecsengéséről. Ebben például én is nagyon szeretnék bízni, az esten – és esténként ezt a naplót is írva egyaránt.

A sör nem az enyém
Egy képre rá se férünk
 
Este Orcsik Roliék, vagyis a Sínbusz fesztivál házias főszervezői elvisznek egy kínai étterembe vacsorázni, ahol megszabadulok egy nyomasztó  frusztrációmtól: Lanczkor Gábortól ugyanis végre megtanulom, hogyan kell pálcikával enni. Hiába, Gábor mindig lenyűgöz. Ez is a felnőttség jele, gondolom gyerekesen: egyre kevesebb frusztráció, egyre több, immár egyre kevesebbet jelentő rutin. Nemes Z. Márióval Szigligetről beszélgetünk, mintha panaszkodnánk egymásnak az öregségünkről, én pedig azon siránkozom, hogy amíg sokáig azt vártam, hogy belenőjek a szigligeti átlagéletkorba, az mintha szépen lassan lecsökkent volna. Azok a nyarak, azok az új rablók, ugyebár. Csepregi János viszont a legókat gyűjti, csillogó szemmel fel is ajánlanék neki pár kilencvenes évekbeli darabot, de azt mondja, a legó, az nyolcvannyolc után már nem az igazi.

A vacsora után, mivel ma este sem leszek rocksztár, Balogh Endre visszahoz Budapestre; ritkán utazom kocsival, a vonatokhoz viszont családiasan ellentmondásos kapcsolat fűz, most mégis elcsodálkozom az autópálya esti egyhangú nyugalmán, majdnem szépségén. Balogh Endre a mesterekről mesél, Balassa Péterről, Horváth Ivánról, Kulcsár Szabó Ernőről például, de akárki jön szóba, nagyon szépen beszél, valamilyen olyan nyílt jóindulattal, hogy kicsit el is szomorít, hogy ez feltűnik, és nem veszem természetesnek.

Úgy érek haza, mintha sietnék valahova. Hát persze, megírni, ami volt. Gyuri olvas, de így is furcsa egy kicsit, hogy szinte előbb írom le, mint mondom el, hogyan tűnt a mai hosszú nap el.