Azért köztünk szólva a vőlegény sem volt túl lovagias, és nem csak a nyilvánvaló erőszak miatt, hanem már a történet logikája szerint se: mert tessék mondani, ebben az esetben nem ésszerűbb beszállni egy négykezesbe? Ebéd a közeli kifőzdében – gyerekkori naplóimban ellenállhatatlan vágyat éreztem mindig leírni, mi volt a menü, legyen most itt is: én gulyáslevest eszek és túróspalacsintát, Gyuri hekket, az állandó körettel, egy könyv olvasásával. Édes, drága Malvinom. Persze én jó feleség módjára nem tépem ki a kezéből a könyvet, hanem lefotózom, tessék, a bizonyíték.

Megint túl későn ébredek, és nem is ez a baj, hanem a heveny lelkiismeret-furdalás utána, hogy a dolgozó nép okos gyülekezete már szorgalmas, amíg én henyélek. Emlékszem az egzotikus hangulatra, amikor először hallottam, jóformán még kamaszként a ’dolgozás’ szót az írásra, olyan elidegenítő volt és olyan hívogató, azóta én is tüntetően szeretem mondani, hogy ’dolgozom’, ha írok vagy olvasok. A napokban este felhívott egy régi barátném, építészmérnök lett, mielőtt elköszönt, mondtam neki, hogy én is megyek ’dolgozni’ még egy keveset, noha „csak” olvasni készültem; kicsit el is szégyelltem magam, hogy lehetek már ennyire modoros, ilyen fiatalon; na jó, azóta meg is lett az a második ősz hajszál, ugye.

Amúgy ma Szomoryt dolgozok, pontosabban olvasok, a zenei tárgyú tárcáit méghozzá. Szomory amúgy is tiszta zene, hát még ha zenéről ír, olvasás közben ki is kell kapcsolnom a háttérből a rádiót, mintha zavarná egymást a két dallamvezetés. Szomory, ez a könnyed, természetesen modoros, fiatalon és öregen egyaránt koravén zseni mindig olyan megnyugtatóan izgatott, néha mégis váratlan tud lenni. Elmesél például egy történetet Malvinról, egy rokonról a „távolabbi családból”, aki zongoraművésznő akart lenni, és állandóan csak gyakorolt, gyakorolt, a vőlegénye pedig órákat, napokat, heteket rostokolt mellette, hátha egy kósza percet megkaparint menyasszonya életéből, hátha kaphat egy véletlen csókot, de az csak játszott, játszott, dolgozott ugyebár, mire a vőlegény, hopp, nem túl szomorys fordulat, letépte a menyasszonya karjait, és mi történt, no mi történt? Pontosan, a menyasszony tovább zongorázott.

Sültkrumpli Adornoval

Délután  a Próbaidő című prózaantológia bemutatójára megyek. A Déli pályaudvarnál, amikor már tényleg csak pár lépés a Nyitott Műhely, hirtelen nem tudom, merre induljak, ráadásul megcsap az aluljáró szaga, valami ismerős idegenségérzet: régebben mintha ez a szag jelentette volna Budapestet, amióta pedig itt élek, azt hittem, ezt a szagot csak a látogatók érzik meg – most viszont megint kezdem azt érezni, van ebben a városban valami belakhatatlan. A Nyitott Műhely barátságossága szerencsére minden szomorúságot elfeledtet, bár a kötetbemutató családias hangulata ellenére kicsit feszengek. Reményi József Tamás és k.kabai lóránt szerkesztőket hatan üljük körbe szerzők, én pedig kicsit kényelmetlenül fészkelődöm a széken, nehogy kilátszódjon a nadrágom szárából, véletlenül felemás zoknit vettem fel reggel: talán túl türelmetlenül öltöztem, máskor kevesebbet gondolok a dolgozó nép okos gyülekezetére. Annyira félek, hogy kilátszik ez a felemásság, hogy észre sem veszem, amikor este a naplóírás közben kikotyogom. Most már mindegy, akár meg is mutathatom.

Netnaplóíró felemás zokniban

A kötetbemutatóra mindenki hoz egy-egy jellemzőnek gondolt bekezdést, én ebéd után kicsit ingerült is lettem, amikor rájöttem, hogy a választott mondatokat tartalmazó szöveget nem találom kinyomtatva a lakásban, a patron meg kifogyott a nyomtatóból, így halált megvető bátorsággal leültem a számítógép elé, papírt és tollat vettem az ölembe, és írni kezdtem: kézirata egy kézzel soha nem írt szövegnek. Soha még ilyen hosszú öt percem nem volt. Hogy ezeket a leírni, felolvasni is olyan rövidnek tűnt sorokat ilyen hosszadalmas volna lekörmölni? Vagy csak ennyire elszoktunk a kézírástól? A gépírás a szellem türelmetlensége, de hogy melyik okozta a másikat, ki tudja. Bár az is lehet, hogy a türelmetlenség csak a pályakezdők betegsége.

Estefele kerülőúttal megyek haza, átmegyek Budáról Pestre. Mennyivel izgalmasabb volt Ágai Adolf túrája, ő Pestről utazott Budapestre. Amióta pedig átépítik a Margit hidat, és a villamos körülbelül tizenöt kilométer per órával szeli rajta a távolságot, gyakran eszembe jut Petőfi is, próbálom az ő másfélszázados szemüvegén keresztül nézni, ahogy elhagyjuk a járókelőket, tehát mégiscsak száguldunk, emberi viszonylatban. Szegény Petőfi, nem elég, hogy nem járhatott elég gyors villamossal, még laptopja sem volt neki, mindig csak körmölt, körmölt. 

Száz karaktert, ezeret!

Este otthon szöszmötölés a kis munkákkal. Hogy beillesszem a jövő heti, szegedi Darvasi-konferencia sajtóanyagába, a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? kötet borítóját keresem a neten, de ahogy elkezdem írni a kötet címét, a keresőprogram a következő ajánlatot teszi: Hogyan csókolózzunk? Mint egy szégyellős Tatjána, ráklikkelni se merek. Ó, türelmetlen fiatalok, hogy nem gyakoroltok a gyakorlatban!

Hát lám, mire is jók a kis határidős munkák. Még a kötetbemutatón, a Nyitott Műhelyben Darvasi Ferenc és Terdik Roland megvallja, hogy keveset ír, a szendvicsek között szégyenlősen Nagy Ildikó Noémi is. Bezzeg ha határidő van, teszi hozzá, mire sokunk arca felfénylik, határidő, ó, régi barátunk, múzsák legszebbike, aki türelmetlenné tesz minket, és akinek mégis köszönhetjük, hogy elhihetjük, volt a napunknak értelme.

Valaha zongoraművész akartam lenni. Ülni egész nap a zongora és a kották előtt, és csak gyakorolni, gyakorolni, mint Malvinok legmalvinabbika. Aztán egyszer, ahogy álltam a zeneiskola folyosóján, megremegtem: hogy az egész életemet egy klaviatúra ütögetésével töltsem? Akkor még nem tudtam, hogy minden út a klaviatúrákhoz vezet.