Mi, akik kiadóban dolgozunk, ritkán gondolkodunk egyszerre csak egyetlen könyvön. A különböző munkafolyamatok miatt átnyúlnak egymásba a szövegek. Így lett számunka ennek a koratavasznak az egyik rejtett vezérmotívuma: a demencia.

Szűcs Teri különleges könyve már „elment a nyomdába”, és maga a könyv március közepén érkezik. A Visszatért hozzám az emlékezet igazi segítő irodalom: a demens édesanya gondozásán keresztül valódi vigaszt és tisztázó, együttérző információkat nyújt. Bevallom, mielőtt először olvastam egyben a kézirat szövegeit, tartottam tőle, hogy majd megvisel: mégis ez a könyv nem lesújt, hanem felemel. A sok nehézség mögött az egyik meglepő tanulság, hogy a demencia a felejtés által nem csak a jó, de a rossz emlékeket is elveszi, újrarendezi a kapcsolatokat.

Még a korrektúra köreinél tart Daniel Kehlmann Mozgókép című regénye, amiben pedig a demencia – nem tudom máshogy mondani – feledhetetlen irodalmi megjelenítésével találkozhatunk. A regény centrumában egy rejtélyes, elveszett filmkópia áll, az egyetlen érdemi tanú pedig demens; a demencia ebben az összefüggésben nem csak személyes tragédia, de egy társadalom látlelete is, ahogy a segédrendező vissza(nem)emlékezik: „De nincs igaza, a filmet sosem forgattuk le. Tudom, mert ott voltam. Ott voltam, amikor nem forgattuk le a filmet. Emlékszem, hogy nem történt meg.” A felejtés néha egész egyszerűen a túlélés eszköze.

És amikor gyanútlanul beülünk Oravecz Imre Alkonynapló című könyvének bemutatójára a Magvető kávézóba, a szerző ott is arról beszél, hogy az időskor összefüggésében a demencia a hozzátartók számára talán nagyobb nehézség, mint a demens embereknek, ahogy magában a könyvben is olvashatjuk: „Tégy elégedetté, boldoggá, varázsolj mosolyt az arcomra, hozzátartozók réme, önzetlen, nagy jótevő, megváltó, kegyes Demencia!” A dolgok rettentő bonyolultak; végülis emiatt gondolkozunk annyit a könyveken.

Én: Szűcs Teri irásait olvastam még kurrensen részleteiben, lenyűgözött, nagyon örülök a könyvformátumnak.

Oravecz-cel kortársak vagyunk, s mindig (már a fiatalkori Ésbeli szerelmes verslevelei óta) egy húron pendülünk, most öregségünkre is, ugyanazt az életérzést szólaltatja meg, mit én érzek...

Kehlmant meg már ideje lesz megismerni, annyi szépet hallok róla :)