Ma megint a telefonom ébreszt, ennek ellenére viszont egész összeszedetten beszélek a vonal túlfelén lévő újságíróval;  ja, ahogy mondani szokás, egy sajtós akkor is jó sajtós, ha álmából költik fel. Azért van ebben valami vicces: Budapestről adni információkat a szegedi-szabadkai Sínbusz fesztiválról egy pécsi újságírónak. De legalább így enyhítem a lelkiismeret-furdalásomat, hogy végül mégsem vagyok ott a Sínbusz fesztivál valódi attrakcióján, a vonatos megafonos felolvasásokon. Az ok ráadásul olyan kényesen prózai, hogy nem is verném nagydobra, ha a napokban nem lennék kötelezve a magánszférám újbóli és újbóli kiteregetésére, szebben szólva megosztására. Tehát még nászajándéknak kaptunk egy dobogókői hosszú hétvégét, amit a nem túl meglepő ügyetlenkedésünk miatt csak most tudunk beváltani. Olyan szépen elterveztük: három nap, ahogy mondani szokás, távol a világ szemétől; akkor még azt sem sejthettük, hogy nekem majd úgyis mindent el kell mesélnem.

Ebéd közben, még Budapesten, átfutom az ÉS-t, és nagy örömmel látom, hogy az új tévékritikus Darvasi László. Általában nagy örömmel látom, ha valaki Darvasi László. A legfélelmetesebb tévéműsorról ír, arról, hogy az minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a Filmmúzeum este, általában magányosan nézett cinetripje. Az egyébként szerintem tényleg jó Semmi művészetben van az a mondat, hogy „múlik a szép idő”. Darvasi, ha jól értem, arról ír, hogy ez a múlás nem olyan szép, vagy ha az is, az elmúlttal újra szembesülni, főleg a más múltjával, mindig ijesztő. 

Egy gyors pakolás után irány a HÉV. Gyuri régebben sokat nevetett azon, hogy a szentendrei vonal nekem onnan ismert, hogy Esterházy papája itt mesél az angyalokról, megintcsak a Semmi művészetben. Az úton próbálok jól figyelni, az utazás a leghálásabb tárcatémák egyike, töredékekből megsejteni történeteket, amiket talán az utasok sem tudnak magukról. Az se véletlen, hogy az egyik legjobb magyar adaptáció, az Esti Kornél csodálatos utazása is épp egy vonatúton szövi össze a Kosztolányi-történeteket. És hát a csókra éhes csúnya lány, őt soha nem tudom nem szeretni. Én viszont, bevallom, semmi érdekeset nem találok útközben, leszámítva azt, hogy Gyuri nagyon aggódik, elérjük-e a pomázi csatlakozást. Azt hiszem, nagyon rosszul érezné magát, ha több mint egy órát kellene eltöltenie egy olyan településen, ahol talán nincs is közkönyvtár. Aztán, noha én semmi figyelnivalót nem találok az úton, történik valami nyugtalanító: észreveszem, hogy a szemben ülő kisfiú hosszan néz, figyelőn és felnőttesen, de annyira mégse felnőtt, hogy ha visszanézek rá, elfordítsa a tekintetét, ó nem, csak néz kitartóan, mintha kérdezne valamit, de nem tőlem, hanem rólam. Zavarba jövök. Figyelni akartam, nem figyelve lenni.

A dobogókői hotel recepcióján könyveket árulnak, előre izgulok, Gyurival hogyan jutok el így a szobáig. A szoba nagyon, Gyuri szerint talán túlságosan is elegáns, én meg rögtön a tévéhez megyek, nekünk ugyanis nem működik az otthoni, de a tévé mellett újabb könyveket találok - lehet, hogy mégis jól érzi majd itt magát a férjem? A könyvek - cím szerint, másolom - az Üldözött jezsuiták vallomásai, a Hozsanna kottás népénekeskönyv és a komplett Új Testamentom. Csak összehasonlításképpen: egy szigligeti panzióban a Story és a Best magazin olvasható. Zavarba jövök.

Az esti naplóírást előre megkönnyítendő képeket próbálok készíteni a telefonommal a pilisi zöldről. Próbálok is, de nem sikerül jól, túl nagy a köd. Eszembe jut egy régi sms, hat éve kaptam talán, így szólt: „Szeretnéd egyszer hallani a tengert?” Az aláírás pedig csak egy E. Hosszú percekig fogalmam sem volt, ki küldhette, zavarban voltam, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy egy Szív Ernő nevű magyar írónak, szegénynek, pár hónapja már igencsak sok novellát küldözgetek véleményezésre, köztük egy Látni a tengert címűt, és hogy ez a Szív Ernő nevű magyar író képeslapokkal válaszol. Mondom, mindez nem jutott eszembe, ezért vissza is hívtam a számot, bár sajnos nem Szív Ernő vette fel, csak Darvasi László. Sebaj. Mondom, általában örülök, ha valaki Darvasi László. Azt beszéltük, hogy majd megpróbálja bejátszani a telefonba a tenger zúgását, de aztán szélcsend volt, így a hang elmaradt, ahogy az én mostani képemet is eltakarta a köd.

Arra pedig mindig ügyeltem, vagy jó hat évig, hogy akármilyen telefonom legyen, ez az sms megmaradjon. Aztán épp most nyáron, valahol egy francia pályaudvaron, mikor attól tartottunk, hogy lekéssük a csatlakozást, elveszítettem a telefonomat, benne az sms-t örző SIM-kártyát is. Épp Calais felé igyekeztünk Gyurival, az első nászutunkon, hogy végre valójában is láthassam a tengert. És ott, akkor ebben éreztem valami nagyon szépet és nagyon szomorút, hogy vagy a mondat, vagy a tenger, egyszerre a kettőt nem birtokolhatom, noha a mondatok és a tengerek pont arról ismerszenek meg a legjobban, hogy nem birtokolhatók. 

Este, a második nászutunk első estéjén bekapcsoljuk a tévét, ha már van: a Dunán épp a Rotary díjátadóját közvetítik, versenyben a Virágzabálók is. Az persze már tényleg az olvasói magánmitológiám része, hogy én a Virágzabálókat akkor, ott, a calais-i tengernél kezdtem el olvasni, és ha jól tudom, Darvasi talán épp a tengernél kezdte valóban írni azt. Van ebben valami, ami szinte már a giccs határát súrolja, ha nem is lépi át, de hát azt hiszem, épp ezt szeretem Darvasi írásaiban annyira, ezt a hazárdjátékot. De ami a lényeg, hogy este kiderül, a díjazott nem más, mint az ÉS új tévékritikusa, és én, mint már mondtam, igencsak örülök, ha valaki Darvasi László. És ha tévékritikus lennék, most nyilván azt mondanám, hogy milyen érdekes volt ezen a kényes, majdhogynem procc, mégis esendő átadón a díjazott arcát látni, ezt a kicsit grimaszoló, kicsit zavarban lévő tekintetet. Van egy Szív-írás egy férfiről, aki akárhol jár, egy halott angyalt kér, néha belenéz a kamerába, úgy mondja; kicsit ilyen volt ez az arc, de hát nem tudok pontosan idézni, úton vagyok, a könyvtáram távol, és a mondatok, akár a tenger.