hideg van, fázom az utcán, 

nincs kedvem sehova menni, pedig éppenséggel meleg nadrágot kéne vennem

ma farmerban (csizmában) voltam, különböző balesetek érték amúgy is kopott és nagyrészt kihízott kord nadrágjaimat. Persze kordot már nem lehet kapni, többnyire csak legginst látok

, ami meg hiába a sötét szin, szerintem olyan mintha meztelenül lennének benne... nem fűlik a fogam rá! (az eladónő végigmért és meg is állapitotta maga ilyet biztos nem vesz fel... (rajta olyan volt!) hát eltalálta, nem hordtam én ilyet, még akkor se, amikor "cicanadrágnak " nevezték, és jóval fiatalabb  voltam...

a lakásban sincs melegem , pedig minden radiátora  maximumra csavarva

a menza olyan mint egy gőzfürdő!

este lehet, hogy megnézem a moziban a West side storyt, (Spielberg) nekem tetszett az eredeti, a Rita Morénós? aki azt mondta, legyen önmaga  - a mostani Marianak (jobb tanácsot nem is adhatott volna, s ez mindenre érvényes!)

de ebben is játszik?

remélem, a moziban is meleg lesz, és kevés ember!

ma is bementem  Szegedre, délután, tegnap elmaradt a holnap már záró fotókiállitás megnézése, a Reöck palotában, aminek a plakátja pedig egyből megszólított, ezzel a párisi Brassai képpel.

Lyányom eddigre , ha volt is csúszás, lenyelvvizsgázott. sikeresen. A csúszás miatt már a mennyegzőkiállítást nem tudták megnézni vőlegénnyel, de a fotókat mi még igen. Jó, hogy megnéztük - mondta később ő is többször, már itthon is( bár csodálom, hogy dec. 3.óta nem jutott eszébe, ott ment el nap mint nap a Reöck előtt - igaz, évközben annyira elfoglalt reggeltől estig, aztán meg jött (s tart is ) a vizsgaidőszak, amit itthon tölt főleg. 

5 Magyarországról emigrált, s külföldön világhírűvé vált fotós képeit láthattuk. Neveik szerint:

Brassai azaz eredeti néven Halász Gyula 

Robert Capa azaz Friedmann Endre

André Kertész azaz Kertész Andor

Moholy-Nagy azaz Weisz László

Munkácsy azaz Marmelstein Márton

Rátaláltam itt a neten egy pár -már ismerős képre- főleg André Kertésztől, hiába, az ő képei maradtak amúgy is a legemlékezetesebbek. Azért felidézésül ideteszek egy párat:  

André Kertész

A melankólikus tulipán;

 A zongorista keze; 

A villa; 

Jenő, mint faun; 

A cirkusz, 

Te meg én

Pesten jártam ma, azaz Pest-Budán; ez lényeges, mert Pestről Budára egy-egy hídon átkelve sose felejtem el, hogy kinézzek a két városrész közti folyóra, a Dunára (amitől igazán szép és jellegzetes ez a város, vagy ahogy mondják a "fekvése"). Most is így történt, és nagyon meglepődtem, mert ugyanaz a látvány fogadott a szürke, jeges Duna képében, mint 1965 januárjában azaz 44 éve, 22 évesen - amikor s amiről egy szürke és jeges Dunaparti séta megrázó búcsúja után ezt az "emlék"verset írtam:

A folyó szürke álmokat szőtt, s a partra dobta /A tél rikácsolt, zúgott a szél / S te azt mondtad A mindened lehetnék… /Az érzések zűrzavarában nem voltam az, ami vagyok / Akartalak, s közben gondoltam erre is, arra is / Álmodtam szürkén és ostobán kék nyarat és tengert / Boldogságot, miről tudtam, hogy elveszett / Gondolataidban botorkálva nem volt már gondolatom / Vártam, s hogy örök legyen a perc / Irtóztam a változást s a hangot is / A folyó lustán tolta gondjait / A csend robajjal szétrepesztette a várakozás jegét / A szél szürke árnyat söpört s fényt temetett / Valami elveszett… / Szemed a tengert idézte / S kitépte a múló idő gyökerét / Hirtelen meleg dalba kezdett a szél / S az időt magával vitte / A szemem csókoltad: / Ezt az egykor tengert most szürke folyót / Nedves szememet csókoltad / S magadhoz húztál / Karjaidban gyengének de biztosnak tudtam magam / Remegett a lég / Cselló húrja zengett… / Aztán / Az idő ránk csapott / Minden összetört… / S már nem voltál sehol

Jaj, dehogynem! Még mindig! Most is! Hiába ment el azóta, oda is, ahonnan még nem tért meg utazó legalábbis Shakespeare szerint - mert "látom" most is a parton (miközben felidézem a verset) és -ami a legkülönösebb - épp a vonatban, Budapestre jövet, mintha "hallottam" is volna az ő gondolataként (gondolataiban botorkálva?! megint) ezt a csak "odaátról" hitelesíthető figyelmeztetést, hogy: "Az Élet a legfontosabb, még a Halálban is."

(Miért is gondoltam rá, annyi idő után, a vonatban? miért is juttatta a Duna is őt eszembe?

Hát persze, hogy "nincs halál"! Semmi és senki nem múlik el! nem múlhat el! Ami, aki egyszer volt... (csak az, ami sohase volt.)

Minden bármikor előhívható és akkor van. De mikor, miért és hogyan? Titokzatos dolgok ezek.

Mert valamiképp élünk, "még a halálban is". Mert valójában csak az Élet - ami van... )

aliz2. :: 2009. jan. 13. 23:49 :: 6 komment :: Címkék: Budapest, elmelkedes, emlekek, emlekezes, kapcsolatok, utazas, vers

az egyetlen boltféleség ahonnan már évtizedek óta nem tudok árú nélkül kijönni, az a könyvesbolt

még akkor is, ha nem valami eleve megfontolt szándék visz be, tehát nem is konkrét könyvek keresése, mindig a kezem ügyébe akad valami, ami épp aktuális lehet, most ilyen volt egy  "Boldogságterv" c. könyv, (amerikai irónő bestsellere), aminek aztán az egyes fejezetei (hónapokat megjelenítve abból az egy évből, amit boldogsága megvalósitásának szánt az írónő, s ehhez ad tapsztalati tanácsokat-fogásokat)- azt mutatták, hogy nem biztos, hogy épp 68 éveseknek szánták ...

és aztán kezembe került egy másik - ami talán már korábban is, de akkor még nem tűnt olyan jelképesen fontosnak, mint épp most a 68. szülinapomon!  Bár lehet, hogy a cime alapján kissé ez is bizarr: ÉLETCÉLOK. Csakhogy, és lásd is a cimlapot, az egyenes és felfelé vivő köves út képét, éppen 68 évesen már nincs az embernek ideje ahhoz, hogy kerülő utakat, zsákutcácskákat, zárványokat ill. visszautakat rójon, vagy lezuhanjon, vagy hogy eltévedjen valami labirintusfélébe... tehát mikor, ha most nem, nézzük csak , mi az az életcél, amit eddig nem teljesitettem - maradéktalanul, és hogy pótolhatom, amit elmulaszthattam, illetve vihetem tovább, amit jóirányba kezdtem, esetleg még kezdhetnék(-e) valami újat is és sosem voltat, ami gyávaságból, önlebeszélések miatt netán elmaradt...

nagyon biztató egy könyv, ami a korom periódusát 63-70 igy definiálja:

63-70. életévünk közötti periódust gyakran egyfajta újjászületésként éljük meg. Sok, apró nyavalyánk eltűnik, és egészségünk is jelentősen javul. Ezután az időszak után már nehezen követhetők a változások. Szellem és lélek egyre jobban leválnak a testről. Testünk többé nem tudatunk tükörképeként működik, fájdalmai enyhülnek, vagy akár teljesen meg is szűnnek. Szívesen fordulunk ilyenkor társasági vagy művészi tevékenységek felé. Rácsodálkozunk az emberekre, a természetre, az unokákra. Türelmesekké és jóságosakká válunk, felerősödik bennünk a hála érzése.

Sokan ebben az időszakban élik második fiatalságukat."

a két utolsó éve a 7 éves periódusoknak mindig már felkészülés a következőre, ami:

70-77. év: ebben az időszakban válunk a mindenség polgáraivá, és éljük át újonnan az élet szépségét. Elérkezik az ideje annak, hogy elszakadjunk a karmánktól és az újjászületés körforgásától. Nyugalom és együttérzés alakul ki bennünk, és gyakran az a készség is, hogy áldássá váljunk mások számára.

Ez a leirás az "Irja meg élete történetét" c. fejezetben szerepel egyébként,

és a főtanács a leiráshoz az, hogy visszafelé, és a "beteljesült élet" szemszögéből kell megirni az élettörténetet. (ezzel irányát is áltoztathatjuk, a kellő irányba). A lényeg , úgy leirni a maradék életet, hogy a végén elmondhassuk: TÉNYLEG ÉLTEM!(?)

meg is kéne élni!(az irás mellett... vagy épp a segitségével ill. némileg általa?)

"Mert mi voltunk vagyunk a szép Szkalla lányok"

Lányom makacs ötlete volt, hogy nézzük meg az Örkény színházban az újfajta, remekhírű Macskajátékot. Először még karácsony másnapjára tervezte ezt a programot, csak akkor lemaradt. Így aztán a születésnapomon újból előkerült. S mondhatom, pont jókor. Mert láttam én ezt a darabot, nem is egyszer; a Sulyok-Bulla félét tévén, élőben, Szegeden a remek Hegedűs Ágnes Orbénnéjával, "élőben", és emlékezetes maradt a Makk féle filmfeldolgozás is...

De most, a 69. évfordulón valami egész más történt. Mert a színpadon a hozzám hasonló korú öregasszonyok, mind, rólam, nekem szóltak. (ha magukról is)(bár a 3. személyű előadásmód ezt a behelyettesíthetőséget megkönnyítette!)

Még előadás előtt megkérdeztem lányomat, (ő is ismerte már a darabot),hogy szerinte én melyik szereplőre hasonlítok leginkább. Egyből Gizát emlitette. Egyet is értettem. Viszont már a szünetben azon tanakodtunk, hogy tulajdonképpen mindhárom út zsákutca. Hogy az öregedés abba torkollik. Hogy nincs is megoldás rá. ("ellene")...De aztán, a végére mégis lett, valamiféle... Bár azt meg kell hagyni, a kulcsmondat épp Giza (illetve itt Molnár Piroska) szájából hangzott el.

Közben történt más is: kb 20 perccel a darab elkezdése után megrezgett a mobilom. Persze rögtön kinyomtam, s láttam, a szám nem "idevaló", rá is jöttem, hogy Kanadából hívhatott az unokatestvérem, ahogy Orbánnét a színpadon Németországból Giza... Vissza is hívtam a szünetben, felköszöntött a születésnapomon (otthoni vezetékesen hiába keresett), abban maradtunk, hogy majd hívom...

A 2. részben pedig minden drámaian meglódult, felforrósodott> olyan nagy érzelmek korbácsolódtak fel bennem is, követve a színpadi (főleg belső )történéseket, hogy csak azon kezdtem csodálkozni a hol komikus hol tragikus (néhol abszurd és groteszk vagy épp megrázó) jeleneteket átélve, hogy hogyhogy nem nevetek és/ vagy "sírok",... (az igazán jó darabok fokmérője nálam ez lett, hogy egyszerre sírok és nevetek rajtuk)

Aztán egyszer csak, egész váratlanul  megindult két kövér könnycsepp. Molnár Piroska/Giza (aki váratlanul visszatér Magyarországra, testvéréhez, miután őt hiába hívta mindig magához) mondatára: "Mert mi vagyunk a szép Szkalla lányok",

és azt tervezi, hogy visszaköltöznek ifjúságuk elhagyott, gazzal benőtt színhelyére is, Létára. (mint  valaha Csehov 3 nővére Moszkvába...Oda ők is csak sóvárogtak.) S a fénykép, ami fiatalon ábrázolta őket, szépeknek és vidámaknak - hiába nincs meg, hiába vitáznak rajta... ki elé is szaladnak ekkora örömmel...

"Mi vagyunk a szép Szkalla lányok"

mondja Molnár Piroska-Giza - Pogány Judit-Orbánné mellett ülve - öregen és egyáltalán nem "szép"en. (és egyáltalán nem azt mondja, hogy ők voltak... a szép Szkalla lányok, hanem most is azok...) És ekkor kezdtem el bőgni... szemben velük a nézőtéren...

Mert: ami (egyszer) volt, az VAN! Nem múlhat el! És az is mindegy, kinek, minek örültek ifjan, azon a bizonyos fotón. Az öröm a lényeg. Ami kell, hogy megmaradjon. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy kívülről látjuk(láttatjuk) magunkat, 3. személyben mondva el szomorú történetünket, ami már ettől nem is olyan szomorú, sőt jót lehet nevetni rajta (rajtunk!), mint a darab végén elmondott-elmesélt (és nem lejátszott)macskajátékokon...

Igen, ez a lehetséges "megoldás". A van és az öröm. Az életöröm. Mert az élet öröm. Akkor is, ha az életünk bukdácsolásokkal, tévedésekkel van tele. És megcsalatásokkal. Ha elveszítjük a fiatalságunkat, "szépségünket". Ha magányosak vagyunk... de nem! 3 asszony ül előttünk a színpadon, a maguk sorsával (a 3. a szerény albérlő: "egérke" - Kerekes Éva) és dőlnek a nevetéstől... Mert nevetni csak együtt lehet! magunkon is! Egyedül nevetni se, örülni se... (Sírni lehet egyedül  is, sőt)

Mellettem ül a lányom. Neki is tetszik a darab. Bár (még) biztos nem ugyanazért. (a darabban a fiatal generáció is képviselve van, akik elég értetlenek és ridegek, (de főleg Orbánné szemével, értelmezésével látjuk őket is)

nincs  teljes megoldás.

De feloldás mégis...:

Nevessünk! akár magunkon is! És örüljünk az életnek. (akármilyen is) Annak, ami VAN! A jelennek (amibe bőven belefér a múlt is)... és (némi) jövő...

merthogy mi vagyunk a Szkalla lányok lányai... erre (is) utólag döbbentem rá, mikor már másnap skypeon beszéltünk kanadai unokanővéremmel. mert mi vagyunk a  Löwinger lányok..

utazom Pestre, zötyögök, szunyokálva még csak a Makó Szeged közti buszon, s hirtelen felriadok, mellettem a kiskofferom, s rajta a kabátujjamban egy

kéz... igen egy kéz, de kié?.. teljesen idegen, egészen messze tőlem, nem nem az enyém, az én kezemnek valahol közelebb kellene lenni a törzsemhez, ki érti ezt, kié ez a kéz?- meredek rá mint egy ismeretlen furcsa tárgyra... aztán megmozditom, mégis csak az enyém, és hát persze, nincs másik, ez az sajátom... (még csak el se volt zsibbadva, le se bénult, szerencsére... de, mégse éreztem hozzám tartozónak... őrület.... mintha az Adams Family hátborzongató keze lett volna... azt se birtam nézni, de hogy az én kabátujjamból kandikálna ki valami hasonló...?!!! mert hogy a kabátomról tudtam, hogy az enyém, rögtön... félálmomban is... csak azt nem hogy az a kéz hogy került bele.., hogy kié ez a kéz...

tulajdonképpen erre az irodalmi eseményre (is) utaztam.... ami a Kié ez az arc c. verskötet bemutatása kapcsán lett meghirdetve: (és csak utólag esett le a tantusz,  hogy egy pár órával előbb a buszon már átéltem "ugyanezt", csak egy másik "testrészre" vonatkoztatva, mondjuk, tükörbe nézve (bár -tán épp ezért egyre ritkábban  teszem), vagy akár fotómra nézve, megfordult egy párszor a fejemben igy is a kérdés: kié ez az arc? (csak akkor mindig tudom, ha fájdalmasan is, hogy az enyém, csak nem érzem, hogy a belsőm (azaz a lényegem ) fejezné ki... de egy kéz nem is lehet a lényegünk, csak (test)részünk...) de mégis... ugyanaz az elidegenedettség, személytelenség, aminek nyomai a verskötetből is kimutatódnak:

vagy ott, Gyukics Gábor verseiben, inkább valami "személyes személytelenség határán egyensúlyozás"- amit épp (hogy stilszerúen fogalmazzak, lányom: )Turi Timea emlitett meg.

Radics Viktória épp a metafizikus jellegüket emelte ki, nagy lelkesedéssel, a megrenditő jellegükre is utalva. (a szokatlanság életünkbe megjelenésével a versekben való megjelenitésével) párhuzamban)

(amikor "hirtelen, egy buszban....")...amikor másnak is érezzük magunkat.... amikor a test van, de nem kötődik a szubjektumhoz,  amikor se múlt, se jövő ...csak a jelen, a látszólag eseménytelen  "pillanatleirásokban".... ("múltja sincs és jövője sincs" ... jut eszembe Weöres is "Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből,. mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét". ...)

meg az úton lét... ami akármilyen út lehet, mert nem a külső távolság számit... és azt se lehet tudni, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget a vers - mint itt is, most is... mint ahogy születés és halál is együtt jelentkezik (mint a "butó"ban...)

és az igazi költészet kerül minden szót, ami nem megjelenit

és csak azt mondja ki, ami méltó a kimondásra

mint a haiku pl. ami csak rövid időre töri meg a csendet

vagy akár a koan ( a maga filozofikus paradoxonaival)

mert a csend rendezheti el az életünket és sorsunkat...

azt hiszem ideje elhallgattatni nekem is ezt a bejegyzést , és a kezemet is, levenni a billentyűzetről...  , nyugalomba...

és nem megijedni, ha esetleg újra meg kell kérdezni: kié ez a kéz?... (a személyes is lehet személytelen...)

(és tán csak a személyes időleges... kell néha kivülről látni ömagunkat, olykor megkérdezve: Kié ez az arc?)

aliz2. :: 2012. jan. 10. 23:43 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: irodalom, utazás, vers

Emlékszem, egyszer mondtad, (bár csak úgy, mellesleg, könnyedén, mosolygósan, mint általában  mindent): születésnapokon az anyákat  kellene ünnepelni, akik világra hoznak....

Ünnepellek. (magamat úgyse szeretem... ünnepel(tet)ni)

69 éve hoztál a világra. Ma van a születésnapom. De tulajdonképpen a születésemnek napjaI voltak.  3 napig tartott. Nem nagyon akarhattam erre a világra jönni. Micsoda világra is születtem! Igazi háborúba, ahol már a születésem, sőt a fogantatásom pillanatában a halálomra szövetkeztek. Ahonnan az apám, a férjed, oda is vetették, a halálnak! Micsoda találkozás is lehetett a tietek, amiből pont az esküvőtök után 9 hónapra megszülethettem...akit, a pár hónapos babát, azon az utolsó tábori lapon úgy üdvözölt, mint "anyáink unokáját"...

Most itt vagyok; "árván" - se nagyanyák, s nincsen apám, se anyám... 70. évembe lépve. A lányom, a te szeretett kisunokád meg már 27 éves. Ő még nem tudja, mit jelenthet anyának lenni. Én is csak 27 éve... Azóta téged is sokkal jobban értelek. Meg is értelek.... És hálás vagyok. Mindenért. Ami az élet. A jóért és a rosszért is. Mert valahol, valahogy az is jó. Mert: élet.

Mostanában egy kicsit tartok attól, hogy ugyanolyan nehezen  fogok kimenni ebből a világból, mint amilyen nehezen jöttem bele.. (minden mozgás, változás nálam elég nehézkesen megy amúgy is) És tartok attól is, hogy már el is kezdődött... (de hát tulajdonképpen a születésünk pillanatától elkezdődik... ) De várnak-e , vártok-e majd odaát?

Vagy tulajdonképpen mindig is együtt is marad(t)unk... igen. (egyszer már kaptam választ:"löajlom voed") (örökkön örökké)

v.ö.lineas.freeblog.hu/archives/2011/11/11/oktber_2/
ÉS:lineas.freeblog.hu/search/l%C3%B6ajlom+voed/

aliz2. :: 2012. jan. 11. 16:10 :: 2 komment :: Címkék: anya, apa, emlekezes, kapcsolatok, lányom, ünnep

holnap dél körül szület(t)em meg,

nem akarom itt magam túlünnepelni, bár egyik unokanővérem már emlékeztetett rá(m), Kanadából, meg a lyányom itt mellettem az előbb tett célzást rá, hogy ne énekeljünk éjfél után? Gondolom a happy birth day-re gondolt , egyből el is kezdtem : happy birthday to me(?) - dehát ez az önünneplés még nyelvtanilag sem veszi jól ki magát...

igaz, hogy születésnapkor tulajdonképpen az anyát is kéne ünnepelni, aki világra hoz ; az én anyukám kívül-belül megszenvedve, üldöztetésben, háborúban...

jó az, amikor ez még egyszerre lehetséges: és a gyerek kifejezheti háláját anyjának az életért, és az anya örülhet élete gyümölcsének - mert talán igy igazán igazi : kettős ünnep; hát még ha 3 generáció van együtt: anya, nagyanya, unoka - láncolatosan. Mert az életnek ez a lényege: a továbbadás

van is egy nagyon kedves fotóm, 1987-ből : én középen s egyik oldalamon az anyukám, másikon a 3 éves kislányom..., akit imádott a nagyanyja... örültem, hogy megérhette az unokáját...

azért születünk, hogy továbbadjuk az életet

mióta van gyerekem, 41 éves korom óta, már nem is zavarnak az évről-évre növekvő évszámok, pedig a születésnapi tortán...  már 65 gyertya lehetne...

ezen a képen viszont még 1 sem vagyok!: 

a kép hátlapjára ez van írva - anyukám írásával: Julika 8 hónapos és a dátum : 1943 szeptember. A kép azért is ilyen ütött-kopott, mert elég viszontagságos útja volt (neki is), úgy került vissza hozzánk, évek múlva, anyukám egy régi barátnőjétől és munkatársától, a miénk elveszett.(nemcsak ez.) Ugyanilyen  fénykép volt apukámnál, a bori munkaszolgálatban, ezt nézegette, meglehetősen gyakran, mondták túlélő visszatérő társai. Ő nem térhetett vissza. Az ő igazolványképét meg anyukám vitte el (velünk) a deportálásba, a melltartójába rejtve, meg is tört, apukám csak erről a képről ismerhettem szinte, sokat nézegettem is, rakosgattam, dugdosgattam később ( a filozófiai jegyzeteit tartalmazó noteszával együtt) a kép el is veszett, úgy eldugtam féltésemben...Apám most lenne 100 éves, ha lehetne, de 37 sem lehetett...Most rá is emlékezem...Anyukám mesélte, hogy mikor megszülettem, hogy gyönyörködött bennem, a kezemben...hogy milyen parányi és milyen tökéletes...Az élet a legnagyobb csoda. Sajnos, amikor születtem, erről éppenhogy sokan megfeledkeztek. ("Jaj , apuka, jaj, apukám!/Meggyilkolt szavaktól vérzik a szám./ Nem volt nekem ÉDESAPÁM./Mit vétettem, s ő mit vétett?!/Épp azt sírtam ki, hogy ÉLET,/ s köröttem dúlt a HALÁL./Mért nem mondott senki  ÁLLJ-t?!/ Éppenhogy csak élni kezdtem,/ halni vitték kiből lettem,/ Most nem tudom, ki vagyok,/mert nem tudom, ő ki volt,/s azt se, vagyok-e igazán,/félig én is veleégtem/'zerkilencszánegyvennégyben,/nem sokkal születésem után."/...irtam '77-ben)

aliz2. :: 2008. jan. 10. 23:48 :: 8 komment :: Címkék: anya, elet, elmelkedes, foto, lanyom, unnep

 Pár éve, a születésnapomon, születésnapi ajándékként, elmentünk lányommal a Hagymaházba. Zorán koncertre. Óriási élmény volt. Igazi. Elég magasan ültünk , fent, és emlékszem még a színes fénypászták is élményszerűek voltak, amik szinte áthatoltak szinte rajtunk, a szinpadig. Ahol olyan gyönyőrűen, meghitten, átéléssel muzsikáltak... Szivbehatolóan.

Most  váratlanul a tévében lepett meg Zorán koncertje. Azóta eltelt pár év. Még érettebb lett. És még szivbehatolóbb a muzsikálása. És most, így is, nagy élmény volt! Megint  születésnapomhoz közeledvén. Szép, váratlan ajándék. Köszönöm szépen...

Olyan komolyan, elmélyülten játszik, (majdhogynem "dolgozik") mig zenél, aztán  olyan jóságosan, szeliden mosolyog, ("majdhogynem" az elégedett "munka" örömével,) "köszönöm szépen" - mondja. A közönségnek?, de nem csak... Köszöni szépen... Kinek? Mit? a figyelmet? A tapsot? A sikert? Hogy ilyen élményben részesülhet és részesithet? Mi (is) köszönjük...! Én  köszönöm neki és mindazoknak, akik a dalokban vannak, a szerzőknek, a zenésztársaknak, énekeseknek... meg még valakinek-valaminek, annak amit-akit(?) épp a zene közben vélünk jobban megközeliteni...  (meg a youtubnak is, hogy legalább a dalokra emlékeztetőül valamiket felrakhatok, ha nem is ugyanebben az előadásban...)

aliz2. :: 2011. jan. 9. 0:49 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: ünnep, zene :: Címkék: elmeny, emlek, tevemusor, zene