folynak a könnyeim

örömkönnyek?

szomorúk?

ki tudja ezt

szétválasztani

megértem

megéltem

nem kell kiásni

magam

a földből

érte

posthumus

halleluja

éljen az élet!

(és élő zenéje)

Ez a város

már rég nem

az a város

amibe születtél..

tehát ne hidd

hogy itt kell

halnod is

az ország se az

ami akkor

(nem is baj!)

És a világ?

Semmi se!

Te se.

De azért

légy hű

a változó világhoz

s legfőképp

önmagadhoz

e változások közepén

Kell egy archimedesi pont

Legalább ott, legbelül

Ha nem is kimozditani a világot

De megszilárditani saját tered

függetlenül a külső

földrajzi s egyéb

koordinátáktól

legyen az a helyed

a világ meg „hadd forogjon

keserű levében”

a maga útján

te is

de azért

„lesz még egyszer ünnep

a világon”

akárhogyis

Néha elfelejtem

hogy nem élnek a halottaim...

apám,anyám,

nagynéném,

nagybátyám...

lehet is, hogy élnek?

Néha elfelejtem,

hogy élek!

egy felbukkanó fotóról - 3 etapban

nagybátyám (apukám öccse)  - Gonda László - Ausztráliából küldött - gépiratai közt találtam:

"RÉG VOLT, de úgy tűnik, mintha ma lett volna... Apám, aki egy ősmagyaros, bajúszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállitott maga elé, én akkor épp a térdéig értem. „Mi vagy Lacika?” - kérdezte. Azt kellett kérdésére felelnem - ami jólneveltségemnek alapját képezte-, hogy „ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!” ebben a belém nevelt hiszemben lettem felnevelve, s ez volt az a hamis, félrevezető eszme, amely sok-sok évig vezette, befolyásolta és kialakította a magamról való hitemet.Sok, sok éves eszmei küzdelmem után, végre, végre, a múlt hosszú, hosszú analizise után, tisztult meg az a valamim, amit agynak vagy agyműködésnek hivnak. Úgy 22 éves voltam, amikor mint táncművész turnézni kezdtem át és át Európa országaiban. Akkor büszke voltam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy "a m a gy a r táncos”nak hirdessenek. Habár szüleim gyerekkoromban hangsúlyozottan magyarnak neveltek, kötelességemnek tartották, hogy héberül folyékonyan tudjak olvasni, illetve imádkozni. Azonban én, a „magyar” táncos, utazásaim alatt azt se tudtam, hol van a zsidó templom, és szégyen, gyalázat, de elfelejtettem héberül olvasni. Meg kell jegyezzem, hogy minden este, az ágyban imádkoztam magyarul, mert hiszen apám tanitása, mely szerint én magyar zsidó vagyok, még élénken élt bennem, hát úgy gondoltam, JOGOM van magyar nyelven is imádkozni. Node aztán, hogy Hollandiában két revü producere, rendezője és szereplője lettem, mikor bejöttek „vendégeknek” a német csapatok (amint Göbbels mondta, hogy „megvédje az angoloktól Hollandiát”!) engem egy magyar honfitársam feljelentett a ragyogóan megszervezett Gestaponak. Minthogy azok a kellemes kihallgatásaim nem idetartoznak, azokról csak annyit, hogy a feljelentés arra kényszeritett, hogy karrieremet megtörve, otthagyva két revümet, megszökjek Hollandiából, s visszatérjek hazámba, Magyarországra. Ott a Horthy kormányzó vezetése alatt működő kormányok nem osztották boldogult apám tanitását, csak annak a felét akceptálták, eltörölvén, hogy „Lacika magyar”, helyben hagyták, hogy zsidó vagyok. Magyarnak nem volt szabad éreznem magam, dacára anyanyelvemnek, érzelmeimnek és nevelésemnek – de ami igaz, igaz: zsidónak nem csak érezhettem magam, de a törvény annak nyilvánitott. Magyar katona már nem lehettem, csak olyan lenézett zsidó munkaszolgálatos, -illetve kényszermunkás., akinek a rendelet szerint , hogy azzal is hangsúlyozzák, hogy nem magyar, sárga karszalagot kellett viselnie, ami szemmelláthatóan alátámasztotta, hogy az olyan apák, mint amilyen az enyém volt, félrenevelték gyermekeiket. Ahogy az vitathatatlanul bebizonyosodott -ha szembe merünk nézni azzal az igazsággal, amelyet a történtek igazolnak –, azoknak az apáknak volt igazuk, akik azt hangsúlyozták gyermekeiknek, hogy „zsidók”. Tudniillik – mint az szigorúan bebizonyosodott –, hiába modták sőt hazudták az apák, hogy „magyar zsidók”. Az a bizonyos „asszimilálódás”, amiről néha a magyarok beszéltek, hazugság volt. Ők nem akarták -dacára a tehetséges zsidóiknak,-, hogy azok asszimilálódjanak., beolvadjanak. Annak idején az európában uralkodó nácizmus „segitette” különböző országokban az addig kissé kevésbé hangosan hangoztatott, de mindi ott lappangó antiszemitizmust. Azok a szerencsétlen, önmagukat becsapó, „asszimilálódott”, mellüket büszkén verő „magyar vagyok” zsidók csúnyán becsapták önmagukat. Mi próbáltuk elhitetni magunkkal, ahogy belénk nevelték, hogy csak a vallásunk zsidó, de katolikus vallású lehet különböző nemzetiségű ember, míg a zsidó vallás szervesen összefügg a zsidó néppel. Azok, akik „kint”, az élet piacán magyarul beszélnek, de bent a templomban héberül imádkoznak, lehetnek az államnak hasznos, tehetséges polgárai, de nem magyarok.Én és az én generációm félre lettünk vezetve. Azoknak a zsidó fiúknak, akiknek nem lábadt könnybe a szemük, mikor a magyar himnuszt énekelték, mint nekem, és olyan százezreknek, akiket a magyar állam halálra itélt, mikor deportáltatta őket,- ők, akik nem lettek úgy nevelve mint én, és sokan, sokan arra, hogy „magyar vagy Lacika” - nekik, akik zsidónak érezték magukat, s nem tagadták le önönmaguk előtt -mint sokan közülünk –, hogy zsidók, mint beigazodott , nekik volt igazuk! (...) "

könyvtárunkban már március 11-én elkezdődtek a március 15-i ünnepségek, méghozzá egy sajátos rendezvénnyel: kiállitással  "a szegedi és makói zsidó emancipáció és nyelvi magyarosodás emlékeiből"és hozzá kapcsolódó előadásokkal...amik  a magyar zsidóság magyarságáról szóltak többnyire, különös tekintettel a 48-as forradalom és szabadságharcban való nagymérvű és lelkes részvételükre...de igazán meglepetésként a kiállitásmegnyitás első szavaiként ezt hallottam a könyvtár és múzeumigazgató szájából felolvasva:

"Egy nagyméretű, barna keretes fotó, régi otthonunk falán-

-Ki ez? - kérdi a betévedt idegen, még évtizedekkel ezelőtt.

- A nagyapám! - vágom rá büszkén, még kislányként.

-De hiszen olyan, mint egy igazi magyar embör, azzal a hosszú, kackiás bajszával.

De hát az is volt: magyar is, zsidó is. Ember is. Főleg ember. Ember és polgár..."

- s már rám néz a szónok. Igen a Marosvidék 2007-es április számából olvasta fel kezdősoraimat , amiben (templom- és iskolaalapitó)  nagyapámról, Löwinger Miksáról irtam...

A másik, apai  nagyapámról meg -épp ma került a kezembe - nagybátyám, apukám öccse írása, amiben így idézi fel alakját:

,, Apám, ki egy ősmagyaros bajuszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállitott maga elé, én akkor épp a térdéig értem. "MI vagy Lacika?" - kérdezte. Azt kellett a kérdésére felelnem -ami jólneveltségemnek alapját képezte -, hogy "ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!"...

-----------------------

...a szokásos városi szavalóverseny is napokkal előbb volt (ahol zsüriztem), 14-én volt az ünnepélyes díjkosztás, amin a mi zeneiskolai gyerekkórusunkon kívül egy japán  kórusnak hallhattuk csodás éneklését , a színes kimonóikban a mi nemzetiszínű  zászlónk előtt...

közben kaptam egy üzenetet egy bloggerinától, facebook-on, amiben "provokációnak" nevezte, hogy megosztottam az oldalamon a Nemzeti Dal héber nyelvű fordításának kéziratát... amivel egy zsidó szervezet tisztelegni kívánt '48 emléke előtt, akik pedig - írja- 2007-ben azt tanácsolták, hogy ne menjünk ki március 15-én az utcára... Kár hogy nem emlékezett rá, hogy miért is, és hogy főleg az öregeket óvták a várható attrocitásoktól

nos mi is volt 2007. március 15-én? A véletlen hozta, hogy tényleg épp ma került kezembe ez az írásom is .

Ime:

"2007. március 16.

MÁRCIUS ARCAI

Aztán eljött március 15, besütött a frissítő tavaszi Nap az ablakon, és olyan nyilvánvalóan és természetesen kezdtem készülni az ünnepségre... nem is értettem, min problémáztam korábban. (az óvatoskodó féltő "maradjanak az öregek otthon inkább" – tanácson eltöprengve) Felvettem az ünnepi kosztümöm – ugyanazt, amiben pár napja, Pesten, a Bálint házban felolvastam elmeséletlen deportálási történetem. A hajtókára kitűztem a kokárdát, nyakamon ottmaradt a mogendovidos ezüstlánc. Csak vissza kellett fordulni, a petőfisen kihajtott gallérú ingblúzom szürke garbóra cserélendő– kabát nélkül csalós még a márciusi tavasz, hideg szelek karistolják össze.

A lányom aludt még, szünetekben meg hétvégeken szokta kiheverni zsúfolt és szorgalmas egyetemista- és újságíró léte hétközi fáradalmait. Ugyan tavaly ilyenkor nem is, akkor ő volt az ünnepi szónok.

Hogy is ne mennék?! Jutott eszembe elmenőben. Hány gyereknek, hány generációnak tanítottam én ebben a városban a Nemzeti dalt!

Az ünnepség az utcánk végében, a Kossuth szobornál szokott lenni, sietősen hagyok le egy három kisgyerekes családot, már szól a zene, idehallatszik. Halljátok? A Szózat! - okítja nagyanya az unokáit. A Himnusz – javítom magamban, de persze nem szólok.

Rendőrkocsit látok a kocsiúton, unatkozó, dolguknincs rendőrökkel. Mire célba érek, az utca végébe, az ünnepség már elkezdődött, már szól a gimnazista lány szavalata. A pódium körül áll a tömeg – nem túl sokan, de jelentősen, fegyelmezetten. Mögöttük nagymamák tologatják babakocsis unokáikat, sütkérezve a napon. Még mögöttük, hátul, a járdán maradok. Egy volt tanítványom anyja odalép mellém, üdvözöl, s mondja, hogy K. Gy. színész milyen szépen emlékezett meg rólam, mint irodalmi színpada vezetőjéről, a rádióban. Jaj, nem is értem ezt, hiszen szegény, drága K. GY. meghalt a napokban, borzasztó! (Milyen nagyszerűen mondta el azt a hosszú, nehéz Juhász Ferenc szöveget: A szarvassá változott fiú kiáltozását a titkok kaapujában-t. S most milyen igazi titokkapuba érkezett el, és hiába cseréltük ki a telefonszámainkat, a tervezett, nagy beszélgetés elmaradt, most már örökre... Igen, tudja ő is, hogy meghalt, de aztán a lányát emlegeti, hogy milyen jól tudta azokat a témákat a felvételin, meg az egyetemen is, amiket tőlem tanult... Jaj, de kellemetlen, vagy – egy kicsit gyarló módon – jól is esik? - nem is tudom. Közben hallom, hogy köszöntő szövegében a polgármester lányom nevét emliti, aki tavaly, mint ifjú diák mondott beszédet itt, most viszont az ünnepi szónok városunk nyugalmazott múzeumigazgatója, élettapasztalattal rendelkező diszpolgára lesz. Aki beszédében nagyon bölcsen, történész mivoltához illően, városunk 48-as örökségeit tekinti át... Felfigyelek Fried Ármin nevére, aki a városi Kossuth párt vezéregyéniségeként mondta pártjára, mikor az már nem lehetett lobogó fáklya, de maradt örökmécses, hogy mindig utat mutasson a tévelygő politikusoknak. (Fried Ármin volt az - a makóiak emlékezete szerint - akit József Attila így emleget József Attila cimű versében:”egy zsidó orvostól kapott kabátot” ...Később Auschwitzba deportálták. Ezekről itt most nincs szó, de miért is lenne, nem idetartozik.) A beszéd után érdemkereszttel kitüntetett -ugyancsak – volt tanitványom néptánccsoportjait konferálják fel ünnepi műsorként. Igazán maradnék, de átfúj a szél, meg a táncoló fiúk kicsit hamisan énekelnek, meg nem is nagyon látom őket, a lábukat, amivel pedig ügyesen ropják - így feltűnés nélkül előbb eljövök. A rendőröknek semmi dolga most sem, élvezik a Napot, úgy tűnik.

Virágoznak a fák, tavaszillatot árasztanak.

Mire hazaérek, lányom is elkészült, elmegyünk ebédelni egy étterembe, visszafelé felkerülünk a Makovecz tervezte új főterünkre, leülünk egy napsütötte padra, beszélgetünk, csinálok egy-két , nagynehezen engedélyezett „ünnepi” fotót, s élvezzük a Napot, a kisváros derűs, csendes, ünnepi hangulatát...

Aztán este fele látom-hallom, hogy Pesten, pont azon az útvonalon, amit pár napja végigjártunk s megcsodáltunk – most barrikádok égnek...."

az ősök tisztelete

és isten tisztelete

nálam egybemosódik

azon a hosszú úton

mi a legvégén hozzá

vezet

szeretem az utódaim is

magától (magamtól) értetődőn

hiszen belőlem (is) lettek

s viszik tovább őseim

vonalát.

Most már csak azt a

kis rozoga hidat

kellene...

mi én vagyok.

az öregek mind árvák, már

nincs ki megsimogassa fejüket

nincs kihez odabújjanak

ki azt mondaná:"katonadolog",

ha elesnek - pedig esnek-buknak

eleget

nem vigasztalja őket senki

legfeljebb egy kisgyerek

nem akartam megirni ezt a blogot pár napja, illetve akartam is nem is... az esemény után rögtön igen, de lebeszéltek róla, mondván: gondoljam meg, darázsfészekbe nyúlok..

(de hát nem abban élünk már mióta? össze is vagyunk csipve eléggé...)

az eseményre véletlen estem be... A Polgári Szalon eseménye volt (itt Makón) azt se tudtam, mi fán terem ez a P. Sz. de 19-én este 18-ra összejövetelt hirdetett... 5 perccel előtte olvastam a könyvtárban, a fb-on, egy távoli - ráadásul pesti - ismerősőm beirásában , hogy a Polgári Szalon Makón összejövetelt tart, aminek vendége a külügyminiszter Martonyi - holott  a külügyminiszterek Brüsszelben gyülekeznek, de lám a mi külügyminiszterünk inkább Makót részesiti előnyben - csodálkoztak is a pestiek. Gyorsan kinyomoztam hát, hol van ez a (makói) Polgári Szalon. Nem volt nehéz, a Hagymaházban, oda is értem még kezdés előtt, igaz alig fértem be, már a lépcsőkön is álltak, de az egyik rendező (sose láttam, honnan került elém? lehet, h Vásárhelyről...?...nagyon udvariasan csinált nekem helyet egy sor szélén, úgy, hogy beljebb ültetett mindenkit (mert hogy azzal szabadkoztam , h szélén szeretnék.. és minden szél már tele volt,) tele volt az egész terem is, amúgy is,  ismeretlen arcokkal (igen, valószinű Vásárhelyről is jöttek.., már közös választási körzet vagyunk...). Dehát amúgy is én  nem igen szoktam fidesz (meg egyéb  más párt)összejövetelekre se járni, de fölöttébb érdekelt, mi lehet az az esemény, ami fontosabb lehet a külügyminiszternek mint a (fölöttébb viharzó) ukrán helyzet. A szinpadon viszont sehol nem láttam Martonyit, és be is mondták, hogy brüsszeli elfoglaltsága miatt Pokorni helyettesiti, ő ott is ült a szinpadon, egy egyházi elöljáró, Lázár, és a kormányszószivő társaságában....(később kiderült, h Brüsszelben sincs Martonyi, hanem beteg, de az már más kérdés, és én ottragadtam, mozdulni se lehetett a tömegben, annyian ültek, mellettem is a lépcsőkön már.)

de hogy miért irok mégis erről az eseményről.. és miért pont most?

mert ma sajtótájékoztatón Gyulán elhangzott valami, ami már Makón is, csak itt nem volt a média képviselve jelentősen, nem is lett semmi visszhangja az elhangzottaknak, nem úgy, mint a mainak! én viszont - ha már ott voltam - jegyzetelgettem is, meg fotóztam, sőt  később videora is vettem (pár percnyi részt ), ahol nagyon hasonló dolgok (is) hangoztak el Lázár szájából... már ami ezt a bizonyos "ultimátumot" meg a "társadalmi megosztást" illeti. lásd a mai hirekben:

"jelentős mértékben megosztja a magyar társadalmat...aggodalmat kelt, és szerinte nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében"' meg hogy

"úgy tűnik, hogy kudarccal fenyeget az 1944-es holokauszt-emlékév megünneplése a Mazsihisz ultimátuma miatt, amely jelentős mértékben megosztja a magyar társadalmat." (MTI)

Kedvenc szintagmája lehet Lázárnak ez a "megosztott társadalom", mert más vonatkozásban, általában is emlitette, hogy nagyon megosztott a társadalom .. a bal és jobb o.) akkor még szó se volt a ("megosztó"?) zsidó szervezetekről... azaz emlitette őket korábban is, egy hozzászólás kapcsán...

de előre is kijelentem (nem szivesen) engem a hozzászólások akasztottak ki igazán, ill. a közönség reagálásai, és mintha ennek megfelelően, menet közben lett volna szigorúbb Lázár szövege is. (mintha hagyta volna magát befolyásolni általuk)

Meg kell mondjam, nem igen birom ezt a bevezető mondatot, hogy " én nem vagyok rasszista..." ilyenkor mindig rasszista szöveg következik, és két felszólaló is igy  inditotta a mondókáját. Az első azt feszegette, hogy szerinte pozitiv diszkriminácót(!) gyakorol a kormány a zsidók, cigányok, stb-k irányába, ami könnyen a jobbik malmára hajthajta vizet.

Az erre adott válaszban megértéssel, együttérzéssel beszélt Lázár arról, hogy Makó milyen súlyos veszteséget szenvedett el a zsidók 44-es deportálása miatt. MI szenvedtük el - hangsúlyozta. Mindannyiunk fájdalma ez....Ezért is tervezték a német megszállás emlékművet. Mert történelmi hamisitás lenne, ha úgy tűnhetne, hogy a németeknek nem volt köze (node ki hinné ezt?), hozzátette még, hogy nem ad ez felmentést a sajátmagunk bűne alól.-

aztán felszólalt valaki más, (valahai pedagógus), birálta az oktatáspolitikát, de főmondanivalója az volt (hogy bár persze ő se rasszista!, sőt meghallgatja a holokauszttal kapcsolatos napi(!) hireket is, (de már nagyon unhatja, úgy tűnt, mert kijelentette kerekperec, (a 70 év sokallása okán), hogy "rengeteg halottunk van nekünk is, mindenki ezek után gyászolja a saját halottait" (sic!) .

erre Pokorni reagált, előbb, mondván, hogy az 50-es 60-as években ez az egész elfojtott volt, és ennek isszuk most a levét. Mert begennyedt a seb. Nem tudta feldolgozni a társadalom a történteket. Mégse volt rá elég idő. A 40 év nem adott rá módot. (Na de azóta se!?)

Lázár hosszabban beszélt (egy részét felvettem videora, most onnan irom le, remélem teljesen szöveghűen) (a gyulai szöveg miatt ismerős lesz, mint egy előkép... node mitől lett vajon menet közben "radilkálisabb"(ott van arra is a válasz, máris):  "a történetben nyilvánvaló, hogy mindenki másra mutogat, de azt hiszem, hogy az általam elmondottak, és a hozzáfűzött, sorok közötti, félhalk kommentek(! hm) azok egy dologban egyetérthettek, hogy az a fajta ultimátum, amit a magyar kormány két hete kapott a magyarországi zsidó szervezetektől, az erősen megosztja a magyar társadalmat. (nézőtér egyik oldaláról élénk helyeslés: igyvan, igyvan , majd taps), és úgy hiszem,nagyon nagy felelősséget hárit ránk, a kormányra, hogy hogyan tudjuk megőrizni a megemlékezések méltóságát, higgadtságát, és hogyan tudjuk úgy ezt a következő egy esztendőt megszervezni  hogy abban bizonyos kérdésekben  közös nevezőre jussunk. Tehát én nem tartottam helyes dolognak, és nem tartom bölcs dolognak, hogy a kormány ultimátumot kapott. Bölcs dologonak tartom, hogy a miniszterelnök úr ezt a vitát javasolta húsvét utánra halasztani."

Püspök úr: "... emlékezünk, a hiányukat érezzük, sajnáljuk őket, és az ő halottaik a mi halottaink is, tehát megemlékezünk róluk, szeretettel, minden politikától függetlenül." (határozott taps, szinpadon is nézőtéren is!)

(ez szép válasz volt, hiába, tényleg, egy igaz keresztény sose lehet antiszemita)...

Nos, most meg Gyulán  az  "ultimátum" meg a "megosztás" erősödött fel újra , s hogy annak az okai a zsidók, (pedig,  hát ők csak párbeszédet szeretnének! - lehet, h ügyetlenül?)sőt felsejlett, hogy miattuk félő, hogy kudarcba fullad az emlékév... persze a Mazsihisz  ezt nem fogadja el (milyen tiszteletteli (sőt, sajnos elég alázatos)levelet irtak a miniszterelnöknek, aki halogatta (és halogatja a z érdemi ) választ és most a többit is...) és úgy érzi, a társadalommal semmi konfliktus (bárcsak úgy lenne, csak azok a félhalk kommentek, meg tapsok, meg hangos és provokativ hozzászólások nem ezt erősitik!)

Miért nem lehet már békesség... miért nem lehet megbeszélni a felmerülő és igen fontos kérdéseket... és (jaj nem is folytatom) (belefáradtam, én már 71 múltam! és az az alig másfél éves kisgyerek, akit deportáltak s csodával határos módon, hősies anyjával együtt megmenekült, de apja nem...- most nagyon elszomorodott bennem, pedig amúgy "vidám és jó volt"...) és szeretné, ha épp most ugyanannyi idős kisunokája megértésben, békességben, szeretetben  nőhetne föl... ahogy ő is csupa szeretet. ne kelljen csalódnia...

febr. 25-

kiült a vénasszony a padra

de nem pletykál

csak elmélkedik

ugyanaz a nap süt-e rá

mint fiatalkorában, régen

nem úgy van most mint volt régen

nem az a nap süt az égen

nem az a nap, nem az a hold

nem az a szeretőm, ki volt

dúdolja magában

de szeretője nincs

se régi se új

a nap hűséges

hozzá is

melegiti

mint

mindenkit

pedig tél van

akár már

akár még