reggel olvastam a hirt... hiába irták oda, hogy 102 éves korában... megrenditett, kibillentett, hiszen én azt hittem, hogy Radnóti felesége, "Fifi néni", Fanni... örökké él..
talán igy is van, Fanni bizonyosan halhatatlan... a versek örzik halhatatlanságát
de olyan jó s megnyugtató volt tudni, hogy él, köztünk van, ha elzárkózva is...
két éve én is részt vettem a szokásos Radnóti menet utolsó etapján a Pozsonyi úti ház előtti megemlékezésen, ahol a Dr Radnóti Miklós cimtábla mögött lakott, ugyanabban a lakásban....... fel is néztem egy párszor a sejtett ablak irányába... elég és felemelő volt a tudata is, hogy ott van mögötte, valahol...
meg jártam az MTA kiállításon, ami az ő adománya révén jött létre , féltve őrzött kéziratokból, dokumentumokból
És - bár nem ismertem - bevallom úgy gondoltam mindig rá, mint közeli ismerősre
A családi sorsunkban van közös találkozási pont. Az én anyám is egy bori munkaszolgálatos özvegyeként élt ... és halt ( ő már 25 éve) de ő is hű maradt a férjéhez, és nem ment újra férjhez, mert nem akarta, hogy gyereküknek (nekem ) "mostohaapja" legyen.. Fanni hűségesen ápolta, gondozta a költő emlékét, s szellemi hagyatékát... és emberi méltóságát,
És van egy családi legenda, ami szerint talán a nagynénikém fel is vette vele kapcsolatot, még 1960 körül, mielőtt egyetemre mentem, de erre sose mertem igazán rákérdezni, megmaradt kétes hitelű legendának.. de beleillik nagynéném habitusába. És - ha tényleg igaz -, Fanniéba is... Mint az anekdoták, amik vagy megtörténtek, vagy nem - mindenképp jellemző azokra, akikről szól:...jó emberek voltak mindketten...
De én pl el se tudtam volna képzelni, hogy a versek Fanniját valóban ismerjem, bár nem bántam volna, igazán, ha Fifi néni egyszer csak megjelent volna előttem a Pozsonyi út egyik hétköznapján (bár az már attól ünnep lett volna!)
Irt erről egy meghitt verset Kántor Péter is (ki tudja a valóságban is megtörtént-e , de most már ez is itt marad, örökre:
"A Pozsonyi úton jön nyárra tél, / jön szembe Fanni, a haja fehér"
ha a valóságban el is ment,
és főleg Radnóti verseiben: "mozdulatlan és örök"
és várja a költőt szőkén arőt sövény előtt már nem is feltételes módban tán...
anyu 25 éve ezen a napon ment el... már nem tudtunk elmenni mi, meglátogatni őt a kórházban, mert épp a hozzá készülődés közben jött a szörnyű, hivatalos távirat a halálhírével, az ő nevére...így csak olvasás közben jöttem rá mi is ez, és a lányom (ekkor 4 éves volt) csak arra emlékszik, hogy egy olyan erejű zokogásba kezdtem, ami végtelennek tűnt, mintha sose akarnám abbahagyni... hát igen... sokszor ő vigasztalt , és mondta is, hogy ő csak azért nem sir, hogy engem tudjon vigasztalni...
már 25 éve, és szinte nincs nap, hogy eszembe vagy inkább szívembe nem jutna.Talán jobban is mint életében. A hiányával van jelen...
két napja róla is álmodtam. rosszat. heves szívdobogásra riadtam fel belőle. eltűnt. nem találtuk. lányommal kerestük.a furcsa az volt, hogy volt egy olyan mozzanat, amikor keresése közben valami olyat hallottunk róla, ami inkább rám utalt... úgyhogy egy kicsit egymásba mosódtunk. ő tűnt el. de mintha én is...(?) illetve én. lányom anyjaként.(mintha ő engem keresett volna, én meg az én anyám... hiszen az ő feltételezésében is pl telefonhasználat volt, ami anyunak még nem volt.)
nem szoktak rémálmaim lenni, de ilyen eltűnéses, riadalmas nem most először... pedig hát eltűnünk... (tűnődöm) "lassan", "hirtelen" .."mint erdőben a vadnyom" ahogy a költő mondta. Ifjúságunk e zöld vadont, szabadnak hisszük, s öröknek, aztán hallgatjuk a száraz ágak zörgését...
anyu 81 volt akkor, én most 71. lassan összeérünk...
régebbi blogbejegyzésem közt találtam, egy még régebbi levélrészletet, amnek most s megint lett aktualitása. Ime:
mindig felbukkan valami, többévtizedes dokumentumjainkból, hol ez, hol az, most egy gyűrött borítékban egy géppel irott, oldalnyi levél , jobb oldalon fent a dátum:
Budapest,1983. március 19.
és megszólitásunk (anyukám, én, férjem) után a folytatás. (lányom megszólitása hiányzik, mert csak 7 és fél hónap múlva születik meg...)
nos, tehát a levél, nagybátyám, anyukám öccsének levele, ilyetén kezdődik:
"Amidőn a március 19-dátumot leírom, mindig eszembe jut az 1944. március 19-i vészes dátum: Hitlerék magyarországi bevonulása a rémuralom kezdete ill. folytatása. Szerencsére azóta már 39 év eltelt és azóta béke és majdnem nyugalom van körülöttünk!"
A folytatás kicsit személyesebb, utalás a napokban levő születésnapjára. Számomra külön érdekesség, hogy épp annyi idős ekkor a nagybátyám, mint én most! De az is különös, hogy nem ezzel kezdte, bár igy irja: "mindenekelőtt megköszönöm a születésnapomra küldött kedves jókivánságokat. Hát bizony én a testvérek közötti legfiatalabb is már tisztes 67. éves életkort töltöttem be...."
Valójában "mindenekelőtt" a történelmi dátummal kapcsolatos emlékeit kellett elmondania (az első, előző bekezdésben)...
s ez eszembejuttatja, hogy épp a napokban emlitettem meg a jóval fiatalabb generáció: lányom és férje társaságában, hogy az aki nem élt egy adott történelmi korban, igazán, nem alkothat róla teljes és hiteles képet. (persze vőm nem fogadta ezt így el.) Aztán eszembe jutott az is, amit a másik - Nyugaton élő - nagybátyám mondogatott, még a pályaválasztásom idején, el is tudott tántoritani - bár nem volt nehéz - attól, hogy netán történelemszakra menjek..., mondván a történelem mindig attól függ, hogy ki irja a történelemkönyvet. (igy aztán meglehetősen változékony is.) Én viszont azt mondom, hogy minél több hiteles, és korabeli forrást kell tanulmányozni, hogy hű képet kaphassunk a múlt történelméről. (ezt már vőm is elfogadta.)
Nos, a fenti levélrészlet - ha úgy tetszik - "forrás"1944-ről. De ugyanakkor 1983-ról is.
Sőt , ha itteni előfordulását, ezt a blogbejegyzést nézzük, akkor a mai napról , 2010. május 12-ről is.
--- és ha a mostani idézést tekintem, a mai napról is: 2014. február 3-ról. Épp az előbb néztem azt a műsort, az ATV-n, ami érinti a német megszállást, illetve az ebből az 'alkalomból", a 70. évfordulóra felállitani akart "emlékmű"tervezet körüli kérdéseket...(és ott történetesen épp a vőm hallhattam, a bíráló oldalról ... :
akkor már behivták az apámat a bori munkaszolgálatba, ahonnan nem tért vissza... nem tudom, hogy halt meg... azt hittem, sokáig, hogy "a német fasiszták" ölték meg, de amikor rádöbbentem évekkel később, magánolvasmányaimból...hogy Radnótit se a német fasiszták ölték meg, hanem magyar keretlegények... ez különösen sokkolt. ebben a mostani emlékműben nincs különbség gyilkos és áldozat közt. egybe van mosva. És minden felelősség a birodalmi sasra van háritva. ...Nem kellene már végre szembenézni a hiteles (magyar) történelemmel?! És nem csak az áldozatok miatt! Nekik sajnos már mindegy... De sose lesz itt "nyugalom" (még "majdnem" se)...amig nem történik meg.
á, nem ment el (igy) jött, a 60-as években, de el nem ment, mert nem mehet. A legendák csak jönnek... és itt maradnak velünk, és túlélnek bennünket... mégha közben emberi , testi valóságukban esetleg "93 évesen el is hunynak"
Jancsó élő legenda volt és marad
Az volt már a kezdetek kezdetén is...
Nem mondom , hogy mindenki fenntartás nélkül rajongott a filmjeiért, de mindenki tudta, hogy Jancsó nem mindennapi jelenség... Sokan még azt is bevallották, hogy "nem értik"... de mindenki tudott róla, beszéltek róla, értetlenül gúnyolódtak vagy ájuldoztak művészetén... ő meg - azt hiszem- mindig csak mosolygott, nyiltan, tiszta derűvel,, kedvesen, a világoskék szemeivel...
én sem voltam kifejezett rajongója, de "fanyalgója" se. Az Oldás és kötést kifejezetten szerettem -ma is - bár az nem is jellegzetesen jancsós)...a többi korabeli filmjét, évente újabbakat, mind megnéztem, (nem lehetett kihagyni!), és most utólag látom igazán, hogy mindig jól éreztem magam a filmjei nézése közben, a hosszú térségeiben, vágásmentes snittjeiben, valahogy szabadnak érezhettük magunkat, még ha a film épp a szabadság hiányáról (bár mindig a vágyáról is) szólt.... Szabadon lehetett lélegezni bennük. Ezt a szabadságot szimbolizálhatták a táncok is, néhány szereplő nő (ilymódon igenis nem öncélú) meztelensége, a nagy szabad térségek..., sőt a hosszú csöndek is... az idő ráérőssége... végtelensége, a téré mellett
a legutóbbi filmjei (az u.n. Pepe-Kapa filmek) egy másik rendező, másik világlátása... tőlem -furcsa módon - távolabb állt - (tán az ironikus szemlélet miatt) -de hát közben a világ is megváltozott... (s a viszonyunk is hozzá)
---
Közben,1990-es évek közepe táján, nálunk is járt Jancsó, Makón (emlitése szerint az 50-es évek elején is már, filmhiradó készitése kapcsán)... a múzeumunkban ő nyitotta meg neves fényképészmesterünk Homonnai Nándor képeinek kiállitását (Szűcs Gábor grafikus üvegfelvételekból varázsolta elő őket és gyűjtötte össze albumba is ) Egyébként később döbbentem rá, hogy családomnak, felmenőimnek szinte minden fotóját Homonnai Nándor készitette, ott a képeken a cégjelzés lenyomata) Emlékezetes maradt ez a megnyitó, az, Jancsó jelenléte és közlendői miatt is... sőt mintha ő lett volna ennek az eseménynek - nem magacsinálta - főszereplője): akkoriban a Makói hétbe irkáltam különböző cikkeket, többek közt erről az eseményről, igy Jancsóról is:
Milyen jellemző, és más (ellentétes) fénytörést kap most újra a (prousti)
cim: Eltűnt idő
Régi makói fotók közt téblábolunk a város újjászületésenek évfordulóján, a város napján, a Múzeumban. Ismerősöket keresünk. No, nem egymás közt! Hanem a falakon, a fotókon. Legtöbb feliratán pedig ez olvasható: ISMERETLEN. És van valami négy vaskos album, vagy háromezer még ismeretlenebb, azonositatlanabb fotóval tele. Portrék 10-es, 20-as, 30-as évekből... Bár egyes vonások mintha ismerősök lennének! Mintha épp tegnap láttam volna... valószinűleg egy dédunoka futó mosolyában. De talán ő se ismerné fel ősét a századeleji fotón. Mint ahogy Jancsó Miklós, a multat tisztelő és kutató filmrendező emlitette kiállitásmegnyitó eszmefuttatásában: sajátmagát se ismerné fel egy hintalovas képen. - Bizony, sajátmagunkat se tudjuk azonositani mai önmagunkkal a régi képeken. Mert az idő múlik. Mi múlunk! De a fotó rögziti a múló időt. Egyetlen örök-jelen pillanatban. A fotók fölött áll az idő. Valamiféle örökkévalóságot árasztva...
Ezért is olyan meghatódott mindenki. Ez a múltnak kijáró tisztelet. Hódolat az "ismeretlenek"-nek. Akik előttünk voltak. Megörökítette őket Homonnai, a fotografus.
Nekünk. Most itt vannak. Az üveglemezekből újjáéledtek. Szűcs Tibor fotós-grafikus feltámasztotta őket üvegkoporsóikból. Előhivta őket a negativ dimenzióból, pozitívvá, láthatóvá téve, idevarázsolta az egykori Makót...
Oda csöppentünk hát. Ugyanott vagyunk: Makón. S ez egy világ, ami már nincs? A régi Korona, a valahai Faszinház, a fakabinos Maros-parti strand, Miklós Izsó üzlete, a Bauer varroda... Egyszerre élünk a múlttal, mely jelenné lett itt! Felülkerekedtünk a romboló időn! Egyszerre lélegzünk a feléledt múlttal... Nem egymást nézzük, hanem a múlt-emberek arcait. S ha eközben egy valóságos, hús-vér emberrel összeütközünk, akit netán évek óta nem láttunk, mert elvetődött Makóról, jobban örülünk egymásnak, mintha máskor, máshol történt volna ez a találkozás. Rádöbbenünk, hogy "makóinak lenni" is lehet kiváltság és esemény! És aki nem makóiként van itt, az most szégyenkezve sajnálja, hogy nem az...
Pedig itt most az a lényeg hogy mindannyian (makóiságunkban is) emberek vagyunk... hasonlóak egymáshoz is, a fotókon láthatókhoz is, és a valóságosokhoz is.
Jancsó, a "Kövek üzenetei"-nek feltárója legszivesebben elküldené az egész fotóanyagot "üzenetként" a világűrbe, jeladásként, magunkról.
Ilyenek voltunk?
Ilyenek vagyunk!
Fényévnyi távolságokban évszázadnyi anomáliák is kiküszöbölődnek. S mik azok ahhoz az 50 000 évhez képest, amikorra a válasz - legalább is a mi cammogó-mechanikus képzeletünk szerint - ideérkezhetne!
Ezek a fotográfiák a Föld nevű bolygó Makó nevű városkájának emberi lenyomatai.
Dokumentumok arról, hogy itt voltunk. S tanúság arról, hogy itt vagyunk. Még.
Jancsó a megnyitó végén, a hangszóró dobozon, föléje görnyedve, emberközeli személyességgel és közvetlenséggel autogrammokat osztogat:
egyetemista koromban , az egyetemen, környékén, gyakran hallottam, hogy mondogatták valakikre (sajnálkozva, megvetéssel -de tán némi irigységgel is)
- (de kár, hogy)aprópénzre váltotta a tehetségét
bizony még tanárainkra utalva is volt ilyen...
50 év távlatából sokmindent egész másképp lát az ember és ezeken a múltbeli megjegyzéseken csak mosolygok, annak idején se voltam elragadtatva tőlük, de riasztónak tűnt )amúgy is mindent túl komolyan vettem.....
de mi az hogy aprópénz,...?
az aprópénz ugyanannyit ér mint a papir... valójában, csak éppen hogy nehezebb (a súlya), és épphogy nehézkesebb vele bánni bár valójában a könnyebb utat jelzi, a népszerűbbet, a remények nem valóra váltását, elherdálást...? de lehet az is hasznos... végül is...
szerintem az a nagyobb baj, ha valaki egyáltalán nem váltja fel, be a tehetségét (aprópénzre se), hanem őrzi a "párnacihában", semmire , senkire se hasznositva
mármint a filmé, vagyis jelenleg én, aki nem vagyok se kutyabarát se nem különösebb rajongója Belmondónak (különösképp mióta kalandfilmhős lett)...de ennek a filmnek híve lettem
A film is a hűségről szól. Ha nem is szokványosan...
Belmondo beszédes (kutya)tekintete, s a kutya emberi (emberséges) viselkedése! (az emberek finomkodó mégis kegyetlen - maguk előtt is leplezett -embertelensége közepette...)
Belmondo, öregségében megszépült ősz feje, szomorkás mosolya, megértő de nem megalázkodó, -visszautasítottságában is kedves, és méltóságteli emberi tartása..., gyönyörködni- és szeretnivaló. Aki utolsó gesztusként is még gondoskodna a kutyájáról (előtte a kis megesett cselédlányról is!), miközben róla tulajdonképpen senki, (szabályosan utcára dobják), és feleslegességét látva el is tűntetné magát az élet szinteréről, de a kutyája nem hagyja
Ülnek a padon. A kutya még a lábát is ráteszi.. hűek egymáshoz... meddig? az örökkévalóságig... (csak az a kérdés , hogy közben mi lesz velük az utcán.) Mindenesetre a záróképen a hűség, az egymás iránti elkötelezettség, szeretet szobrai...
