mindannyian Kőműves Kelemenék
vagyunk
hol épülünk, hol lerombolódunk
hol áldozunk, hol feláldozódunk
erről-arról-amarról még
korai sirató
Nem ifjúságom siratom
S nem azt a csinos lányt...
De mindennek méltatlan
visszavételét – igen.
Hogy végül összeomlik
ami oly szépen felépült
s már nem látja senki sem
az egész életívet
a feltörő kezdetet...
csak a végső
zuhanást
a semmibe
érettségi találkozó, 70+
összeszámlálnak
haláltáncot lejtenek
ki következik?
..........
Beszámolókat várnának tőlem, a tegnapi érettségi találkozónkról...
A rövid és lakonikus haikun túl , úgy érzem nem tudok többet irni, mert nem lehet...
(jut eszembe Wittgenstein is, aki szerint amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni kell)
De azért valamit megpróbálok még elmondani, mert fontos, és ha nem is KÖZ érdekű, de 70 fölötti öregekre érvényes...
Bár valamennyien egy ilyen találkozón nagyjából egyidősek vagyunk, naptárilag... némi eltérés van, habitusban, gondolkodásmódban, külsőben is... de most nem is ez a lényeg...
Az öregedés (tulajdonképpen egy idő után ) természetes életfolyamat, senkit se kerül el. Csak azt, aki nem éri meg... S közülünk már tizenegyen..! a 44-ből.
Ki lesz a következő? bukott ki egy (gyerek)orvos osztálytársnőm száján..
Ki tudja... De minden találkozón kevesebben vagyunk.
Van, aki eleve azért nem jön el, mert nem birja elviselni, hogy "megöregedett". (Dehát épp azért is kellene, hogy lássa, nincs egyedül."...Ez a sorsunk.
Persze könnyebb lehet mindezt elviselni, nekünk, akiknek vannak utódaink, de illúzióink erre a korra már senkinek nincsenek...
Tudjuk, sejtjük, érezzük (immár kész a leltár), hogy halálodra (sőt már előbb, öregségedre is) végső soron magad maradsz... (mégha akármilyen rendesek is a leszármazottaid)
Ezt látom mindenkin, van aki mondja is... Talán akiknek van Baucisuk, vagy Philemonjuk, látják csak , hogy egymásba legalább még kapaszkodhatnak, de az se zökkenő- és feszültségmentes ...)
Miért is láttam a mulatozást a vacsora után egy pillanatra haláltáncnak és hamisnak a dáridózós éneklést?- hát ezért. A hanyatlás hamis és disszonáns, de elkerülhetetlen, akár akarjuk leplezni, elnyomni, akár nem... s nem lehet örökké szilveszterezni ...
Azért én is elénekeltem, és énekeltettem volna mindenkivel (de sokan nem nagyon ismerték, már(?)
régi kedvenc dalom:
"Lovamat kötöttem piros almafához
Magamat kötöttem gyönge violámhoz
Lovamat eloldom, mikor a Nap fölkel
De tőled violám, csak a halál old el..."
de már nem irnék (dijnyertes) szinpadi forgatókönyvet , és nem adatnám elő a diákszinpadosaimmal, (mint annak idején , ifjú tanár s rendező koromban) - olyan cimmel és tartalommal, ami felesel e dal utolsó sorával... "...csalk a halálold el"?..."...még a halál se..." . (Már jóval előbb is... eloldunk... )
és eszembe jutott még valami (általánositható):
Mindannyian hősök vagyunk
Átevickéltünk életünk szakadékain
Eddig
haikuban:
átevickéltünk
éltünk szakadékain
mind hősök vagyunk
vagy inkább igy, 3. személyben:
öregdiáktalálkozó
átevickéltek
éltük szakadékain
mind hősök - eddig
(nem véletlenül kezdtem haikukat irni, és személytelenebbül személyes lenni, ez is egy "oldás" )
redukció
Már nem jár fodrászhoz
pedig valaha mindig
tökéletes frizurája volt
valóságos hajreklám
Kozmetikushoz még úgyse
pedig ráncai behálózzák
kiszikkadt, aszott bőrét
mi bársonysima volt valaha
Nem jár strandra se
pedig egykor vele nyilt
a koranyári szezon
s naponta átuszta a folyót
Csak naponta egyszer
indul el otthonról
az is nehezére esik
de otthon maradni is
Minden terhére van
Cipelni nem tud
se nehéz táskát
se nehezedő önmagát
Régi barátokat hanyagol
újak nem érdeklik
túloldalról integetőt
már meg se lát
Rég nem ábrándozik
csak emlékezik
a múltba visszajár
meghalt rokonokhoz
Hol itt, hol ott fáj neki
de nem megy orvoshoz
nem bizik bennük
kuruzslókban sem
Már nem is meditál
nincs türelme hozzá
bár egész maradék élete
egyetlen meditáció
Ágyba és magába
süpped meg az
eltűnő időbe
Nem nagytakarit
redőnyt nem javittat
sötétben botorkál
Nem veszi fel
ha leejt valamit
dereka nem engedi
Nem szalad
csak csoszog
Nem perel
csak legyint
Nem néz tükörbe
Nem alszik eleget
Nem eszik jól
Mindent elhalaszt
elhanyagol
legfőképp
önmagát
Mindenről leszokik
lassan az életről is...
Rázza már föl valaki!
(De csak óvatosan!
Mert ritkuló csontja
beletörhet.)
a mandulafa és a termése
elültették az iskola udvarán a mandulafát a holokauszt 70. fordulóján, az újjászületés jelképeként, emlékezve azokra a diákokra, akiknek emléktáblát avattunk az aulában előtte, s akik még csak felnőttek se lehettek, nem lehetett családjuk...
már kifelé mentem az udvarról, amikor megállított valaki (régi kollega, akinek a (ritka vezetéknevével a 70 év előtti gettóba vitelünk előtt felvett, zsidó leltáron találkoztam...valószínű az apjától ered az aláirás, persze ezt még sohase közöltem vele., nyilván most se, csak épp eszembe jutott)...Mondja nekem, a fára mutatva, hogy két fát kellett volna ültetni... Nem értem, miért? Hát mert igy nem fog termést hozni...
Biológiai ismerteim hiányosak a növények szaporodását illetően (meg tán egyéb irányban is)
de engem változatlanul az aggaszt, hogy ezeknek az elpusztitott gyerekeknek nem lehetett "termése" . pedig a természet rendje az lett volna! S már unokáik lehetnének,sőt dédunokáik is, ha valami embertelen "rend" nem rendelkezik erről másképp...
A mandulafa meg csak virágozzon !
a 70 éve iskolapadból elhurcoltak és elpusztitottak emlékére
"túlélte a holokausztot 2 évesen
most már csak a 70. évfordulót kéne"...
ez a fanyar gondolat villant belém a napokban, még az április 16-i emléktábla felavatása és koszorúzása előtt, úgyhogy ezzel felvértezve és önerősitve indultam a gimnáziumba, egykori alma materembe (ahol nem csak tanultam de tanitottam is...fél életem ott töltve) , hogy az aulában a József Attila dombormű mellett, és hatalmas kamerasor mögött végighallgassam illetve nézzem (már amit a kamerák magukon túli látványnak meghagytak) az ünnepséget... Volt némi személyes szerepvállalásom is, pár sort tőlem olvasott fel egy nagyon szimpatikus 9-es lány (a makói holokauszt emlékkönyv előszavából részletet),
és a Kecskeméti Ármin egyesület elnöke kérésére én is mellé álltam a koszorúzáskor...
Közben sokminden átsuhant bennem
főleg az, hogy ahogy távolodunk az "eseményektől" egyre életidegenebbé válik és talán hiteltelenebbé is az egész... és főleg, hogy szegény ártatlan gyerekek... pár évvel voltak idősebbek nálam, én "megúsztam", ők és hányan...nem
ahogy nézem az elkészült fotókat, s látom a mellettem álló másik, még idősebb "túlélő" arckifejezését, ami szinte ugyanolyan... (hiába fogtam a szemembe világitó vakura...) nagyon-nagyon kényelmetlen, kellemetlen, de főleg kifejezhetetlen érzés... (őt is igy vihették el egy általános iskolából, a napokban épp mellém ült egy öreg néni egy főtéri padon, az egykori osztálytársa, és felidézte, hogy amikor jöttek a zsidó gyerekekért, és elvitték őket, sirt az egész osztály a padra borulva, nem értve, miért..., mikor ők is ugyanolyan gyerekek voltak, s nem csináltak semmi rosszat...)
külön "örültem", hogy az én szavaim után , aminek végén az ismert idézet hangzott el: "ne kérdezd kiért szól a harang, érted szól"... a fuvola szó is úgy tűnt, hogy értük , értünk, valamennyiünkért...(mikor már a szavak semmibe hullnak")
és az is jó, hogy az iskolaudvaron elültetett mandulafa (az újjászületés jelképe)és a fa alá szúrt aranyló táblán a szintén áldozat Radnóti szavai figyelmeztethetik az iskolaudaron a diákokat:
"...éld e rossz világot, s tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen"
"A jövőért a múlt emlékére."
most már csak a 70. évfordulót kéne"...
ez a fanyar gondolat villant belém a napokban, még az április 16-i emléktábla felavatása és koszorúzása előtt, úgyhogy ezzel felvértezve és önerősitve indultam a gimnáziumba, egykori alma materembe (ahol nem csak tanultam de tanitottam is...fél életem ott töltve) , hogy az aulában a József Attila dombormű mellett, és hatalmas kamerasor mögött végighallgassam illetve nézzem (már amit a kamerák magukon túli látványnak meghagytak) az ünnepséget... Volt némi személyes szerepvállalásom is, pár sort tőlem olvasott fel egy nagyon szimpatikus 9-es lány (a makói holokauszt emlékkönyv előszavából részletet),
és a Kecskeméti Ármin egyesület elnöke kérésére én is mellé álltam a koszorúzáskor...
Közben sokminden átsuhant bennem
főleg az, hogy ahogy távolodunk az "eseményektől" egyre életidegenebbé válik és talán hiteltelenebbé is az egész... és főleg, hogy szegény ártatlan gyerekek... pár évvel voltak idősebbek nálam, én "megúsztam", ők és hányan...nem
ahogy nézem az elkészült fotókat, s látom a mellettem álló másik, még idősebb "túlélő" arckifejezését, ami szinte ugyanolyan... (hiába fogtam a szemembe világitó vakura...) nagyon-nagyon kényelmetlen, kellemetlen, de főleg kifejezhetetlen érzés... (őt is igy vihették el egy általános iskolából, a napokban épp mellém ült egy öreg néni egy főtéri padon, az egykori osztálytársa, és felidézte, hogy amikor jöttek a zsidó gyerekekért, és elvitték őket, sirt az egész osztály a padra borulva, nem értve, miért..., mikor ők is ugyanolyan gyerekek voltak, s nem csináltak semmi rosszat...)
külön "örültem", hogy az én szavaim után , aminek végén az ismert idézet hangzott el: "ne kérdezd kiért szól a harang, érted szól"... a fuvola szó is úgy tűnt, hogy értük , értünk, valamennyiünkért...(mikor már a szavak semmibe hullnak")
a táblára került nevek, a gimnázium padjaiból elhurcolt diákoké.... már csak nevek és a tanáré is Dr Fried Ármin... bár minden újságcikkben az államtitkár beszéde nyomán szerepel , hogy gyerekmentő tanárok emlékére IS helyezték el a táblát.. én ilyenről (Makón legalább is) nem tudok.... remélem, máshol volt, itt a tanár/orovos Fried Ármin is tehetetlen áldozat..
Elhiszem, hogy jobb kicsengése (lenne) a borzalmakra emlékezés közepette is, hogy jelentős volt az embermentők száma (és nem is lehet ezt számonkérni), de ne hazudjuk oda azt, ami nem volt! bár már az is valami, ha nem tagadjuk, ami volt(?!) ( el is hangzott, - az államtitkár szájából -, ami még mindig nem elég általánosan beismert -, hogy magyarok voltak az áldozatok is de az elkövetők is)
két filmet láttam előtte, a napokban a közszolgálati tévén : a Schindler listáját és a Nicky családját. Mindkettő megható és katartikus módon valóban zsidómentőkről szólt, akik több száz zsidó embert (Nicky csak gyerekeket) mentett... Igazán jó ezzel mindenkori példát mutatni emberségből. embertelen időkben is...
és az is jó, hogy az iskolaudvaron elültetett mandulafa (az újjászületés jelképe)és a fa alá szúrt aranyló táblán a szintén áldozat Radnóti szavai figyelmeztethetik az iskolaudaron a diákokat:
"...éld e rossz világot, s tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen"
"A jövőért a múlt emlékére."
ellenőrzőkönyv és gyerekkor
Néha -befejezhetetlen költözködésünk óta-, hogy több holmi préselődött a kisebb lakóterületre, mint aminek normális helye lehet, csak úgy előbukkannak tárgyak, valahogy kidobják magukat a préselődésből, hogy felhívják magukra a figyelmet, ez történt nemrégiben is – egy sárguló, kopott, foltos füzetecskével, amire rá van pecsételve általános iskolám neve hosszú bélyegzővel, alatta az én nevem, ez alatt:
-
b oszt. tanulóellenőrző könyve195.../5... (elfelejtettem kitölteni, de így is beszédes...)
Ez már múzeumi tárgynak minősülhet!
Hát ezért is van ennyi holmi, semmitől nem tudok megválni... pedig kéne, talán-talán a múlttól is...
De hogy is tehetném? Ezt se dobom ki. Nem is csak a negyedévi csupa 5-ös tanulmányi eredmény bejegyzése miatt, de ott van alatta anyám aláírása! (Mindig természetesnek vette a csupaötösöket... „ezt még anyámtól örököltem”... kedves lányom!)
És milyen beszédesek voltak ezek a bejegyzések!
„Az iskola értesitései és a szülő kérései” cím alatt: anyukám írásával: „1953. IX. 22. du. ½ 6-kor kezdődő Latabár K. esthez engedélyt kérek.” Aláirás, mellette: E: és szigorú igazgatónőm aláirása. Aki következő évben nagy ribilliót csapott, amiért az őszi nagy zsidó ünnepekkor nem mentem iskolába, engedélyt nem kérve, hiszen úgyse engedett volna el. De erre az előadásra igen. Hogy szerettem Latyit! Hogy szerettem nevetni! (Jóval később, Pesten, az Erkel színház proscénium páholyából láthattam a Denevérben, Bécsből idelátogató nagybátyámmal – ki ifjúkori barátja volt.)
Aztán szálkás-szigorú betűkkel: „A tornanadrágot itt kell tartani, abban nem lehet járkálni!” Szaktanár. (Hűha, Ilonka néni nagyon haragudhatott rám! Bezzeg ő mindig utcai ruhában, hosszú szoknyákban tartotta a torna óráit.Épp mostanában idézte fel egy cikkben egy osztálytársam a lábemeléseit. (a hosszúszárú rozsaszin bugyija széle olyankor mindig kilátszott) ...de hogy mi volt folyó év október 26-án az én tornanadrágom nem rendeltetésszerű használatával, már nem emlékszem... Arra viszont igen, hogy - mivel magyart is tanított Ilonka néni nekünk –, folyton velem szavaltatott, küldött különböző ünnepségekre, többnyire azt a Valerij Bruszov verssel, ami így kezdődött: „Teli szőlővel a kosár, egy fürtöt adok neked,kóstold csak, őszi napsugár édes, bóditó izét érzed... a fényt, mely ráterül e napsütött vidékre... napfény, szőlődomb, almafák... igen, ez is a béke” A füzeteink hátlapjára meg az volt nyomtatva: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.”Igen, mi harcoltunk a békéért! (Észre se véve, hogy ez bizony oximoron a javából. Dehát akkor még azt se tudtuk, hogy mi az az oximoron – sok egyébbel együtt.)
Aztán az én ceruzás gyerekírásommal: „13-án délután a járási kulturházban J.J. beszámolót tart” (ki lehet ez a J. J. és miről számolhatott be?) - senki se irta alá. De nem lehetett ebből bajom? Hiszen a könyvecske utolsó lapján az utasitások 4. pontjában ez áll: „A szülő illetve a nevelő bejegyzéseit a tanulónak 48 órán belül láttamoztatnia kell. „)
Ismét anyukám szép, kiírt irásával: „Kérem Juli lányomat december 4-én pénteken Hódmezővásárhelyre velem elengedni” Aláirás, mellette: elengedem, of aláirása. (De jó! Anyukám húgát, Magdi nénit látogathattuk! De örülhettem! S hogy mennék megint, engedély nélkül is, persze! De nincs már akivel s – nem rég ugyan, de - nincs már, akihez se...)
Aztán ceruzával megint az én soraim (ezeket diktálták nekünk, emlékszem, egy nagy könyvből, amit a pedellus hozott mindig körbe a tantermekbe):
„A begyűjtési osztály a hússzolgáltatási tárgyalásokat megkezdte. Minden rendelő, aki idézőt kapott, jelenjen meg pontosan, hogy fennakadás...” be se fejeztem az irást, de azért anyukám aláirta persze, hiszen ezért kellett beirni az ellenőrőnkbe , - bár minket nyilván nem érinthetett... ma se értem egészen, mire vonatkozhatott az egész, bár azt hiszem, a Tanú cimű film elején a titkos disznóvágás ekkoriban zajlhatott. De hát mi disznót se vágtunk, soha... még szép!
Boldog, elveszett (s felbukkanó "ellenőrzők”be nyomoritott) gyerekkorom!
........
(... ha újra felbukkan... az ellenőrzőkönyv, mellékelek fotót - de megint elsüllyedt...)
ellenőrzőkönyv és gyerekkor
Néha -befejezhetetlen költözködésünk óta-, hogy több holmi préselődött a kisebb lakóterületre, mint aminek normális helye lehet, csak úgy előbukkannak tárgyak, valahogy kidobják magukat a préselődésből, hogy felhívják magukra a figyelmet, ez történt nemrégiben is – egy sárguló, kopott, foltos füzetecskével, amire rá van pecsételve általános iskolám neve hosszú bélyegzővel, alatta az én nevem, ez alatt:
-
b oszt. tanulóellenőrző könyve195.../5... (elfelejtettem kitölteni, de így is beszédes...)
Ez már múzeumi tárgynak minősülhet!
Hát ezért is van ennyi holmi, semmitől nem tudok megválni... pedig kéne, talán-talán a múlttól is...
De hogy is tehetném? Ezt se dobom ki. Nem is csak a negyedévi csupa 5-ös tanulmányi eredmény bejegyzése miatt, de ott van alatta anyám aláírása! (Mindig természetesnek vette a csupaötösöket... „ezt még anyámtól örököltem”... kedves lányom!)
És milyen beszédesek voltak ezek a bejegyzések!
„Az iskola értesitései és a szülő kérései” cím alatt: anyukám írásával: „1953. IX. 22. du. ½ 6-kor kezdődő Latabár K. esthez engedélyt kérek.” Aláirás, mellette: E: és szigorú igazgatónőm aláirása. Aki következő évben nagy ribilliót csapott, amiért az őszi nagy zsidó ünnepekkor nem mentem iskolába, engedélyt nem kérve, hiszen úgyse engedett volna el. De erre az előadásra igen. Hogy szerettem Latyit! Hogy szerettem nevetni! (Jóval később, Pesten, az Erkel szinház proscénium páholyából láthattam a Denevérben, Bécsből idelátogató nagybátyámmal – ki ifjúkori barátja volt.)
Aztán szálkás-szigorú betúkkel: „A tornanadrágot itt kell tartani, abban nem lehet járkálni!” Szaktanár. (Hűha, Ilonka néni nagyon haragudhatott rám! Bezzeg ő mindig utcai ruhában, hosszú szoknyákban tartotta a torna óráit.Épp mostanában idézte fel egy cikkben egy osztálytársam a lábemeléseit. (a hosszúszárú rozsaszin bugyija széle olyankor mindig kilátszott) ...de hogy mi volt folyó év október 26-án az én tornanadrágom nem rendeltetésszerű használatával, már nem emlékszem... Arra viszont igen, hogy - mivel magyart is tanitott Ilonka néni nekünk –, folyton velem szavaltatott, küldött különböző ünnepségekre, többnyire azt a ValerijBruszov verssel, ami így kezdődött: „Teli szőlővel a kosár, egy fürtöt adok neked,kóstold csak, őszi napsugár édes, bóditó izét érzed... a fényt, mely ráterül e napsütött vidékre... napfény, szőlődomb, almafák... igen, ez is a béke” A füzeteink hátlapjára meg az volt nyomtatva: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.”Igen, mi harcoltunk a békéért! (Észre se véve, hogy ez bizony oximoron a javából. Dehát akkor még azt se tudtuk, hogy mi az az oximoron – sok egyébbel együtt.)
Aztán az én ceruzás gyerekirásommal: „13-án délután a járási kulturházban J.J. beszámolót tart” (ki lehet ez a J. J. és miről számolhatott be?) - senki se irta alá. De nem lehetett ebből bajom? Hiszen a könyvecske utolsó lapján az utasitások 4. pontjában ez áll: „A szülő illetve a nevelő bejegyzéseit a tanulónak 48 órán belül láttamoztatnia kell. „)
Ismét anyukám szép, kiírt irásával: „Kérem Juli lányomat december 4-én pénteken Hódmezővásárhelyre velem elengedni” Aláirás, mellette: elengedem, of aláirása. (De jó! Anyukám hugát, Magdi nénit látogathattuk! De örülhettem! S hogy mennék megint, engedély nélkül is, persze! De nincs már akivel s – nem rég ugyan, de - nincs már, akihez se...)
Aztán ceruzával megint az én soraim (ezeket diktálták nekünk, emlékszem, egy nagy könyvből, amit a pedellus hozott mindig körbe a tantermekbe):
„A begyűjtési osztály a hússzolgáltatási tárgyalásokat megkezdte. Minden rendelő, aki idézőt kapott, jelenjen meg pontosan, hogy fennakadás...” be se fejeztem az irást, de azért anyukám aláirta persze, hiszen ezért kellett beirni az ellenőrőnkbe , - bár minket nyilván nem érinthetett... ma se értem egészen, mire vonatkozhatott az egész, bár azt hiszem, a Tanú cimű film elején a titkos disznóvágás ekkoriban zajlhatott. De hát mi disznót se vágtunk, soha... még szép!
Boldog, elveszett (s felbukkanó "ellenőrzők”be nyomoritott) gyerekkorom!
költészetnapi ez-az
11-re a Hagymaházba készülök. A Medáliák-díj átadására, de 11-kor lenne - a műsorújság szerint is - lányomnak a Tilos rádióban jelenése...sőt itt is kellene lennie, Makón, hiszen a Medáliák dijazás szakmai kuratóriumának tagja, de mióta anya, jogosan és érhetően háttérbe szorulnak az anyaságán kivüli egyéb teendők. Különösképp ha azok utazással is járnának... Mindennek ideje van... de azért van egy fórum, ahol együtt elfért anyaság és költészet is, a Könyvesblog költészetnapi rovatába gyerekével együtt tették be. és első, még gyerekkori, "...gyereknek lenni..."c. könyvével a kezében... (A "Jönnek az összes férfiak" külön ajánlva - bár én már nem kaptam belőle sehol)
(alatta villáminterjú és 3 új vers is - ill. az ÉS-ben ill. Kalligram folyóiratban mostanában megjelentek. Érdemes elolvasni!)
A Medália dijas Szöcs Petra verseit is kedvelem. Épp azt olvastam, mielőtt elindultam az ünnepségre(egy keserűt, anyjáról) amit a dijátadás alkalmával is felolvasott.
Volt még meglepetés a szinpadon, a polgármester igazán megrázóan, nagyon "belülről" mondta el kivülről József Attila Kész a leltár-ját (a diáktömegre tekintettel, helyesen, az utolsó sorokat el is hagyva) - egyfajta költészetnapon is túlmutató üzenetként..."Magamban biztam elejitől fogva..." épp a napokban gondoltam rá, hogy ezt muszáj, a magunkban bizás nélkül semmi másban, senki másban se bizhatunk. Istenben sem... És ez nem csak önigazolás. Inkább figyelmeztető biztatás... És ezen is múlik, hogy milyen lesz a leltár... végül...(József Attila mindig segit... kár , hogy magának nem tudhatott...)
Este a Múzeumban folyóiratunk, a Marosvidék bemutatója. Mint egyik szerző voltam jelen, s meghiva. A holokauszt emlékévről is volt egy fejezet, abba kértek fel engem is...meg a Kecskeméti Ármin Egyesületünk elnökét, Urbancsok Zsoltot, és lányom egyik irását (illetve egy kiállitásnyitó beszédét is betették)...Először szó lett volna, hogy olvassam fel valamelyik "versem", de végül is az elnökünk idézett... jobb is igy. Azt hiszem -különösen erről a témáról - egy hang se jött volna ki a számon közönség előtt... Megirni könnyebb... Megirni viszont muszáj... De nem vagyok se iró, se költő... se szinész. És távol áll tőlem minden "szereplés" - hát még amatőrködés. Már. Sorra utasitgatom vissza a felkéréseket. Igen. Mindennek ideje van. Volt.(?)
Az viszont különös, hogy mintha a költészet ideje újra eljött volna számomra. Szeretek verseket olvasni megint. És muszáj leirni is egy pár olyasmit... belőlem is. Magam is meglepődtem, mikor ilyesféle formában botlottak vagy szakadtak ki belőlem a szavak. Szinte maguktól. Úgy látszik, nem csak gyerekversek vannak (azaz gyerekek által irtak), hanem öregversek is...
Ir újra. Mint pár évtizede
A csalódásairól.
A papir türelmes
Mindent "BEVESZ" -
Türelmesen hallgat
Még várni is tud -
A feltörő gondokra,
sebekre...
A legjobb pszichoterapeuta
---
lector ignotus
újabban utazási fóbiám van, Pestre megyek, Szegedig, a pályaudvarig eljutni nagyobb cécó , buszon, mint aztán az IC-n. Messzebbről jön a busz, néha tele, most is, úgy tűnik, ahogy a lépcsőn nagynehezen felemelem a bőröndöm, és odább taszajtom, látom csupa foglalt hely, de mégse, egy szakállas, sovány fiatalember, már rakja is összébb a cuccát és le tudok ülni mellé...Megköszönöm, de biztos nem is hallja, a fülében okostelefon zsinórja, zenét hallgathat, sőt a kezében könyv, olvas. Ritkaság. ezen a vonalon...Félrenézek a lapokra. Most lepődök meg igazán. Verseket olvas. Méghozzá veretes, cizellált, esztétikai és morális értékeket képviselőket. Kimunkáltakat Hatalmas, klasszikus műveltségről árulkodót--- pislogok én is a szövegre...ki akarom találni a mondattöredékekből ki a költő. Az biztos, hogy nem mai, esetleg nem is magyar? hanem műforditás? vagy Nyugatos lehet, múlt század első feléből... ? a Pictor Ignotus cim... Ignotus nevére emlékeztetve erősit meg a Nyugat gyanúban...de a vers gondolata csodálatos, hogy lám a névtelen festőnek (jut eszembe a középkori M.S. mester) nem a neve fennmaradása a fontos, hanem a mű... Hát akkor talán mindegy is lenne, ki irta e verseket is, de aztán váratlanul egy sor, meg egy cim Arany Jánoshoz, megfejtéshez közelit: "nem takart seb kell, inkább festett vérzés!"...festett vérzés... Mintha József Attila idézte volna e sort, a Baumgarten dij kérelmekor, amit (hasztalan) irt, Babitsnak (akinek Arany példaképe volt)... aztán lapozás és a Danaidák.. most már biztos vagyok benne, igen, Babits, a nem névtelen poeta.. (S még ki se esett a szemem..) A fiú olvas tovább. Vajon milyen zenei kisérettel, Vajon miért pont Babitsot? sorról sorra, mint egy regényt, megrágva. Aztán be is csukja a könyvet, hogy megérkeztünk az állomásra., Babits válogatott versei (Holnap kiadó)
Nehezen kászálódok le a buszlépcsőn De valahogy jobb kedvem lett...
Olvasnak még verseket. (nem csak irnak:)
kösz, kedves névtelen útitárs, névtelen olvasó, azaz lector ignotus, s nem csak a helyet...