Néha -befejezhetetlen költözködésünk óta-, hogy több holmi préselődött a kisebb lakóterületre, mint aminek normális helye lehet, csak úgy előbukkannak tárgyak, valahogy kidobják magukat a préselődésből, hogy felhívják magukra a figyelmet, ez történt nemrégiben is – egy sárguló, kopott, foltos füzetecskével, amire rá van pecsételve általános iskolám neve hosszú bélyegzővel, alatta az én nevem, ez alatt:
-
b oszt. tanulóellenőrző könyve195.../5... (elfelejtettem kitölteni, de így is beszédes...)
Ez már múzeumi tárgynak minősülhet!
Hát ezért is van ennyi holmi, semmitől nem tudok megválni... pedig kéne, talán-talán a múlttól is...
De hogy is tehetném? Ezt se dobom ki. Nem is csak a negyedévi csupa 5-ös tanulmányi eredmény bejegyzése miatt, de ott van alatta anyám aláírása! (Mindig természetesnek vette a csupaötösöket... „ezt még anyámtól örököltem”... kedves lányom!)
És milyen beszédesek voltak ezek a bejegyzések!
„Az iskola értesitései és a szülő kérései” cím alatt: anyukám írásával: „1953. IX. 22. du. ½ 6-kor kezdődő Latabár K. esthez engedélyt kérek.” Aláirás, mellette: E: és szigorú igazgatónőm aláirása. Aki következő évben nagy ribilliót csapott, amiért az őszi nagy zsidó ünnepekkor nem mentem iskolába, engedélyt nem kérve, hiszen úgyse engedett volna el. De erre az előadásra igen. Hogy szerettem Latyit! Hogy szerettem nevetni! (Jóval később, Pesten, az Erkel szinház proscénium páholyából láthattam a Denevérben, Bécsből idelátogató nagybátyámmal – ki ifjúkori barátja volt.)
Aztán szálkás-szigorú betúkkel: „A tornanadrágot itt kell tartani, abban nem lehet járkálni!” Szaktanár. (Hűha, Ilonka néni nagyon haragudhatott rám! Bezzeg ő mindig utcai ruhában, hosszú szoknyákban tartotta a torna óráit.Épp mostanában idézte fel egy cikkben egy osztálytársam a lábemeléseit. (a hosszúszárú rozsaszin bugyija széle olyankor mindig kilátszott) ...de hogy mi volt folyó év október 26-án az én tornanadrágom nem rendeltetésszerű használatával, már nem emlékszem... Arra viszont igen, hogy - mivel magyart is tanitott Ilonka néni nekünk –, folyton velem szavaltatott, küldött különböző ünnepségekre, többnyire azt a ValerijBruszov verssel, ami így kezdődött: „Teli szőlővel a kosár, egy fürtöt adok neked,kóstold csak, őszi napsugár édes, bóditó izét érzed... a fényt, mely ráterül e napsütött vidékre... napfény, szőlődomb, almafák... igen, ez is a béke” A füzeteink hátlapjára meg az volt nyomtatva: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.”Igen, mi harcoltunk a békéért! (Észre se véve, hogy ez bizony oximoron a javából. Dehát akkor még azt se tudtuk, hogy mi az az oximoron – sok egyébbel együtt.)
Aztán az én ceruzás gyerekirásommal: „13-án délután a járási kulturházban J.J. beszámolót tart” (ki lehet ez a J. J. és miről számolhatott be?) - senki se irta alá. De nem lehetett ebből bajom? Hiszen a könyvecske utolsó lapján az utasitások 4. pontjában ez áll: „A szülő illetve a nevelő bejegyzéseit a tanulónak 48 órán belül láttamoztatnia kell. „)
Ismét anyukám szép, kiírt irásával: „Kérem Juli lányomat december 4-én pénteken Hódmezővásárhelyre velem elengedni” Aláirás, mellette: elengedem, of aláirása. (De jó! Anyukám hugát, Magdi nénit látogathattuk! De örülhettem! S hogy mennék megint, engedély nélkül is, persze! De nincs már akivel s – nem rég ugyan, de - nincs már, akihez se...)
Aztán ceruzával megint az én soraim (ezeket diktálták nekünk, emlékszem, egy nagy könyvből, amit a pedellus hozott mindig körbe a tantermekbe):
„A begyűjtési osztály a hússzolgáltatási tárgyalásokat megkezdte. Minden rendelő, aki idézőt kapott, jelenjen meg pontosan, hogy fennakadás...” be se fejeztem az irást, de azért anyukám aláirta persze, hiszen ezért kellett beirni az ellenőrőnkbe , - bár minket nyilván nem érinthetett... ma se értem egészen, mire vonatkozhatott az egész, bár azt hiszem, a Tanú cimű film elején a titkos disznóvágás ekkoriban zajlhatott. De hát mi disznót se vágtunk, soha... még szép!
Boldog, elveszett (s felbukkanó "ellenőrzők”be nyomoritott) gyerekkorom!
