erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

anyaság - kétfelől nézve

2015. március 17. - gond/ol/a

irodalmi-pszichológia esemény?
egy iró, egy költő, egy pszichiáter az anyaságról beszélnek
közülük egynek - a költőnek  - én vagyok az anyja
érintik a saját anyaságukon túl, a saját anyjukhoz való viszonyukat is
(ezt főleg kritikusan) - de lányom effelől hallgat
lehet, hogy a jelenlétem miatt(?) tapintatból(?)


bár ő amúgy is visszafogottabb, ezért is ir tömör verseket
amiket nem is szabadna közvetlenül a valóságra visszavonatkoztatni
csak általánosságban



de amikor arról beszélnek általában
hogy a gyerekek, mire anyák lesznek
elhatározzák, hogy mindent másképp fognak csinálni, mint az anyjuk
megfeledkeznek arról, hogy még ebben is
az anyjukra hasonlitanak, mert hogy
annak idején az ő anyáik is ugyanúgy gondolták,
hogy nem akarnak olyanok lenni, mint a saját anyjuk
de egyszer csak észrevették, hogy ugyanazok a
szavak jönnek ki a szájukon, a gyerekük felé irányitva, amiket annak idején
gyerekként nem tudtak elviselni, és el is határozták, hogy sose mondják ki....

node leginkább a saját anyaságukkal foglalkoznak -
de olyan nagyon nem kedvcsinálón tehetik, hogy sajnos
egy fiatalabb lányt, menyasszonyt nem is tudnak meggyőzni
a gyerekvállalás fontosságáról
hogy megváltoztatná elzárkózó véleményét
mert csak a problémák hangsúlyozódtak számára
nyilván arra hegyeződött ki a figyelme is
meg  az irodalom konfliktusközpontú eleve és túlzó
holott a valóságban egész más a helyzet
a gyerek életünk legfőbb értelme, hát nem?
akárhogy s akárhonnan is nézzük...

 

fáj

a megnemtörtént dolgok

fájnak leginkább nekem

a pótolhatatlanok

 

az idő kérlelhetetlensége

és visszahozhatatlansága

 

a jóvátehetetlen tehetetlenség

a tehetetlenség jóvátehetetlensége

 

a megnemtörténhetett dolgok

amikre emlékezni sem lehet

az elvetélt álmok

s amiket még álmodni

sem mertem soha

 

most fáj minden

hogy időm fogytával

a megtörténtek is

semmibe vesznek

nemsokára

 

igy mosolyogtak ők...

Zajin Adar... Mózes születésének és halálának  évfordulója, idén február 26-án .  De ezen a napon én leginkább nem Mózesra emlékezem, hanem anyukámra.... U. i. 26 éve, február 12-e , épp Zajin Adarra esett....Nem kell minden évben kiszámitani, mikor van anyám jahrzeitje (halála évfordulója), hiszen egy napra esik Mózesével, (akinek egyébként a születésnapja is akkor. )  Ami külön, megkülönböztetett ünnepnek számit.. Mindig elmegyek a megemlékezésekre,.. Ahol épp vagyok, ahhoz legközelebb, igy most Szegedre utaztam be. Mózesra emlékezni, meg a kállói rabbira (elénekelve mindig a Szól a kakas márt (pedig még mindig nem virrad!) ...,és a év halottairól beszél  a rabbi, most két főrabbiról is...)


Anyura csak én emlékezek.... Mert csak én tudom, hogy ... 1989. február 12....  Zajin Adarra esett....

Pedig sokan és szeretettel emlékeznek rá, akik ismerték... Mert ő is szeretetteli ember volt....


ezt a régi közös fotónkat tettem fel a fb-ra boritóképnek, megemlékezésül is......


már Szegeden voltam a zsinagóga (illetve a diszterem) fele közeledve, amikor megláttam az okostelefonomon a legújabb friss kommentet a fotó alatt:


"Mindig az a szeretetteljes mosoly. Ilyenek voltak...."

irta egy most Pesten élő régi kortársismerős. És eszembe jut, az ő anyukája... bevillant a kedves arca, ő is igy mosolygott, mindig ...pedig neki se lehetett könnyű élete és az én anyumnak se... de ők igy mosolyogtak, igy szerettek....


vajon tudni fogunk-e mi is ilyen emléknyomokat hagyni (mint ami a 80 "like"ból és a többi kommentből is tükröződik):


"A szivem fáj"
"Anyukádra jól emlékszem!!!"
"Ó,de gyönyörű fotó, nekem is megsajdult a szivem!"
"...határalanul jó szive, kedvessége velünk"
"...itt van a .lelkemben"
"Időtlenül meghatónak találom. Gyönyörű"

és most, ez a legutóbbi, ami leginkább elgondolkodtatott:

"Mindig az a szeretetteljes mosoly. Ilyenek voltak...."
vajon tudni fogunk-e mi is ilyen emléknyomokat hagyni?... nem hiszem

csak csodálkozni rajtuk, (még a korabeli fotón az én képemen is ez látszik)

hogy tudtak ilyenek lenni?!,.... mindenek ellenére....

én még azt se nagyon szerettem, hogyha anyu leállt az utcán, beszélgetni, de mindenkihez volt kedves, barátságos szava -  nem értettem, miért - hiába mondta nekem, hogy ilyennek kéne lenni.... nem hittem...

már sejtem....

sokat gondolok rá, és legtöbbször a mosolyára, most is, a halála napjára emlékezve. De hirtelen eszembe jut az is, hogy jóval a halála előtt mondta (nem birtam, ha "arról" beszélt, bele is fojtottam a szót olyankor, de ez megmaradt: ) hogy nem kell egy évig gyászolni, a mi vallásunkban 30 nap pont elég! ... (már előre kimélni akart?) De, emlékszem egy évnél is tovább hordtam a gyászruhát, egyszerűen nem tudtam akkor még tarkába öltözni.... hiába nem várta (volna) el... sőt. Biztos azt se, hogy most zuhogó esőben, rosszulléttel dacolva a buszban, baktassak a Zajin Adarra....


azt hiszem inkább mosolyogva kérdezősködne lányom azaz imádott unokája fia felől, az én unokámról. Aki épp olyan mosolygós, kedves csupasziv... mint a dédanyja.
---
Amúgy Adar hónap -mondta a rabbi - a vidámság hónapja - a 7. nap kivételével.
De jut eszembe, anyám arcán a mosoly megmaradt - halálában is.
Úgy halt, mint élt. Mosolyogva.
Mosolyogjunk hát!....

valami furcsa

ma pár másodpercig

nagyon furcsán voltam
mondhatni alig
mint mikor takarékon
pislákol a gáz
s még az is alább száll
aztán mégis fölcsap a láng
(szerencsére)
de azt hiszem
ilyen lehet a
halál
egy csöppet sem
unalmas
mintha beszippantana
magadba valami
tőled független erő
és te csak csodálkozol
ugyan mi lehet ez
a furcsa
befelé
sodró
forgatag
valami
centripetális
ami összesürit
összenyom
megsemmisit...
mintha fekete
lyukba
esnél
a semmibe
de közben annyira tudod
érzed mi van veled
csak a nevét nem...
minden hasonlat
hamis
félrevisz
de mire tudni
fogod magad is
a pontos diagnózist
már nem
mesélheted el
senkinek

a mindenség elmélete?

A mindenség elmélete c. film rajtam kivül egy embert érdekelt városunk újjászervezett mozijában...(Úgy hallottam, a Szürke 50 árnyalata 150-t is...hm)

 

Abban sem vagyok biztos, hogy azt az egy (másik) embert is mögöttem a "mindenség" érdekelte, mint inkább a permanens rágcsálás. A doboznyi pattogatott kukorica elfogyasztása után előkerültek újabb s csak csörömpöléssel elővarázsolható csámcsogni - és engem bosszantanivalók, talán csak az utolsó 10 perc volt háttérzajmentes. Persze el is ülhettem volna valamelyik, távolabbi üres helyre... na mindegy már... Vagy az is lehet, hogy a film nem tudott lekötni igazán engem se. És valójában A Mindenség elmélete mintha magát a filmet se érdekelte volna annyira....! mint engem? nomeg a fizikus főhőst, akinek az életéből ebben az életrajzinak szánt filmben inkább csak a betegségét láthattuk, külső megnyilvánulásaiban,  és a(z első) feleségével való ismeretségének alakulását... azt is másik fél szemszögéből...(hiszen az ő regénye volt a film szövegalapja). Nem mondom,  hogy megbántam, hogy megnéztem a filmet, de azt hiszem, az "idő rövid történetét" nekem nagyobb élmény volt olvasni, mint nézni ezt az illusztrativ filmet. Bár a két szinész nagyszerű volt! Csak - megint ide kell kilyukadnom - S. H- nak a betegsége ellenére(!) létrehozott életműve kissé kimaradt belőle... Bár.. lehet, sőt biztos, egy filmnek nem is ez a célja. De akkor miért ez a cim? (Jelzem, az alapregény cime nem ez !)

 

Volt ugyan egy kérdés a filmben: egy előadáson valaki megkérdezte, hogyha nem hisz a fizikus Istenben, akkor van-e legalább valami filozófiai kapaszkodója... Hosszú szünet után válaszolt (közben egy képzeletbeli - de valóságosnak tűnő!- képsort láthattunk arról, mint csodát, ha megtörtént volna valóban, hogy feláll a kereskesszékéből , lemegy a lépcsőn és felveszi azt a korábban leejtett piros tollat, ami annyira zavarta és udvariasan átnyújtja a hölgynek aki leejtette...)- de ez a valóságban nyilván  nem történhet(ett) meg a mozgásképtelen tudóssal... és a válaszára most, itt nem is emlékszem, De az élet reményére, hogy amig élünk minden megtörténhet, igen, ezt sugallta .... És a film vége felé ki is mondódott... Amig van élet,  van remény  .

 

 

És az is, izgalmasan, hogy ha csak a kvantumok léteznének, akkor ebbe beleférne Isten - az ő elméletébe is (valami ilyesmit mondott, magyarázott a felesége-tolmácsa: Ha minden kvantum, Isten él...de a tárgyi, a nagy tételek világában nem... (?) Anyukám - aki sokszor mondogatta,  hogy de jó azoknak, akik tudnak hinni,de maga is kereshette Istent, s eközben..., élete vége felé, egyszer, váratlanul megkérdezte, mik is azok az atomok...?  Atomok... Ott kereshette, a láthatatlan világban... De tudta, hogy ott kell!! S hogy kell.

 

Nos, a látható világon túl a túlnyomó részt láthatatlan, üres tér, ami nem is üres, hanem meghatározó... tulajdonképpen minden rezgés, s a figyelem , a(z isteni?) tudat emeli ki... teszi "láthatóvÁ", "anyagivá"....ez lehet a teremtés szava is, a "legyen"...? (morfondirozok, de sajnos! nem vagyok  fizikus, a fizikával volt leginkább gondom a gimiben, de tudom, hogy ott a megoldás, az u. n. "fizikai idealizmusban",  Aminek eredményeiről,(hogy nehogy "tévútra" vigyenek?, bedőlve nekik), a hatvanas években a bölcsészkaron megkaptuk az ellentanitást...Nem is értettem , miért kezdenek bölcsésztanáraink, sorra - az épp esedékes irodalmi tananyagtól függetlenül - fizikáról beszélni?!! hát biztos felsőbb utasitásra. Jelzem, akkor volt egyetemista S. K. is - egyidősek vagyunk.... Ateistának vallja magát, de mintha... már nem is annyira....

 

Három szép  gyerekük szaladgálását látva a film végén, hangzik el , a "teremtés" szó.... mintegy happy endként. (hogy is mondta a mi József Attilánk is?: "Mert mi teremtünk szép, okos lányt,/s bátor, értelmes fiút, (ki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút)..... s tán a folytatás is, tetszhetne S. H.-nak?:

...és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba."


 

vagy tán ez a haiku is, idekivánkozik, de egy nagyon szomorú apropoval...

 

AXIÓMA

Akiben Isten

hisz: teljesen mindegy, hogy

hisz-e Istenben.

(F.Á.)

 

F.Á. a mélyenszántó (haiku)sorok alkotója   most húnyt el...

 

 

útjaink végül összeérnek

Reggel félpár papucsban

csoszogok botladozva

minden kiesik a kezemből

néha magamban is motyogok

minden kisgyerekre rámosolygok

az ebéd egy vontatott ceremónia

utána kell az a kávé továbblépni

csigalassú tempóban

délután lefeküdni

 

Elfáradtam

 

S fülemben még anyám hangja:

-Ne menj olyan gyorsan, várj!

Pedig hát,,, ezúttal:

-Én értelek utól, anyám!


süti beállítások módosítása
Mobil