erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

zenész kezek

2021. április 30. - gond/ol/a

 nézem az online koncerteket

a kamera mindent közelre tud hozni

a kezeket nézem, finomak, épek, biztos vigyáz rá gazdájuk

nem úgy mint én...

gimista koromban

kötelező társadalmi munkában voltunk, kukoricát törtünk

hát én annyira tudatlan voltam e téren (is) hogy azt hittem, kapunk valami szerszámot,amivel törhetjük a kukoricát

mindenki kiröhögött, hogy is képzeltem!

hát aztán a konziban a hegedűtanárom egyből észrevette, hogy nyilván csupasz kézzel törtem a kukoricát, nyoma volt

jól össze is szidott, felháborodva, hogy hogy is képzeltem ezt, hegedűs létemre, a kezemre vigyázni kell!!!

 

 

(azóta vigyázok is, nem török kukoricát.de sajnos nem is hegedülök)

 

KÖNYVFESZTIVÁLON (2009)

 

9 éve (amikor még én is jártam könyvfesztiválokra) ...2009. április 25.

napokig a könyvfesztiválon tobzódtam, a Millenárison

(hogy hogy el van dugva! úgy vezetett

oda egy kedves járókelő fiatalember, aki tudta ,

hol van - "a Mammut mögött", mert lányom

csak ennyit mondott, hogy ott van, azt viszont nem ,

hogy mamutból is kettő van ,

a fiatalember viszont a könyvfesztiválról nem hallott,

de ha már most, igen, tőlem,

be is jött körülnézni... nekem belépőjegy nem kell,

mert nyugdíjas vagyok,

úgyhogy ki-bejártam,

lányomnak se kellene, mert "diák",

de neki volt külön kitűzője,

mert a Literán volt "szolgálatban" -

tudósított, meg interjúzott az eseményekről,

szóval - már megint: "dolgozott":

Ime:

 

http://www.litera.hu/hirek/ures-regeny

 

http://www.litera.hu/hirek/netkonyv-es-papirjegyzet

 

http://www.litera.hu/hirek/szukseg-volt-erre-a-kotetre

 

http://www.litera.hu/hirek/a-ket-borito-koze-lang-zsolt

 

(Azt hiszem van még 2 írás, csak most nem találom,

vagy még nem került föl;

épp elég esemény volt a könyvfesztiválon,

valószínű az anyag is

összetorlódott a Literán,

csak én én- azaz lányomközpontú lévén,

csak az övéit linkeltem ide,

s akkor viszont már a könyvfesztivál előtti

de (minden szempontból) nagyon friss írását is ideteszem,

egy érdekes (személyes motivációjú) Móricz könyvről:

 

http://www.litera.hu/hirek/az-irodalmon-innen )

 

és közben felkerült a többi -könyvfesztiváli- írás is:

 

http://www.litera.hu/hirek/minden-hataron-tul

 

http://www.litera.hu/hirek/a-kivancsisag-optikaja

 

szombaton délután annyi jó, egymást fedő,

csábító program is volt,

-az új József Attila monográfia bemutatója után (lásd fent),

hogy nem is tudtam mit választani, illetve, úgy döntöttem

tovább ulickajázom; azaz beültem egy konferenciára,

ahol ő volt a fővendég: nyelvhatárok (nélkül),

s legalább hallhattam azt is,

hogy milyen jóhangzású versei is vannak - a saját szájából...

Tony Curtist a szomszédos Teatrumban

csak nézni tudtam, hallani nem,

de egész közelről a színpad előtt, ahogy dedikált egykedvűen,

fiatalkori portréja előtt, tolószékben, felismerhetetlen arccal.

Ki ez az ember? Nem az, akit filmeken láttunk,

nem az, aki a plakátokon, és a könyve címlapján,

"Hollywood hercege"(?) 84 éves!

Nem szabadna így megöregedni!

(de tudta ezt Füst Milán öregségről szóló megrázó versében -

meg Greta Garbo is,

aki öregkorában már

nem akart a nyilvánosság előtt mutatkozni!)

Meg eszembe jutott Juhász Ferenc

Ady utolsó, szanatóriumi,

kalapos-virágos fényképe ihlette

"sirató"verse is:

"Fáj az istent roncsokban látni")

Másnap (vasárnap) délután pedig

"születésnapi szalonba" hivták

a kerek évfordulójú írókat-költőket.

Ők se lettek szebbek, mint fiatal korukban lehettek

(írók közt amúgy is ritka a szép ember),

viszont szellemeseket, okosakat mondtak,

s úgy tűnt, minél öregebb valaki,

annál inkább tud sziporkázni, akár humorosan is,

a korukkal is élcelődve.

 

Ulickaja mindkét este öttől hétig dedikált,

de olyan hosszú sorban kígyóztak az asztala felé,

hogy hiába cipeltem el megint

az új, tolmács-könyvét, vittem vissza dedikálatlanul,

hogy aztán vasárnap, mire elfogytak az emberek,

vegyek egy Szonyecskát (az elsőt, de nagyszerűt) -

hogy abba irja bele a nevét, csak ennyit, hogy Ulickaja,

és hogy én csak annyit tudjak elrebegni neki,

hogy : szpasziva.

(de előtte való este még a Centrál színházban

megnézhettem

az Oroszlekvár cimű szindarabját,

ami Csehov Cseresznyéskertjének

(meg kicsit a három nővérének)

továbbgondolása

(meg egy kicsit még a mi "költözésünk" története is...

az ősi, nehezen elhagyható házból)

 

aliz2. :: 2009. ápr. 26. 23:58 :: még nincsenek kommentek ::

Címkék: Budapest, irodalom, könyv, lanyom, szineszek, v

elveszett apáink

 apátlanul - nem egyedül

    90éves Ferge Kecskeméti Zsuzsával életútinterjú---

leghamarabb még a felrakás idején, éjjel hivta fel rá figyelmem bloggerina társnőm,  eme szavakkal:

Most néztem meg Ferge Zsuzsával a beszélgetést, 90 éves kora ellenére csoda friss szellemű. Ajánlom, ha még nem láttad volna. A nagyapja Makón élt.

személyesen is ismerem -válaszoltam. Az ő nagyapja Kecskeméti Ármin főrabbi volt, mint az én nagyapám Löwinger Miksa hitközségi elnök ugyanakkor (szépen irt is róla(, a Csanád-megyei zsidóságról szóló könyvében)

a beszélgetésből kiderült még egy közös vonás(unk) !

apáink révén...

F Zs apja: Kecskeméti György a Pester Lloyd felelős szerkesztője volt (német nyelvű budapesti napilap)

 



 

Ferge Zsuszsa igy válaszolt a kérdésre, mi lett vele a háborúban...

"..kicsit sánta volt, tehát nem hivták be rendszeres munkaszolgálatra, és a Lloydnál a nevét levették a lapról, de azért ő csinálta továbbra is felelős szerkesztőként a lapot, és aztán, a 13. születésnapomon, 1944 ápr 25-én, behivták a rabbiképzőbe, ami most a zsidó egyetem, és onnan elvitték Csepelre, egy táborba, ahol összegyűtötték az összes pesti zsidó-nemzsidó(?) újságirót, írót, és ezt a tábort deportálták, és innen nem tudjudk, hogy a vagonban halt-e meg vagy még élve elérte a koncentrációs tábort. EZt nem tudjuk, Anyám kereste azokat, akik vele voltak, de azok is, mind elpusztultak, úgyhogy semmit nem tudtunk meg, nem tudom hogy halt meg. azóta se tudom...azóta is minden nap kérdés, KÉRDÉS számomra"

és később, közbevetőleg a háború utáni időkről::

 



 

"hogy az apám nem volt,az egy akkora űr volt, amit nem lehetett betölteni"

Mintha magamat hallanám!

útrakelések

 

furán megrázó filmet láttam tegnap, mély nyomot hagyott bennem...

 

ismerős volt a megöregedett arc már az elején, (rájöttem : Cybill Shepherd ,az egykori hires sorozat: A simlis és a szende szőke főszereplője  ,  Bruce Willis oldalán) ahogy profilban farkasszemet néz saját koponyája röntgen felvételeivel meg az orvosával... nem jó a diagnózis, de egy hó múlva lesz pontos végeredmény : élhet - e hal-e...

addig is kerekesszékben "jár" , még..

és elhatározza, hogy igy útra kel...

 

felkeresi rég látott fiát, aki drogos, és  kiderül, hogy megromlott vele a kapcsolata...(később kibékülnek) 

és még a szerelem is utóléri, egy öreg cowboy képében...

na meg egy barátság egy fura életvidámnő (Lily) révén

 

a hir rossz, amit az orvosától kap (miután fel meri hivni)

haza megy, és romlik az állapota...

 

legvégül újra útra kel ...a cowboyhoz (aki már korábban hiába kereste..nem ment vele)

de nem ér célba...

a lezárt boritékot  átadja kisérője a cimzettnek, a cowboynak:

az egy CD, amin saját dalát gitározza- énekli Rose

mert egy indián bölcs asszony valamikor azt mondta (idézte neki a cowboy (egy karkötőt átadva, mit Rose  halála pillanatában sodort el a patak) :

hogy minden embernek kell hagynia maga után valamit, egy képet, egy történetet, egy dalt... ami csak az övé

("...arra vágyom, mindig veled legyek,...de holdfényévnyire vagyok az úton")

(Én vajon mit hagyok? hagyok-e valamit?!)

 


most azt hiszem, mindig útra kell kelni, mégha nem is tudhatjuk, hogy célba érünk -e.....

 

terasznyitás!

már napok óta látom lázas készülődéseiket

akár egy premier előtt

szinte én is izgulok

és nem is akarom még elkezdeni

várok vele....

 

de hiányzik

a gondtalan ücsörgések egy jó kávé (esetleg rossz újság) meg a mindenes noteszom mellett valamelyik terasz napsütötte részén...

egy kis élet... újra

(s most feledkezzünk meg (a még mindig) sötét háttérről)

 

 

 

 

csakazértis orgonák (2011)

 

ha váratlanul az amúgy is virágzó fákkal szegélyezett bicikliútjaimon előbukkan egy orgonabokor vagy akár csak egy ág... az -ha lehet- még csak tetézi az újuló természet virágai fölötti örömöm... mert az orgona számomra a gyerekkor, az otthon is egyben... már az illata is elég ahhoz, hogy visszavarázsoljon a gyerekkoromba, a régi kertünkbe, anyut is előhozva az orgonacsokraival, amit másoknak is adott, vázába is rakott - jutott is maradt is a kertben is, a még nagymama által ültetett 20 orgonabokorból...


 

mostanában csak az utcán, senki földjén, mások háza előtt láthatok (és szagolhatok) orgonákat, és suttyomban fotózom ezeket, persze a fotóknak nincs illata....
az idén talán korábban is jelentek meg az orgonák, (és később a húsvét) , évekig a május eleji ballagásoknak volt kedvenc dekoráló virágja, de úgy nem szerettem, már délben elhervadt és a szemétbe került, szinte még mielőtt elhagyták volna az iskola épületét a ballagók... most egy hét múlva ballagnak... és holnap húsvét...
de most más is lehetne a témám, mint az orgonák - annyi minden zajlik körülöttünk is, a "politikában"is, nemtetsző dolgok, amiket szóvá lehetne, tán kéne is tenni, de nem , - úgy látszik, némileg - én is virággal "tiltakozom", mint a hippik annak idején (ne háborúzz! mondták... és virágot szúrtak a fegyvercsövekbe)... mikor látom, hogy mindenhol felborul a rend, jó tapasztalni ezt a szép rendet - legalább- a természetben. hátha lejön a példa... És mit is tehetnék...
iderakom legalább a virágjaimat
egy szál orgona az úton hevert, előttem, egy gyalogost ábrázoló sárga rajz vállán, majdnem elütöttem a biciklimen, de leszálltam, hogy lefotózzam.

Margit-szigeti emlékek

úgy adódott, hogy a Margit-szigetre kellett kimennem, mielőtt Pestről, a Nyugatiból, hazautaztam

egyébként úgy zúdulnak oda Pestről és Budáról az emberek, mintha valami vákuum szippantaná be őket

valóban se nem Pest se nem Buda , ami a két városrész közt a Dunában van

hanem a szó igazi értelmében sziget - menedék , zöld, virágos, tiszta menedék a főváros fortyogó, koszos forgatagából

egyébként épp egy emlékmű , amihez érve tanácsos volt megállnom az utak elágazása miatt, a találkozás, és elnemkerülés reményében, ez a fura emlékmű, ami belül izgalmasabb, két egymásfonódó csúcsíves valami, - amúgy elég ormótlan - a két városrész Buda és Pest egyesítését szimbolizálja

 

körülötte gyönyörű árvácskák a füvön, lejjebb fasorok

 

miután eldicsekedhettem azzal, hogy már több mint fél évszázada is jártam a Margitszigeten (tévesen ráadásul úgy emlékeztem, hogy akkor voltam itt utoljára - de aztán kiderült, hogy mégsem, csak fordítva emlékszem már, a régebbi dolgokra jobban), mondta is új ismerősünk, a 10 körüli gyerekeinek, hogy tőlem kéne megkérdezni, milyen idősek ezek a fák, vajon láttam-e én is már akkor... hát az évgyűrűk alapján meg lehetne mondani a korukat, csakhogy a fák belül viselik, mi meg már az arcunkon az évgyűrődéseket...



de tényleg, milyen érdekes, hogy az az emlékem volt legelevenebb, mikor 14 évesen jártam a szigeten (nem utoljára, hanem éppen először) és ez is így maradt meg bennem, hogy az unokahugommal, aki akkor 4 éves volt - jártunk itt. Náluk nyaraltam épp, és nagyon frusztrált, hogy én "csak" vidéki vagyok (pedig vidéken több hasonló park van pl., s nem is kell külön szigetre vándorolni egy kis zöld természetért)...

aztán lassan eszembejutott az is, hogy voltam itt a nagybátyámékkal is a 60-as évek vége táján, -amikor párszor Bécsből már átjö(het)tek-; a Nagyszállóban voltunk, vacsorázni, nagy társasággal, meg a Szabadtérin is, ahol előadás előtt Rátonyi Róberttel is beszéltünk, aki régi ismerősük volt, s szinte szabadkozott táncos-nagybátyámnak, hogy a szerepében csak deréktől fölfelé vállalja a felelősséget...

aztán az is eszembe jutott később, hogy voltam én itt a Palatinus strandon is, 70-es évek? , szintén a nagybátyámtól "örökölt" atyai barátokkal, (már ők sincsenek!), s akkor láttam Márkus Lászlót a strand lépcsőjén lejönni és körbenézni - mint valami szerepben... (megmaradt bennem ez az "antré" - most is látom a lépcsőn... pedig már rég kiment ő is minden szinpadról, az élet szinpadáról is, végleg.)

a sziget mélyén emlékszem a tóra meg a szobrokra is, de arra már nem, hogy mikor, kikkel, milyen alkalomból...

idő meg nem volt most megnézni

a hídnál összetalálkoztunk ismerőseinkkel, a legkisebb gyerek kérésére visszafordultak biciklijükkel, hogy megnézzék a halastavat...

talán majd egyszer én is újra, és akkor talán eszembejut az is, mikor, korábban..

de biztos, hogy ez a sziget már nem az a sziget

én se vagyok az

(de még jó, hogy egyáltalán vagyok!?)

meg aztán van itt még régebbi szigeti emlék, mint az 50 év előtti , de élő, mondhatni halhatatlan:

Arany János őszikék versei, amiket itt írt ... a tölgyek alatt

Legközelebb lehet , hogy én is beljebb megyek ..

 

aliz2. :: 2009. ápr. 22. 22:17 :: 2 komment :: Címkék: ARANY, emlekezes, termesz

Eszter hagyatékai (2008)

szép, szomorú filmet láttam Szegeden, A Belvárosi Moziban . Méghozzá díszelőadásban. (Egyébként valójában számomra már minden moziban látott film díszelőadásnak számít, miután, mióta városunkban megszűnt a "filmszinház" - hol van már az az idő, mikor szinte minden filmet megnéztünk ott?! - igirodalomaz, akkor még nem is volt tévé, de azért a tévé képernyőjén - mégha a mostani LCD-nk jó nagyméretű is - mégse ugyanaz. Az igazi filmélményhez kell a nagy (széles)vászon, az, hogy nem otthon vagyok, hanem a többi néző közt stb... most viszont az igazi DISZelőadást az is jelentette, hogy szinte premiere volt a filmnek, a nézők - velem együtt- áhitatos csendben, figyelemmel tapadtak a vászonra, a film végén nem álltak fel, hanem csendben végignézték a stábnévsort (jó tudni pl. zene: Berkes Gábor, de még a büfést, is ) és a legvégén felhangzott a megérdemelt taps, akár egy színházban, s meg is jelentek a színpadon az alkotók közül: a rendező Sipos József, az egyik operatőr és az egyik szereplő (Udvaros Dorottya)

 

Az "Eszter hagyatéka" Márai kisregény, ha úgy vesszük, hogy a Fanni "hagyományai" is eredetileg "hagyatékot"jelent, s tulajdonképpen ez a mű is - és a film is így kezdődik egyes szám első személyben elmesélőn- egy napló (csupán ez egyetlen, végzetes nap "naplója"). Másik értelemben van szó arról a gyönyörű fekvésű kúriáról, meg kertről, amit Eszter önkifosztva ajándékoz el a "gazember" (volt?van!)szerelmének. S aztán beszélhetnénk még Nagy-Kálózi (szintén) Eszter "hagyatékáról" is, hiszen az ő alakítása is felér vele, meg a többieké is:Cserhalmi Györgyé is, aki -korántsem - egy "szimpla" szélhámost játszik, hiszen a szélhámosok, akik megbabonáznak embereket - sose szimplán azok... S itt aztán senki-semmi sem volt "szimpla"! Törőcsik az öreg-bölcs-megértő-alkalmazkodó rokon Nunu szerepében pl... minden ránca külön beszélt (de jó, hogy vannak neki!) S maga az "érthetetlen" s mégis "érthető" történet, aminek hátterében persze a rejtélyes érzelmek játsszák a főszerepet, s a dialógusokon túl, mennyivel többet árul el ezekről egy-egy rezdülés...

 

Szép, szomorú film volt, a felszín alatt tomboló érzelmekkel. A nézőt (engem is) is felkavarón.

Hogy fordulhat valaki önmaga ellen, hogy hagyhatja, hogy kifosszák? Hogy foszthatja ki önfeláldozó módon önmagát? Miért gondolja, hogy ezzel tartozik... (mert korábban nem tette, másképp?!) "És ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni..."(?) (de miért így, ilyen önveszejtőn?)

Jaj, de bonyolult, nehéz, borzasztó minden!

S hogy tud mégis "tetszeni"... az ábrázolása.

A táj, a zene, a színészi játék... mögötte az írói gondolatmenet.

Azt hiszem el fogom olvasni a kisregényt is.

 

aliz2. :: 2008. ápr. 22. 23:34 :: 3 komment :: Címkék: elmeny, film, irodalom, konyv, SZEGED, szineszek

süti beállítások módosítása
Mobil