erről-arról-amarról még
AZ EURÓPÁBAN... 2012
...is szeretek kávét inni. jóval kisebb, mint az Alexandra az Andrássy úton, ez a Körúton van , közel a Jászai téri villamosmegállóhoz is, meg a Szerájhoz is, ami ugyan nem túl elegáns, viszont annál ízletesebb a főztjük, és kedvesek is... ha a Szerájban eszem, akkor utána csak pár lépés ráinni egy kis kávét (ristrettot). az Európa cukrászdában.. amit most tetéztem egy "Europa"ba csomagolt franciakrémessel is... eddig csak a külső terembe ugrottam be, most viszont, időm is volt, és barátságosabbnak, világosabbnak, párnásabbnak tűnt a belső terem, odahúzódtam hát a benti sarokülésre, egy antikos mellszobor elé...
aztán láttam hogy szemben a másik sarokban 4 idősebb hölgy beszélgetett,l
(ide is hallatszottak beszédfoszlányaik) a mai orvosok elfoglaltságáról, hogy a számítógéptől nincs is idejük a betegekre, meg beszéltek színházról, Sulyok Máriát, Béres Ilonát emlegették, meg a Vigben most menő "Jó embert keresünk"-et... idősek voltak, egyikük mellett bot is volt,- de olyan élénken beszélgettek, mintha csitrik lettek volna, valószínű ők annak is érzékelték magunkat (és joggal), különösen akkor, ha régi keletű, fiatalkori a barátság...
én is felhívom már - ahogy meg is beszéltük - régi barátnéimat, egyetemi. ill. pályakezdő időkből.. hátha mi is trécselnénk legalább ilyen jót, mint ők... (az) Európa egy sarkában...
aliz2. :: 2012. nov. 4. 23:20 ::
A SZÉPMŰVÉSZET(i) RABSÁGÁBAN 2010
Ma "beköltöztem" a Szépművészeti Múzeumba, legalábbis órákra, majdnem az egész nyitvatartási idő tartamára bent rekedtem, persze önszántamból, bár nem így terveztem igaz , egyszerre két kiállítást is beprogramoztam: KLIMT és BOTERO
Akarván az időrendhez alkalmazkodni, nomeg remélve, hogy Botero fura , monumentálissá felfújt , bumfordi figurái felvidítanak - ezért ezt hagytam a végére ,csakhogy fordítva lett: Klimt és szecessziós "társai" vidítottak fel azzal a sok gyönyörűséges alkotással (főleg rajzzal), amit létrehoztak a művészet szabad megújításaként, még jóval az én születésem előtt Úgy hogy kedves Babits Mihály, az esti kérdéséből vett kiragadott részletre: "ez az sok szépség mind mirevaló?" - azt tudom válaszolni (az itt látható művészeti alkotásokra vonatkoztatva: "csupa szépség közt és gyönyörben járván"); ), hogy ezek! arra, hogy most is gyönyörködhessünk bennük, és elgondolkodhassunk, előttük, megilletődötten és meghatódottan, netán elvarázsolva, hogy mit is jelent : élni.... (s netán halni), egyszóval embernek lenni... érző és gondolkodó embernek... céljuk egyébként is az emberek tanítása, életük igaz művészet általi megújítása volt! node milyen más erről olvasni, mint látni az eredetiket mert a legjobb repro se tudja visszaadni azt . Megvettem a katalógust, ki is bontottam még a vonatban hazafelé, hogy újra felidézzem a múzeumi élményt, de valóban a katalógus reproképei is csak a "felidézésre" alkalmasak: azt hiszem, vissza is térek... hamarosan, lányommal. (Míg az Aranylovast (Az élet küzdelem)nem szállítják vissza Japánba...) - de az Egy élet-et meg Az élet angyalát is eredeti színeiben kell látni! de még a rajzokat is...
aliz2. :: 2010. nov. 6. 23:28 :: 6 komment
Kategóriák: vélemény, irodalom, kultúra ::
Címkék: BABITS, Budapest, festok, irodalom, muveszet, muzeum
MENNYI HALÁL... 2011
de azóta is mennyidemennyi...
olvasom tegnap a Délvilágot: Szűcs Árpád.. aztán a túloldalon, Weininger Richárd... csak futólag ismertem őket "személyesen", talán egy-két alkalommal láttam is őket személyesen
Szűcs Árpádot a makói művésztelepen még a régebbiben, amikor még a Dér is itt volt... (s egyáltalán: volt...voltak!), emlékszem, de főleg arra, hogy egy szilvapálinkás üveg körbeadása közben a felesége - szintén festőművész- megjegyezte, hogy milyen naiv is vagyok én- (mellesleg, milyen igaza is volt, pláne pálinkaügyben)... de Szücs Árpád festményeire jól emlékszem, -bármikor felidézhetően- összetéveszthetetlen finom pasztellszíneire, ködszerű formáira... (mintha minden képe színes ködben lebegne)
Weininger Richádnak egyszer voltunk az irodájában, akkor ő volt a szegedi konzi igazgatója, amikor lányom sikeres zongorafelvételije után, Szegeden kellett volna járnia középiskolába is, a Tömörkényben (én annak idején 2 évig bejártam a makói gimiből, de abbahagytam 4.-ben ha halasztással is) lányom el se kezdte konzervatóriumi tanulmányait... ott beszéltük meg ezt az irodában, ott volt a zeneszerzés tanár is (sokoldalún tehetséges lányom akkoriban sok zenét is irt!)... nem tudom, jól döntöttünk-e- lányom szerint persze hogy igen. Az igazgató úr nagyon kedves, barátságos, empatikus volt… És életerős, dinamikus, jókedélyű... A kamarazenekarát párszor hallottuk a szegedi zsinagóga jótékonysági hangversenyein... az ő vezénylésével. Mert hogy karmester is volt (azt csak most olvasom az életrajzából, hogy hárfaművész is...)
mindkét művész csak kb 10 évvel volt idősebb nálam.. lassan elfogy a nemzedékünk, és addig is átalakul a világ, áthangolódik (le-?!)körülöttünk. ma meg a meteorológia jelentés közben hallok halálhírt egy fiatal meteorológustól, nem értem a nevet első hallásra, de jól sejtem: Vissy Károly, pár napja még rendíthetetlen odafigyeléssel, pontossággal, és ügybuzgalommal prognosztizálta az időt. Megdöbbentem, egy ideje, hogy mennyire lefogyott, rossz fizikai állapotban volt! egy beszélgető műsorban, amiben meteorológusként volt ugyan jelen, de szó volt betegségről, egy félmondattal ő is betegtársakra tett utalást... de olyan természetesen, reálisan, ahogy a szakmáját is művelte. Bármilyen rosszul is nézett ki, remélni lehetett, hogy meg kell gyógyulnia...Ugy látszik a teste nem volt olyan erős, mégse. Mondták, még szerdán is közölte az időjárást. Vajon mennyi időre előre...
este egy döbbenetes színházi élményben volt részem, pontosabban tévéélményben, ott volt színházi közvetítés, 56 napjairól. Az angyalok nem sírnak. Lenyűgözött, drámai volt torokszorító. és ott is egy csomó halál. A befejezés - kicsit melodramatikusan ugyan - de némileg feloldva ábrázolta a halál után élő 4 szereplőt... Szépen egymásra találtak ott, maguk mögött hagyva egy zavaros világot. nem tudom, miért, de ez volt a tényleg jó darab szinte leggyengébb része. sajnos a torokszorítás megmaradt. nem tudott teljesen felszakadni. elmaradt a végső katarzis. vajon miért?)
a szomszéd blogokban viszont ilyen katartikus sorokat olvastam:
.mindazok, akik csak vélem éltek,
élnek ma is nehéz szívemben és
elég egy könnyű rebbenés
kezemre hogyha röpke lepke száll,
vagy ág érinti vállamat,
ők adnak jelt," ,,, (Radnóti)
“Ne ásd föl a multat a holtakért. Hagyd csöndesen
pihenni őket, s inkább várj. Előbb-utóbb maguktól
jelentkeznek, szokásaik szerint.... Súlytalanok, ne félj.
Csak annyi súlyuk van (mert te magad teszed olyan
súlyossá benned őket), amennyivel te tartozol nekik.
Egyébként nem. Egyébként inkább ők azok, akik
segítenek, hogy könnyebb légy, talán, mert megmerítik
terheidet valami másnemű közegben, vagy talán mert
szárnyassá tesznek láthatatlan szárnyaikkal.
Mint az angyalok.
Ezért, ha velük élsz, nem élsz hátrafelé. Belőled ők is
előre néznek... ők előttünk járnak, és könnyű lépteikkel új utakra
vezetnek, mind tovább és egyre följebb. Úgy vagyunk,
ha nyomukba szegődünk, mint a vándor, aki egyre
távolabb úgy kerül, hogy egyre magasabbra hág
a kaptatón, s ha szétnéz, egyre többet birtokol,
mert többet lát, s talán több szemmel is. s mégis itt vagyunk, s itt vannak ők is,
velünk? bennünk? – s bár csupán életünkkel élnek:
élnek, mert tudunk róluk, és talán szeretjük is őket.
S nemcsak azért, mert szegényebbek lennénk nélkülük.
(Rónay György: Negyedik kantáta)
aliz2. :: 2011. nov. 4. 20:46 :: . 20:46 :: 1 komment
Kategóriák: naplószerűség, , irodalom, kultúra :: ,Címkék: kepzomuveszet, színház, vers, zene
JELENTÉS A SÜLLYESZTŐBŐL 2013
no, ide megyek lányom után (miután átadtam a másik nagymamának unokánkat, mint egy stafétabotot(?), taxival még oda is tudok érni kezdésre,
telefonál, hogy jutok a Roham bárba (ami most költözött új helyre, bár a régit se tudtam),de a Dohány utca 22-24-t már bemondtam a sofőrnek, és már el is mentünk a zsinagóga előtt, s már áll is meg az adott sarkon, közben nekem nagyon ismerős a környék, hát persze , itt van a ház ahol laktak az őseim: Dohány u 7., el is suhantunk mellette, srégen szemben vele kint állnak (ahogy a sofőr jelezte is) a sarkon lányomék, az előadók - mindig nehezen gyülekeznek a nézők, nem Makó ez, ahol minden pontosan kezdődik), én is kóricálok, mert a lábaim folyton az ősök lakhelye felé vinnének.... (na, majd a végén, megyek is oda)...
de most be ebbe a Roham bárba, ez meg, látom a korabeli plakátokról, valamikor a Metro klub volt.
Múltakba járunk... a könyv is odavisz, amit most adtak ki, -és mutatnak be-hányódó kéziratgyűjteményből -Hajnóczy szociológiai dokumentumműve:
Jelentés a süllyesztőből. Miről kiderül, jól hallom? lányom mondja, (pedig ő a szegedi Hajnóczy műhely tagjaként is, s nem csak most a Magvető szerkesztőjeként szakértőnek kell hogy számitson, hogy mintha ez lenne Hajnóczy legjobb műve.(?),
használ neki, hogy nincs túlkommentálva, amit helyesel
Szerinte is messze legjobb műve, mert itt beszél legkevesebbet. Nem kommentál. Mert nem is tükör van kezünkben dokumentumként, hanem ez AZ. De mégis csak az ő gyűjteménye, most állt össze egybe ( főleg Nagy Tamás jóvoltából,
aki lelkes most is, és védi az őt dehonesztáló mendemondáktól, mondván: nem igaz, hogy az ivásba halt bele, mitosz a részegsége. És szorgalmas volt, napi rendszerességgel, folyamatosan, rengeteget dolgozott, meg minden. Egy csomó kiadatlan műve maradt hagyatékként. Pedig nincs is meg mind. Most lenne 71 éves! Rendülök belé, kortárs. Én meg -semmittevő (alias semmitalkotó) - túlélő? (legalább krónikás)...
Bele kellene merülni ebbe az elkülönitőbe (ez volt az eredeti cim)... a süllyesztőbe. A múltba, ami jelenem volt oly sokáig . Ha nem is belülről. Kortársam Hajnóczy... mellesleg szépirodalmi műveit is mindig életünk dokumentumaiként olvastam!
Visszabotorkálok, lefotózom, meg megmutatom lányomnak futólag az ősök lakhelyét. A földszintjén jellemző módon Nosztalgia bazár!
(a buszon lányom kezében (mese)könyv, mit ő szerkesztett, most jött ki a nyomdából, de már anyaként is siet a fiához vissza, hogy visszavegye a másiknagymamától. Hogy fogja tudni egyeztetni a munkát, ami hivatása is, meg a legfőbb, anyai hivatást?! (Többet kellene nekem is segitenem. De "anya csak egy van" és teljesen sose pótolható.…)
TANGÓZÁSOK 2013
TANGÓZÁSOK
Mrozek Tango c darabjára "esek be", az Örkény szinházba - mert hogy arra járok épp. az Ámos kiállitás után, meg amúgy is - jó szinház, jó darab... egy jegyet megveszek a még meglevő 3-ból, jóelőre, mert egyre kevesebbet látok messziről ... A darabot egyetemista koromban irták (a fő"hőse", Artur, is egyetemista), frissiben irtam egy dolgozatot róla, meg még egy pár "szocialista" abszurd drámáról (Havel, Klima, összehasonlitva a nyugatiakkal...(Beckett, Ionesco, Pinter)...de döbbenetes, hogy azóta aktuálisabb az abszurd, ez a Tango is, mint valaha! naja közben az életünk maga is abszurddá vált... Csak nem az abszurd drámaírók önbeteljesitő jóslataiként? - vagy persze "csak" arról van szó, hogy ők élesebben, jobban láttak dolgokat, akkor is amikor még alig volt látható...
nade mit láttam én meg ebben a darabban 1965-ben...?! elővettem azt a tanulmányt... milyeneket irtam, s bár én csak olvastam a darabokat, hangsúlyoztam, hogy a játéknak milyen nagy szerepe van bennük
hosszan idéztem is a műből
Slomil (az apa): Nem tudod, hogy a tragédia ma már lehetetlen? ma már csupán bohózat lehetséges. A bohózat is lehet művészi és szép.
Artur(a fia) másképp gondolja, ő a mindent szabad -
helyett rendet akar, eszméket, s jobb hiján a régi, penészes kellékekkel erőszakolja ki
a kiinduló káoszképpel szemben,
de mindnyájan vesztesek lesznek...s hatalmat az kaparintja meg, aki kivár és kihasznál helyzeteket.... az örökalkalmazkodó, kiszolgáló (nagybácsi) pedig vele tangózik a darab végén...
no az ilyen tangózást nagyon nem szeretem, de a darabot jól játszották... még nevetni is tudtunk (Mácsai! Pogány Judit!)... de szomorú, ha a valóságra vonatkoztatjuk... a képet. És mi másra tudnánk...
túl sokan és régóta tangóznak körülöttünk…
Perlekedő zsoltár - bemutatója
posthumus kötetbemutatón vagyok....
Antal József római katolikus pap (és zenetudós) kb 200 hátrahagyott verseiből szerkesztettek mintegy 80 db-t, ciklusba rendezve (a mi Bene Zolink, aki mostanában mindenre ráért csak ránk a MJAKra nem, de hétfőn állitólag újrakezd)
az illusztrációk gyönyörűek: Balog Tünde egy batikkiállitásáról enteriörök, mintegy meditációs teret teremtve a versekhez...ciklusonként
különleges könyv ez, rögtön kettőt is vettem belőle, egyet lányomnak is, emlékeztetve, hogy a költőt nem mint költőt láttuk napmintnap (sőt nem is mint papot)a gimnáziumi kolesz menzáján, (ami eredetileg az övék volt) különleges módon ebédelni, ugyanis szinte újrakészítette, sajátosan az ételeket,,, valamit hozzáöntött, hozzákevert mindig, szóval egyéni izt vitt bele - mi meg mosolyogtunk rajta.... (nem vette észre)
a versein most nem annyira,,,,,,,,,,,,,,,,,, szép, gondolkodtató versek, filozofikusak
nem csak egy pap írásai, hanem egy gondolkodó , érző, vivódó lényé....
belelapozok persze a könyvbe a bemutató legelején már...
aztán szorgalmasan jegyzetelek (és bólogatok is) :)
a városi vegyeskar gyönyörű énekeket ad elő, hármat, a középsőn furulyáz is a karnagy, kiderül később, hogy ez A J műve, mert hogy zeneszerző is volt!
s zenetudós, ki egyházi énekeket gyűjtött, tudjuk meg Barna proftól, aki nem is költőként "tárgyalt" vele, a szegedi egyetem néprajzi tanszékvezetőjeként) ,hanem zenetudósként
itt élt egy ember, városunkban. évtizedekig, s nem ismertük!
... már aki, mert Tünde eldicsekszik a személyes ismeretségükkel, olybá tűnik neki, mintha mindig is ismerte volna (bár Kiszomboron találkoztak először , ahol Makó előtt káplán volt) eldicsekszik azzal is, hogy akkoriban a társadalom perifériáján éltek, s igy(!) a legműveltebb emberekkel barátkoztak (akik többnyire szemben álltak a rendszerrel, de legalábbis nem voltak kegyeltjei- inkább a "tűrtek" kategóriájába tartoztak.) Olyan volt mintha a testvérük lett volna, vigyázott a gyerekeikre, minden kiállitását látta, tetszettek is neki a képei, sőt egyszer még verset is irt hozzá(juk) a vendégkönyvbe (egyedülállóan) "Halál és élet küzd a vásznakon...e képeket a lélek ihleti")
nem volt benne semmi "kegyeskedő" attitűd, próbált is beilleszkedni , de nem igen fogadták be, közösségekbe, csak a szűkebb baréti köre...
rendkivül művelt, mélyen gondolkodó, filozofikus alkat volt - egy művész valójában
szépen zongorázott is, főleg Bachot
fölelevenit egy alkalmat, amikor férjével és egy művésztelepi festővel (Kusztos Endrével) hajnalig énekeltek
korai halála nagy veszteség volt...
Barna prof nyilván a zenetudósságáról beszélt
meglepte pl hogy hiveit gregorián tónusban énekeltette a kis kápolnájában
az egyházi népénekeket gyűjtötte, van is egy énekesköny gyűjteménye
a verseiről nem is tudott...
Bene ciklusokba rendezte őket...mind a 200 vers egységes képet mutatott, egy érett költő művei (nem voltak köztük gyengébbek)
saját hangja van, s legfőképp hangulatisága
s mindnek strukturája (ami Bene szerint a vers lényege)..
a nyitó és záró verset emeli ki , amik kereteznek
Életrajz - Életgyónás
Ő csak a verseket ismerte, a költőt nem
de egy nyitott ember verseit...
hol semmi sztereotipának nincs helye
s a hit mellett ott a kétely is
a cogito ergo sum- kételkedem értelmében
de nem istenben kételkedik
viszont minden másban!
kivüle.
a kutatás, a kiváncsiság hatja át, és az ökumenia (semmi dogmatizmus)
humor is van benne , bár inkább melankolikus
a covid karantén idején szerkesztette. s igazán jó társa volt a gondolkodásban, elmélyülésben...
a magas irodalomban is helyet kaphatnak e versek, bár archaikusabb a nyelvezetük, mint a kortárs költészeté, de a modern ember viszonylatát tükrözik világgal, istennel...
s egy közösségi emberét... (ami ma ritkaság a lirában(?)
modern gondolkodású, ki reformokat szeretne az egyházban is, nagy tudós...
"rémült reménység"- tán legjellemzőbb szófordulata....
---
hogy figyelünk! (nekem még a hátam is! :)
*******************************************************************************
egy kasszandra
MEZZÓ A MAGASBAN 2008
MEZZO A MAGASBAN
..2008. nov. 3.
Ah élni, élni, mely édes, mi szép"... csak úgy eszembe jutott ez a Madách idézet a pompás szegedi színházban ..., a mezzo opera-verseny premierje előtt a függöny felgördülésére várva... magam is elcsodálkoztam, miért is..., de eszembe jutottak azok a régi színházi estjeim is egyből, amikor még olyan lélegzetvisszafojtott és ünnepi várakozással tekintettem, minden színházi élmény elé... az valahogy más idő volt, más - majdnem azt írtam- állapot; de valóban az! És most újra kezdtem érezni valami hasonlót, sőt, mintha nem csak a mindennapokból szakadtam volna ki egyszeriben, hanem földrajzilag is, mint mikor évtizedek előtt Nyugat-Európában, valljuk be, egy kulturáltabb világban élhettem... Nem hiába. A mezzo operafesztivál és verseny egy rangos, nemzetközi esemény - nemzetközi színvonallal. Nem mintha szégyellnivalónk lenne, de mindenesetre ez a rangos nemzetközi esemény mintha most megemelte volna a magyar szegedi nemzeti színházat és a magyar résztvevőket, közönséget is beleértve... amúgy az előadás előtt a REÖK-ben megtartott közönségtalálkozón a német rendező mondott egy bókkal is felérő sajátosságot a magyar próbarendszerről, ami azt teszi lehetővé, hogy a produkció egységes munkaként jelenhessen meg a színpadon, s nem ki-ki egyéni egója kifejezéseként. (Ez szerintem a színház közösségi lényegéből fakadóan alapvető igény, de úgy tűnik, a német túlstrukturált próbarendszer ellenkező irányba mutat.) Az előadás nagyszerű volt, színház és zene egyszerre magas fokon; egymást erősítve. És mögötte AZ ÉLET allegoria. Aminek a főszereplője az IDŐ. (a színpad végében lecsorgó homokóra) Szereplői: színészek, maszkban, néha anélkül. Az öltöző tükör (mint saját későbbi síremlékük?) előtt nekünk háttal ülve egyetlen mozdulatba merevedve, de valahol a mi saját (az állandóság látszata mögött is változó-múló) tükörképünkkel is szembesítve; majd a végén az egyetlen meghalt (meggyilkolt)áldozat, a címszerepló Adriana Lecouvreur. mint önmagának dermedt-néma szobra, kifelé fordulva, saját létezésünkkel szembesítve, de közben végig az opera zenéje végtelen hullámaival a létezés végtelenségét, örök mivoltát jeleníti meg; szavakkal kimondhatatlanul... (ezért is írtam meg ilyen halasztgatva-akadozva ezt a "szóbeli" - eleve kudarcra ítélt - beszámolót)
aliz2. :: 2008. nov. 3. 23:53 :: 11 komment ::
Címkék: elmeny, opera, SZEGED, szí
FESTŐK 2013
FESTŐK
Egy fiatal - még többnyire ismeretlen - festő (egyébként nyomdász)(Boldizsár Gábor) állitja ki képeit a könyvtárban, aki bemutatja viszont, régről ismerős. Még fiatalkorából, (korunkból), amikor Makón, a régi művésztelepen alkotott. Különleges, nonfigurativ, csodás szinhatású, érzékletes képeit megjegyeztem. Kicsit szélsőséges, extravagáns modorát is, amire kissé talán rá is játszott, amikor pl szójátékot facsarva a nevéből (Psicho)patakiként mutatkozott be... egy régi nyár régi kerthelyiségi asztala mellett (amit jellemző módon ma Matuzsálemnek neveznek, ) elcsodálkozott a tarisznyámon, hogy mennyire aktuálisan benne sorakoznak az aktuális műtermékek (könyv, folyóirat, lemez stb) - ....
".... tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?..."
nem ismerném fel én se, őt se, hófehér lett a haja, és mennyire konszolidálódott, de milyen ragyogó dolgokat mond, izguló túlfiatal tanitványáról... és mennyire örökérvényűt, épp azt , hogy "a múlandóságot akarja megállitani"
(de hát ugyan ki nem? , aki alkot..., aki fest... ez a festő fotószerűen ugyan , s felhasználva a fotózást is, kiinduló alapnak, de lehagyva a felesleget, az esetlegest...
DE ugyan, ki tudná a múlandóságot igazán megállitani?....azt a múltak iszapján elcsúszó szegedi asztal is...
hol van a festő, akinek ugyanolyan szinű volt a szeme mint az enyém (szürkés-zöldes-kékbejátszó.... vigyázzunk rá- mondta)
de az övé már csak az önarcképein látható..., mert már nincs... egy autóbaleset óta... (s az enyém is megfakult, szürkehályogtól)...
és hol van az a festő, akiről csak beszéltünk, legendákat, s nem sokkal később bele is halt a születésnapján, végleg beleveszve a legendákba (mellesleg akkor én is majdnem...)...
persze a képek , mégis, maradnak... túlélnek... megmaradnak... életeken túl... "ars longa" de "vita brevis"
Csak az lehet mégis szomorú, ha mi magunk idő előtt kihalunk az életünkből...
ha elveszítjük a múltunkat, az emlékeinket , magunkat, ha kifakulunk, kikopunk mi magunk is, s nem csak a hajunk (szemünk).... (s még kép se őriz)
De azért inkább igy legyen, .. mint Dorian Gray..(arcképe ) esetében:..
