ma akárhova kattintottam a távirányítóval, mindig valami figyelemreméltóra találtam - bár persze mind a vége felé járt, dehát mindent úgyse lehetne megnézni (mindent elolvasni se, megírni, se megélni - hagyjuk!)

ma - pedig most se szántam időt tudatos tévézésre, mert arra végképp sajnálom a mindig kevés időt, műsorújságom meg nincs, amiből tudhatnám előre, mire érdemes mégis időt pazarolni,   de ma - szerencsém volt, s ott is maradtam ezeken a műsorokon, arra az időre, ami még maradt belőlük, s sajnáltam, hogy csak annyi, amennyi....

(jut eszembe kezdő lelkes tanár koromban, mikor még hemzsegtek az irodalmi s társművészeti  kulturális műsorok tévében, rádióban, csináltam egy heti műsorjavaslatot a "gyerekeimnek", s valaki óra előtt mindig be is számolt a megnézett műsorokról)

tehát ma: Kosztolányi kétszer is!  (belőle szakdolgoztam, mikor még nem volt divat" - sőt... )

előbb azt hittem valami vallási műsort látok, a beszélő olyan "paposan", vagy nem is, inkább csak szabatosan, szépen, tisztán magyarul szólt a képernyőről, komoly öltönyben, komolyan, s épp Kosztolányi nyelvművelő szerepéről, először csak arra figyeltem föl, hogy csupa ritka, szokatlan de kifejező szót hallok, mint pl. "fürdéstelen"....(lányom mondott ilyeneket "nyelvújító baba"-korában) most tanítja már az egyetemen (szeminárumon) a nyelvművelést, majd figyelmébe ajánlom - bár biztos feleslegesen, hiszen meg is van valahol, - az itt is említett könyveket: Nyelv és lélek, Erős várunk a nyelv és főleg (mint újságirónak is,  a Pesti Hírlap-os rovatot , ami számomra újként hangzott - vagy csak elfelejtettem?...) - a felvétel 2003-ből való.

a másik Kosztolányi az Aranysárkány  c. Ranódi film vége volt, de Mensáros un "eszköztelen" játéka, amihez olyan mély és "beszédes" és emberi arc kell, mint az övé (volt)... önmagában is emberi élmény....  mégha vagy annál inkább, hogy körülötte emebertelenség dúl... aminek vétlen áldozata (de gyakori eset! s de egyedinek van megcsinálva!) (Polcomon a könyv - mostanában újrafelfedezett - ősrégi ifjúsági kiadása... meg egy igazi-mozi emlék is) De Mensáros- Novák tanárúr szomorú-emberi tekintete csak most szólt igazán hozzám...-  a film 1966-os.      

Aztán volt a Gigi - kellemes-édes  film, amerikai musical - hát végig kellett néznem, sokadszorra - pedig már mentem volna Sparba, vásárolni - amíg Maurice Chevaliér elénekli a végén, hogy: "I am glad, not young , anymore" ...  a film még 1958-ban készült

De a csúcs koradélután volt egy növénytermesztésről szóló ismeretterjesztő film - ahol egy őstermelő  Rudolf Steinerre utal, miközben odaadással ültetgeti palántáit, amik - nem csoda- gyönyörűen növekednek, zöldellnek a keze alatt:  bár maga is mondja  - a természet működik nélkülünk is.  S azt mondja csak az elültetett növényeknek : Áldjon meg a Jóisten! A jó időt megköszöni, a rosszat pedig várja, hogy elmúljon. A piacon a vevőinek egészségére kívánja az eladott árút. Szeretnék nála vásárolni. (Anyukám mindig is őstermelőktől vett... és nagyon kedvelte a parasztembereket) Az viszont igaz, hogy a levéltetvek -bár elismeri, hogy ők is beletartoznak a körforgásba - most nagyrészét elpusztították az uborkatermésüknek. De ezt is bölcs belátással fogadja; jövőre, jobban odafigyelnek.... A film 2003-as

Este a Híradóból csak egy villanás: Prágában neonáci zavargások. Erről - s amit jelent - lemondtam volna.  A felvételek ma készültek: 2007. november 10-én.

aliz2. :: 2007. nov. 10. 18:54 :: 1 komment :: Címkék: film, KOSZTOLANYI, kultura, tanitas, termeszet, tevemusor

ÚJ-RÉGI INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ

ez az intelem még mindig érvényes ám! S jobb nem is kell...

"az igazat mondd, ne csak a valódit" (József Attila: Thomas Mann üdvözlése")

ha ezt irod, bármit el lehet viselni... sőt, mert:

ez az illyési mondás is érvényes még:

"mert ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja"... (Illyés Gyula: Bartók)

(jé, és ezzel szépen összehoztam, "kibékitettem"?  József Attilát és Illyés Gyulát, a két egykori barátot majd  riválist is? bár az ellentétük nem eszmebeli, inkább csak magánéleti lehetett, („Tudtam, hogy örökre összeveszhet/egy semmiségen két örök barát,de nem hittem, hogy vélem is megeshet/ami a halálnál ostobább.”(J.A.Harag)

Thomas Mannról és Bartókról nem is beszélve. Akik nem ismerték egymást(?) Ők egyébként Amerikában találkozhattak volna! És eszméikben ők is feltétlenül találkoztak is!A két hatalmas humanista, mindketten oda menekültek, mert menekültek az emberségüket fenyegető embertelenség elől! (aminek kényszerét  már előbb József Attila is láttatta: (s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék, fő e új méreg , mely közénk hatol,...meddig lesz hely, hol fölolvashatol?)(!) ...Vagy ismerték is egymást!!! most olvasom (googleba beütve mindkettőjuk nevét hogy T Mann "azt mondta Bartókról, hogy "művészetének lényege a szemében tükröződött. Halkszavú volt , de a zenéje beszélt helyette"(Fájdalmas, zaklatott művei előrevetítették a terror uralmát, a második világháború rémét, ami elől neki is menekülni kellett.")

sőt, most látom: találkoztak is, méghozzá még Budapesten,  mint ahogy József Attilával is.

 (de a részletekre mindenki másképp  emlékszik. )

A lényeg a művek, amiknek humanizmusa mindannyiuknál egybecseng! s minden igazi alkotóművész mondandójával, akik Adyval is... "emberek az embertelenségben"

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

2011. nov

Az ImPulzus szokásos könyvmegbeszélésén ez a motívum ragadott meg leginkább: Odaadnám-e anyukámnak ezt a könyvet. ( Tompa Andrea: A hóhér háza) A 2 férfikritikusnál merült fel ez a kérdés, kétféle (egy nem és egy igen) megválaszolásban.(mondjuk a cím engem se vonz, ráadásul Petőfit idézi!)

két női kritikust (lányomat is beleértve) érdekes módon ez hidegen hagyta. Úgy látszik a fiúk, jobban magukon viselik anyjuk olvasmányainak irányítását? Bár lányom szokott (szokna) olykor rámtukmálni különböző könyveket, de nekem újabban minden deka számít, ha cipelni kéne…

A másik, ami személyes okokból felkeltette az érdeklődésem, hogy mi minden , milyen (műfaji)sokszínűség férhet bele egy könyvbe, ami egyszerre lehet nevelődési-, fejlődési-, család- történelmi-, kulcs-, város- színház- korrajz- regény(?) , vagy csak fragmentált sorozata novelláknak, novellafűzér, történethalmaz? (ahogy az alcím is (Történetek az aranykorból)

Talán mégis meg kéne már írnom az én (család) története(i)met is Hátha a tartalom megteremtené a maga formáját úgyis...

aliz2. :: 2010. nov. 9. 23:28 :: 12 komment

Kategóriák:hétköznap, irodalom :: Címkék: irodalom, lanyom

Ha nem vett volna erőt ma rajtam a lustaság (hú, micsoda oximoron is ez! vagy csak leplezése annak, hogy nem merem bevallani gyengeségem), akkor most Szegeden lennék - azaz már haza felé talán... Ugyanis , napok óta úgy terveztem, hogy a 3 napos  Bódy-Jeles konferenciából ezt az igen érdekesnek mutatkozó mai délutánt "kitüntetem" szerény jelenlétemmel. Fél 3-tól a Reökben Metanoia lomtár kiállítás (Pero(vics) anyaga , Jeles nyitása) (Szerepel annak a legutóbbi előadásnak is a kelléke, amiben lányom is közreműködött - ő jelen is van az egész programon, tudósítani is fog a Literába róla - majd (ott) elolvasom.... )a Grand Cafe-beli beszélgetés is nagyon izgalmasnak ígérkezett: "Az anyag legmélyebb, legtitokzatosabb tulajdonságairól" Báron György Jeles-sel. Majd Jeles ősbemutatónak titulált film: Következik a következetlenség, aminek nyomát is hiába kerestem a neten, mert végül is ettől tettem függővé még délelőtt, hogy menjek - ne menjek, mikor már kezdett "erőt" venni rajtam a lustaság, s ürügyre várt a győzelméhez. Végül is a szemerkélni kezdő eső döntött véglegesen...ami egyre jobban belelendült és nem akart elállni....Közben  lányom mobilhivásából megtudtam, hogy a film Jeles 2-odéves főiskolai filmje volt. Latinovtscsal , Kozákkal a főszerepben. De ne bánjam...Micsoda?! Jól hallok? A kultúrám gyökerei.... csapott (újra) képzavarba bosszúságom és pátoszom egyszerre. De akkor se bánjam, mondja, mert alig lehetett látni, mert a kopia elsárgult, kifakult, megkopott...Hát igen kikopunk, a filmek is, mi is... potenciális nézők.... (Hol az az idő, amikor anyámmal minden filmet megnéztünk (én egy ideig csak a 18 év alattit, de azokról is hallottam beszámolóit), aztán mikor vizsgaidőszakban Szegeden, az egyetemen, minden vizsga után egy mozi volt az ajándék s egyben kikapcsolódás másnapig, aztán ifjútanárként -mozifelelősség- de önszorgalomból is az a sok-sok film, kapu a nagyvilágra az egyre üresedő kisvárosi "filmszinházban"....aztán kislányommal, óvodás korától a gyerekfilmek.... de már nem is tudom, mikor voltam utóljára igazi moziban, miután bezárták Makón az utolsót  is....)

Délután elaludtam a számítógép előtt a kabbalelőadás-sorozat soron levő előadásának hallgatása közben, így csak részletekben tudtam meg, hogy "hogyan kell szeretni Istent", de úgy tűnik ezt előadás nélkül is tudhatom, mert függelékként hangzott el szinte a végén, hogy van egy természetes módja is a tudatos, megtanulhatón, kivül az istenszeretetnek, mert hogy a bennünk lévő lélek, az isteni szikra, ezért velünk született, természetes módon is vonzódunk Istenhez, bár ez nem tudatosul mindig, de néha előbukkan, s akkor lehet rá építeni. Hát nálam -szerencsére- előbukkant, s vigyázok is rá. (Ja, két perccel 4 előtt gyertyát is gyújtottam.)

Ülve (függőlegesen) aludtam el a számítógép előtt, de ugyanúgy fejfájással ébredtem, mint mikor reggelente a vizszintes fekhelyemen. Akkor lehet, hogy nem is a vizszintes helyzet hozza elő a fej (homlok) fejfájásom, hanem maga az alvás? Dehát arról csak nem lehet lemondani, ha nappal mégse kéne...., dehát mondom, ma lustaság "vett rajtam erőt"... vagy győzött le... mindegy már...

És még mindig esik....

aliz2. :: 2007. nov. 9. 22:26 :: 1 komment :: Címkék: anya, eloadas, film, idojaras, kabbala, kiallitas, kultura, lanyom, MAKO, SZEGED

...2011. nov. 7.

ez a fotó tegnap készült, ebéd előtt (2 őszi tájkép közt az én őszi portrém, "tájképem" hegy-völgyekkel) barázdákkal az arcomon , és nem, nem szégyellem a ráncaimat! (semmi pénzért nem próbálnám eltüntettetni , mesterséges eszközökkel (ráncfelvarrás? plasztik? botox?, vagy micsoda? brrr), ha már itt vannak, maradjanak, egyre több helyet követelve maguknak és egyre mélyebben. Igy olvasható le az arcról, mi lett a gazdája, s az is, hogy mi volt, mert az is ott van a mélyén, valahol, (s még simán, ránctalanul), a többi meg rárakódott az évek folyamán (akár a bajok az emberben, mint a csontokban a mész" -ahogy József Attila asszociálta a szabad ötletekben)

Nagyon örültem, hogy épp az előbb egy másik mostani fotómhoz ezt írta (a facebookon) flora bloggerina: szerintem nagyon szép ez a fotó! 

Nem haragszol, ha azt mondom, hogy jobban tetszel mint némelyik fiatalkori képeden? Egyszerre szelíden megfigyelő és szelíden elnéző (contemplative et indulgente)... 

emlékszem, hogy egész fiatalon mennyire nem voltam megelégedve az arcommal, mert elmosódottnak láttam, jellegtelennek... egy Kosztolányi műforditás még nagyon fiatalon, nagyon belémcsimpaszkodott,: 

SZÉP ASSZONYOK
Walt Whitman :

Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek! ...

Hogy is van ez? nem igazán értettem (zavart, idegesített ez az extrém, már-már perverziónak tűnő nézet), de valamiért nem hagyott nyugodni, talán mostanában kezdem sejteni, hogy is érthette Kosztolányi (meg Whitman). Bár Kosztolányi -figyelemreméltóan -ki is fejtette, a vers szépségével együtt persze).(itt idézik) " "Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettük a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség."

 kicsit Goethe is segített azzal a mondásával, hogy egy bizonyos koron túl (ő talán 40-et mondott) mindenki felelős az arcáért... Ezért nagyon vigyázok! Nem mindig sikerül!!! Sokszor látom olyannak, (véletlen, hirtelen, egy tükörben vagy webkamerán vagy fotón), amilyennek nem szeretem, ilyenkor szinte meg se ismerem magam, mert belül még mindig egy fiatalabb, más jellegű, valljuk be: tetszetősebb- kép él bennem, de ilyenkor rászólok magamra és semmi rombolóra ("arcrontás"ra:) nem akarok gondolni se, és nem is hiúságból, hanem mert az a lelket is rombolná. Sőt: először is azt, és az hathat ki az arcra, ami aztán figyelmeztet (ezért is mondták az öregek gyerekkorunkban a grimaszainkra, ne csináld, mert úgy maradsz! egy idő után valóban, le se tagadhatjuk, kik vagyunk, mik vagyunk. Az arcunkra van írva, belerajzolódik, belerajzoljuk. Ha úgy tetszik a ráncaink vonalaival. Mert igenis tehetünk róla, - egy idő után - hogy hogy nézünk ki. Nincs mentség... Önmagunk elől nem tudunk elbújni, a ráncaink mögé se... Mi rajzoljuk magunkat. Olykor karikatúrává... mert felerősödhetnek bizonyos vonásaink, eltúlozva... nagyon kell vigyázni arra a láthatatlan ceruzára, ami rajzolja az arcunkra az évek vonalait... ha már nem maradhat sima az arcunk.

A napokban láttam egy fantasztikus filmet Benjamin Button különös életét, ő öregen: ráncosan, összetöpörödve született, és az életét időben, korban visszafelé élve egyre fiatalabb lett, végül újszülöttként halt meg, sima arccal, elfelejtve hogy ki is volt... "csodálatos"? tragikus élet volt ez! (Karinthy álma? a visszafelé leélt életről, amiről azt hihetnénk, hogy milyen nagyszerű is lenne, hiszen a tapsztalatainkat hasznosithatnánk?) Ó, nem, jól van ez kitalálva, így "csodálatos" az életünk, hogy egyre csak gyűjtjük az évgyűrűket, a ráncainkat, és remélem -egyre többek, "tartalmasabbak" leszünk, hogy az öreg arcunk is csak kifejezőbb lesz, (persze, nem mindegy mit fejez ki!) és "gazdagabb", és benne van mindaz is, amik-akik valaha voltunk, ránctalanul, korábban...s ha már idegen is, ha csak a fotón nézzük. mint pl egy régi-régi képen.... de valahol biztos ott van "ő" is, az a 8 éves iskoláslány, a ráncaink mögött, az azóta eltelt 60 év alatt is mindig is ott volt és ott is marad... .

aliz2. :: 2011. nov. 7. 17:08 :: 10 komment
Kategóriák: vélemény, fotó, film ::

Címkék: elmelkedes, film, fotók, ido, kapcsolatok, mult, öregedés

..ráér Weöres szerint (a porral szemben), Wass szerint marad (a vizzel szemben)

("A por siet, a kő ráér", "A viz szalad, a kő marad")

van benne valami maradandó és biztos..... porral, vizzel szemben...

Makó kapott egy kőszobrot ajándékba (amiben több talán a kő, mint a szobor), de jó hogy áll ez a 

 kőoszlop, amibe bele lett álmodva egy nőalak, A nő... mint egy archaikus Aphrodite. Kőből. Őserőt sugároz. Nem "szép"  a  szó elsődleges és szokványos (és főleg nem giccses) értelmében, de aránytalanságában (alacsonyabb mint egy modell) , kicsit torz(ó)szerűségében is erős és elgondolkodtató., továbbgondolható. És ha hosszabban nézem, talán mégis szép is. Nem mint "nő", hanem mint "mű"... A tett mindenképp az,  a gesztus, amivel egy amatőr szobrász szobrot ad a városának, aki zsürizteti, és a zsüri véleményét meghallgatva módosit az eredeti terven , és most Makó lakossága (sokan vagyunk) átveszi ezt az ajándékot.... hódolat a városnak, a nőknek az életnek... mert hogy a

a szobor cime: Élet.

Éljen! 

Éljünk.

s hiába van kőböl

"élni" fog.

Túl...

délután visszamentem megnézni...

már egyedül uralta a terepet, a szemközti házakat vigyázva.

tegnap este esett az eső (majdnem hó), már vissza is kanyarodtam a biciklimmel, de aztán újra jó irányba fordultak a kerekek, a könyvtár felé, a hátsó sorokban még bőven volt szék, egyikükre akartam ülni, közben jött régi kollegám, ő még aktiv történelem tanár (de mennyire az!) neki mondták a szervezők, hogy üljön előre , az első sorba, mert még az is üres, és milyen lehangoló lehet az előadónak ezt látni -, volt kollegám azt mondta, inkább majd a szép lányait (értsd tanítványait) ülteti oda - így is lett; én meg a leghátsó sorba, hogy ha jelezne a lenémított mobilom, ki tudjak onnan szaladni, ha hív a lányom, egész napi elfoglaltsága után, ha tud - így is lett, aztán jött még az utcán épp volt osztálytársam, a volt alpolgármester, volt zenekari társ, volt tanitványom apja, volt ügyvédem ügyei átvevője stb., ki ugyancsak egy volt tanítványom miatt adta le a rangját, de azóta is - tehát nem hivatalból - minden kulturális rendezvényre eljár, sőt - tegnap - mondja lelkesen- épp Vizsolyban járt - á, a vizsolyi biblia! látta persze, itt meg épp Szikszai kapcsán a bibliáról, az imákról, zsoltáros nyelvről van szó - de micsoda tágas tér-idő összefüggésekben!

mi minden! egyetlen órában. Horváth Jánosra utalás (egy könyv olvasottsága, mennyire minősit - Szikszait sokan olvasták, többször kiadták - mégis kimaradt az irodalomtörténetből, méltatlanul) , hogy minden műben implicit benn van az olvasó, ő teszi élővé a szöveget ( s nem a filológus), s hogy mennyire hermenautikai értelmező-magyarázó szöveg Szikszaié, zsoltáraiban az isten-ember viszony intertextualitása támad fel, hétköznapok életviteli normái is, a 18. századi török hódoltság utáni Makón(!), meg ott a reformáció az egész mögött, ami egy dekonstrukció (egyben persze alapitás is), de visszatér egy ősi örökvalamihez:az isten-ember kapcsolathoz. Nietzshe "Isten meghalt" mondása is értelmeződik, persze nem antropologikusan, hanem mint érzés a rejtőzködő Istenről, arról, hogy "nincs az, ami van", de minden megszólalás hozzá intéződik, majdnem-ima, de ezt akarni kell, bár egy ponton elhallgatni is, hiszen az ima bánik velünk, "in statu nascendi", visszatérve egy olyan állapotba, amiben keletkezett (keletkeztünk?) "Uram, a te fényednél látjuk meg a Valóságot!" de ez a nyelv nem is (csak) Szikszaié, szóba jön Ady bibliás nyelve, és természetesen József Attiláé, aki épp itt, Makón írta a Csöndes estvéli zsoltárt... MICSODA NOSZTALGIÁK! És közben folyton szól a fuga (az "isteni" fuga(!), persze csak bennünk, meg szavakban, képekben, Bachot megidézve, a fuga, ami folyamatosan ismétel, de variál is, keresi...Istent, a kapcsolatot vele - mint a lefelé folyó vizek mentén a szarvasok futása (MICSODA KÉP!) - archetikpikus allegóriák. Legegyszerűbb lenne mindenről hallgatni,- mondja bölcsen az előadó... ha a hit erős, minden magyarázat fölösleges... Egyiptomi Naphimnusz, Hermesz Triszmegisztosz, héber kultúra... szóba jön itt minden az ima - mint az európai kultúra, intellektus folyamatos életbentartója - kapcsán, ami bonyolult ugyan, de a nyíló gyermekség már tartalmazza - mert imába kell foglalni a foglalhatatlant," mert súlya e világnak nehéz", és fontosabb legyen a hatalom akarásánál az ima akarása.

ÉS a Kis hercegről ismert Antoine de Saint Exupery gyönyörű imáját hallhatjuk is a végén!

Szikszai viszontagságos életének ismertetésére - joggal - sajnálja is a kimért időt, de utal a forrásokra, meg persze az előadás vége felé az a fontos körülmény csak nem hallgattatódhat el, hogy Szikszait bizony Makóról elüldözte, "elzargatta" a gyülekezete, akiken pedig segíteni akart! -nyilván nem értek fel hozzá.  S imádságos könyvét: zsoltáros énekeskönyvét épp ezután irta meg! Mert a "megtört élet sugárzik még." Már nem lelkész, kilendült, kizuhant, csak lenni-fohászkodni-gondolkodni! - a létezés O fokán újra elkezdi tanítani népét - imádkozni....

mert - s itt (az egykor ELTÉn tanító) előadó hangja különösen felemelkedett--- ezeknek az embereknek még el akarta mondani, akik most itt vannak....

(hiszen arról már korábban volt szó, hogy a tenger s a semmi partján állva, amikor a hullámok már átcsapnak fölöttünk,  nem tudhatjuk a földön vagy már a tengerben vagyunk, így csaphatnak át fölöttünk a korok is - és a múlt is mindenkivel megtörténik itt és most

az  meg már csak különös szinkronicitás, hogy este a tévében Eco ezt mondja: "minden úgy történik , mintha a  jelenben lenne." )

Az előadás végén én még ülve maradok.  Pakolászás közben leesik a mobilom, felveszi egy régi iskolatárs, ja a gravitáció, igen még működik, de lehetne forditva is - antigravitáció - mondja volt osztálytársam - igen és akkor felfelé zuhanhatnának a tárgyak, még mindig ülök,...de már itt is van mellettem kedves volt kollegám, a szeme lázasan csillog, fojtottan mosolyog: megilletődtél? -kérdem együttérzően. Dehogyis - forráz le - ellenkezőleg, ideparancsoltam ezt a rengeteg gyereket, s mire mentek vele? nem hittem, hogy csupa filozófia lesz!.... És baj az? -lepődök meg kifakadásán- Majd átveszed velük! Én is úgy szoktam... volt... - mondom - dehogy veszi....úgyse értenék( ! ?) Ja, mert hogy én már elszoktam a középiskolától - mit mondhatnék... tán csak a mostaniaktól (hiszen József Attila 17 éves középiskolásként irta azt az Estvélit...)

Kint az utcán, mellettem elmenőben két középiskolás, hallom: "én már az elején el akartam aludni" Az első sorban!...

Hát én most "átvettem", próbáltam továbbadni... de vajon kinek?!

aliz2. :: 2007. nov. 7. 8:50 :: 2 komment :: Címkék: ADY, eloadas, JOZSEF, konyvtar, kultura, MAKO

a dokumentumfilm kettejük kapcsolatáról szól

Jung és Sabine Spielrein

persze elsősorban Sabinéről, az ő különleges, tragikus alakját középpontba állítva. Jungot azaz műveit elég jól ismerem (csalódás volt látni ezt a fiatalkori "árnyékát", mert bár meggyógyult általa(?) Sabine, ki (első)paciense és/majd/ illetve szerelme lett, - Sabine később maga is (gyermek)pszichiáter, és talán nemcsak az én hibám, hogy őt nem ismertem, róla sokkal kevesebbet tudunk, mint Jungról (ill. Freudról, aki szintén valami módon szereplője lett ennek a történetnek...)

sok tanulsága volt a filmnek és az azt követő beszélgetésnek, Szombathy Ágnes jungi pszichoanalitikus vezetésével, de nem igen hasznosítható, inkább elszomorító, lehangoló mert bár Sabine extrém eset, a betegsége (ma borderlinenak mondanánk), a tehetsége, ami a pszichoanalízis gyakorlatában de tudományos munkáiban is megnyilvánult - kivételes, de sorsa tragikumában van valami, ami általánosítható mégis, és/vagy a nőiségével (alárendeltséggel, elnemfogadottsággal) is magyarázható, hogy ennyire méltatlanul bánhattak vele, mint nővel (megtagadták), és mint szakemberrel is (nem igazán fogadták be a pszichoanalitikusok körébe, ellenben eltulajdonították, (mai szóval lenyúlták) gondolatait áldozati szerepet vállalt, jóllehet, szinte belemasírozott a halálba, nem menekült el Rosztovból, a nácik elől, gyermekeivel, holott akkor - mint mások - még megtehette volna... és azért se tett különösképpen semmit, hogy igazán elismert, "sikeres" lehessen életében, egyáltalán nem volt "nyomuló" (ahogy egy másik mai szóval jellemezték - de milyen hasznos volt: gyerekeket gyógyított... most kezdik felfedezni (még jó!)...csináltak róla egy játékfilmet is (vagy 2-t?) itt valami Hullámverést emlegettek, lányom meg - ki közben épp hívott telefonon - a Dangerios methodot említette meg kellene nézni... az(oka)t is... úgy tűnik - ahogy elemezett- a film után nagyszerűen, és empátiával Szombathy Ágnes jungi analitikus - (csöppet se tudva emberileg védeni Jungot ebben a szituációban, főleg amiatt, mert később megtagadja Sabinét)... úgy tűnik, ez az alkat, a maga tragikus elrendeltetettségével sodródik a sorstragédiájába. (ahogy nácik elől se menekült el, Rosztovban , mikor pedig...)) szomorú lettem, ugyanakkor örülök is, hogy megismerhettem Sabinét.

sorsa szomorú, de értékes és gazdagító. és nagyon elgondolkodtató, hogy ilyen értékes ember(érzelmileg, értelmileg), hogy válhat ilyen szerencsétlenné, háttérbeszorított áldozattá... szinte törvényszerűen. nagyon jó, hogy most, végre kezdik felfedezni, mint az első jelentős (női) pszichoanalitikust

aliz2. :: 2012. nov. 6. 23:58 :: még nincsenek kommentek ::

Címkék: film, pszichologia