MEZZÓ A MAGASBAN 2008

MEZZO A MAGASBAN

..2008. nov. 3.

Ah élni, élni, mely édes, mi szép"... csak úgy eszembe jutott ez a Madách idézet a pompás szegedi színházban ..., a mezzo opera-verseny premierje előtt a függöny felgördülésére várva... magam is elcsodálkoztam, miért is..., de eszembe jutottak azok a régi színházi estjeim is egyből, amikor még olyan lélegzetvisszafojtott és ünnepi várakozással tekintettem, minden színházi élmény elé... az valahogy más idő volt, más - majdnem azt írtam- állapot; de valóban az! És most újra kezdtem érezni valami hasonlót, sőt, mintha nem csak a mindennapokból szakadtam volna ki egyszeriben, hanem földrajzilag is, mint mikor évtizedek előtt Nyugat-Európában, valljuk be, egy kulturáltabb világban élhettem... Nem hiába. A mezzo operafesztivál és verseny egy rangos, nemzetközi esemény - nemzetközi színvonallal. Nem mintha szégyellnivalónk lenne, de mindenesetre ez a rangos nemzetközi esemény mintha most megemelte volna a magyar szegedi nemzeti színházat és a magyar résztvevőket, közönséget is beleértve... amúgy az előadás előtt a REÖK-ben megtartott közönségtalálkozón a német rendező mondott egy bókkal is felérő sajátosságot a magyar próbarendszerről, ami azt teszi lehetővé, hogy a produkció egységes munkaként jelenhessen meg a színpadon, s nem ki-ki egyéni egója kifejezéseként. (Ez szerintem a színház közösségi lényegéből fakadóan alapvető igény, de úgy tűnik, a német túlstrukturált próbarendszer ellenkező irányba mutat.) Az előadás nagyszerű volt, színház és zene egyszerre magas fokon; egymást erősítve. És mögötte AZ ÉLET allegoria. Aminek a főszereplője az IDŐ. (a színpad végében lecsorgó homokóra) Szereplői: színészek, maszkban, néha anélkül. Az öltöző tükör (mint saját későbbi síremlékük?) előtt nekünk háttal ülve egyetlen mozdulatba merevedve, de valahol a mi saját (az állandóság látszata mögött is változó-múló) tükörképünkkel is szembesítve; majd a végén az egyetlen meghalt (meggyilkolt)áldozat, a címszerepló Adriana Lecouvreur. mint önmagának dermedt-néma szobra, kifelé fordulva, saját létezésünkkel szembesítve, de közben végig az opera zenéje végtelen hullámaival a létezés végtelenségét, örök mivoltát jeleníti meg; szavakkal kimondhatatlanul... (ezért is írtam meg ilyen halasztgatva-akadozva ezt a "szóbeli" - eleve kudarcra ítélt - beszámolót)