Óránként felébredtem, nehogy lekéssem a könyvtárban szokatlan időben - reggel 9kor- tartott programot. A "versvándor" Radnótiról szóló műsorát.
Mit már láttam , évekkel ezelőtt, Szegeden. *
De most, mivel diákokkal telt meg a terem, kik, illetve tanárjaik kérték a műsort, Radnótit, nem is annyira irodalmi mint inkább didaktikai-pedagógiai jellegű volt. (Legyetek jók lényeggel)
De volt benne némileg számomra (apámra, halálára nézve is) is új elem
A halotti bizonyitványa jegyzőkönyvében egy tanú vallomása szerint Pancsován látték utoljára
s most elhangzott, hogy Pancsován , környékén már voltak kivégzések, 200 főt! (Megint egy Cservenkát megkérdőjelezú adalék),,, hátha már előbb...
de oly mindegy, mondja lányom...
sajnos mindegy , minden mindegy már
(az előadás után leültem a könyvtár előtt i fotelba... robogva-rohanva jött -a diákok karéjából kiszakadva -a "versvándor" két puszit adott, örült, hogy itt voltam, s majd beszélünk mondta futtában...
majd...rákérdezek Pancsovára.. (ha még élek - apám már 81 éve nem...)
és tényleg. jól mondta Zs, Makón is volt a %adnóti-val, 4 éve---(töröltem, mint fájó emléket?)
most a hét túlélő-molinónk megnézésekor , elolvasásakor döbbentem rá, hogy mennyire közös sors köt össze bennünket...mennyire közös a tragédiánk..
Leipniker-Lantos Péter Sinek és Sorsok cimű emlékező könyve alkalmával már tapasztaltam először, nem csak a tartalmi hasonlóságokat, hanem még a megfogalmazásét is...
a HVGben jelent meg a cikk, legújabb ezúttal gyerekeknek szánt regénye alkalmából,
(Ami megint csak a letehetetlen gyerekkori deportálási élményeiről szól (letehetetlen neki is mint nekem az a bizonyos gettóbaköltözés körüli böröndöm..
anyánkról szól, én igy fogalmaztam meg (a molinon is ott áll):
anyám ...kétszer adott nekem életet
Péter meg azt irja: saját anyjáról
"Erős akaratú nő volt, aki végigvitt engem ezen az úton,. Nélküle nem tudnám most elmondani ezt a történetet. De a túlélés szerencse, nem teljesítmény, Ha mégis teljesitmény akkor, akkor az édesanyámé, nem az enyém."
De van még döbbenetes hasonlóság, megint csak a megfogalmazásban is
Én azt irom, anyu mindig tudta mit kell tennie . (És erős volt) "A vagonban zsúfoltság, elmondhatatlan (,,,), El se tudom képzelni, hogy egy másfél éves gyerekkel a karjában egy anya, ilyen körülmények között mit tehet,De anyu mindig tudta, mit kell tennie,)
(s bent nem nem önarcképfestmény , olyat sose csinált) egy tanitványa műve
a terem majdnem tele, idegen arcok, csanádpalotaiakkal, szegediekkel...
de az jSZ Zsuzsa mint igazi vendéglátó igazgató üdvözölve megköszöni hogy eljöttem (mindig ezt teszi, de most különösképp tiltakozom, és az csúszik ki a számon, hogy ugyan ne köszönje, nyomos oka van hogy itt vagyok
miért?
mert nagyon jól ismertem..
nem tudta - mondja
sok mindent nem tudsz rólam, csúszik ki megint a számon
leülök, majd, G Kati mellé ültet, ő is jól ismerte,,,tanitotta is,
nyugodtabb vagyok, mig nem rohan be a feleség ki kurátor, már majdnem elkésve,,,G K meg is jegyzi nem ismerte meg én rögtön, ő csak a szemöldökéről...
rossz , nyomasztó s egyben felkavaró emlékeket ébreszt bennem...
Tünde olyan személyes emlékeket emlit, amik közösek, is, a Kálvin téri iskola múvésztelepének udvarán a tábortűz (lásd a Megrakják a tüzet versem)...ahogy D népdalokat énekel.. a Megkötöm lovamat... tőle hallotta először, jé ezt el is felejtettem.... pedig...
(bár nekem mást is énekelt :zöld erdőben, zöld mezőben sétált egy madár... ha az Isten nekem rendelt tiéd leszek már...)
szép beszédben értékeli amúgy D munkásságát, érdekes , a föld szót is előtagként, amit nekem vele kapcsolatba mondott más utótaggal,most is főszerepet játszik, de eufemisztikusabb összetételben..
jegyzem a mobilba a mondottakat
aztán eszembe jut szólok Rózsának a Marosvidék főszerkesztőjének tegye bele a lapba, elkérve Tündétől veretes szövegét, később igy is tesz
a Csanádpalotai iskola mostani vezetője olvassa fel hogy őrzik Dér emlékét a róla elnevezett iskolában, hát nagyon, valóságos kultusza van
nézem a képeket, nagy része ismerős láttam a műtermében is...
csodálatos a szinhatás a szintelenségükben is, a szikárság, fegyelmezettség, ami áthatja, és a finomság... minden összhangban van
egyre fakóbb a szinhasználat az utolsó képek már szinte előrevetitik a z eltűnést..pl az Ásatás (pedig még csak 1980as)
üdvözlöm cspalotai volt tanitványom, és az özvegy oda penderül, a rögtönzött büféjéhez hiva őket(?) én meg kipenderülök...majd el...
majd vissza jövök másnap...
mikor semmi zavaró körülmény nem lesz körülöttem, - csak a képek
--- pünkösdi embernek mondják, pünkösd körül született és halt...ennek mély mondanivalója van...(számomra is, különösen)
"Amikor a férjemnek kiállítást rendeznek valahol, egy kicsit úgy érzem, olyan, mintha az én lelkem egy darabját is kiállították volna– mondta (...) annak a csanádpalotai festőnek az özvegye, akire tárlattal emlékezett a makói könyvtár. "olvasom a Délmagyarban
Egy csomó kép jóval azelőtt készült a kiállitottak közül, mikor még nem is ismerhette alkotójukat. De én igen...Én még láttam a műtermében ezeket... (A galambját sirató fiút, az Apám galambokkal, a Kettent-t (kislányával) stb
Még korábban Makón, a művésztelepes esték egyikén, emlékszem, mikor haza kisért, már a házunk előtt... azt mondta nekem egyszer, hogy "nagy lelkem van , de nem nyavalygok" , ezt elismerésnek szánta, kedvelte bennem,,,
Nem lélek d a r a b (o k ) ról beszélt, mert a lélek egy és oszthatatlan.
Még minden belefér, ott van egészben .minden...
És belefér az egész kiállitás anyaga,
(mit a nyitás utáni másnap megnéztem újra... már egyedül...) (s az egész lelkemmel!)
lebicikliztem a régi-új kút avatására, lóhalálában, mert kiderült, hogy másodszor is kiszúrhatták a bicikligumim(?) elvittem a szerelőhöz, és lányomét szedtem elő... megint.
nem tudtam pontosam, hogy hol van a helyszín, csak száguldtam a Kossuth utcán és már messziről hallottam egy népdalos kislány hangját, meg érzékelhettem a tömeget...
egy pici kis park körül, a szobor előtt meg ott állt a polgármesterasszony és a kerület képviselője, beszéltek a néphez
kicsit elgondolkodtam
lám itt beszél a pm szivvel.lélekkel, ezek az ő emberei itt körülötte, szép számban, ezek biztos rájuk szavaznak, adott neki virágpalántát is, sorban
de előbb még a forgatós néptáncosai is szerepeltek, gyerekpárosok...
az esemény vége felé megközelitettem a kút-szobrot megcsodáltam égkék szinét, szinte egybefolyt az éggel
leültem a kútperemre, az oroszlánfejeket fotózni (miből állitólag ivóviz csordogál, a megfelelő gyerek háttérrel
mikor hallom a hátam mögött:
Tanárnö
még egyszer: tanárnő!
ki lehet ez a türelmetlen tanitványom?
hátra fordulok, és látom a pm asszonyt bal kezében egy cserép sárga gerbera palántával
jobb kezében meg egy dús, nagyszermű, étvágygerjesztő piros szőlőfürttel
mit felém nyújt, megkinálva
-köszönöm, nem kérem, - mondom
ő nem akar hinni a fülének, megismétli megrökönyödve
-nem fogadja el?
- - mondom (s bevallom, még jól is esett...)
de aztán, hogy mondta, legalább a virágot fogadjam el, nem volt szívem visszautasitani, elvettem...
már szakadoztak erősen szálaink D-vel, de volt egy félhivatalos megbeszélnivalóm még vele. békésen beszélgettünk, egymás mellett ülve, a műteremszobájában, igazán harmóniában
mikor csöngettek, és az általa kinyitott ajtó résében viháncoló hangos lányarcok tűntek fel, és engem bámultak, aki a helyemen ültem tovább
visszajött, csóválva a fejét, a könyvespolchoz egy Villon kötetért... azért jöttek a lányok, nem értette (én sem, csak utólag)
hozott is nekik valami ütött. kopott ócska kis villon füzetkét
nem azt amit én vettem neki !
ugyanis én korábban adtam neki ajándékba egy szépen, illusztrált kiadást, akkoriban jelent meg
(1974.ben Európa kiadó 50 éve )
s ezt a Weöres idézetet irtam bele, ambivalens helyzetünkre jellemző, szomorú mottóul , találóan:
"Ne kivánd senki szeretetét.
Ne utasítsd el senki szeretetét."
(az első mondat inkább rám, a másik már inkább rá vonatkozott - jó leckének bizonyult (A teljesség felé---)
még , jó hogy nem ezt adta oda....a lány barátnőinek, akiket felbújthatott
tudta hogy ott leszek, hiába akart elterelni még korábban, D konyhájában serénykedve, arra késztetve, hogy a főiskolán keressem, ne itthon...
de már mindegy ...már úgyis hozzákerült, mint ömaga
***
(ejnye - újabb lépcsőházi gondolatként - megkérdezhettem volna most az emlékkiálitáson, - mikor beszélgettem régi tanitványommal, ki D földije, és odajótt a búféhez irányitani (őket?).hogy megvan-e még az a Villon kötet, amit tőlem kapott D ....DE én inkább kipenderültem a körből, mibe belépett...
s másnap visszamentem a ktárba, mikor egyedül én lehettem a képekkel... az emlékekkel)
Krusovszky új verseskötetével, az Életrajzi kísérletekkel érkezett a Margóra. (A kötetbe itt tudsz beleolvasni.) A Nagyszínpadon ülve Turi Tímea visszaemlékezett utolsó közös eseményükre, Krusovszky Áttetsző viszonyok című kötetének bemutatójára, amire a 2020-as Könyvhéten kerül sor – online. „Úgy érzem, az Életrajzi kísérletek is nagyrészt ennek a tapasztalatnak a lenyomata” – mondta felvezetésében.
„Mindig is nyomasztott a technikai világ problémája, de 2020 óta még fontosabb lett számomra – válaszolta Krusovszky. – Arra próbálok rájönni, hogyan lehet mozogni ebben a túlkommunikált világban. Hogyan találhatod meg a helyedet, amikor egyszerre nyomaszt a technológia és egyszerre csúszol egyre mélyebbre benne.”
Példaként Bináris ima című versét hozta fel, amit bináris kódra lefordítva jelentetett meg. „Sokat gondolkoztam azon, vajon mit jelent az, hogy amikor írok, az is azonnal kódokra fordítódik.
Mintha folyamatosan bináris kódokban kommunikálnék, miközben fogalmam sincs, hogy mik azok a bináris kódok.”
Az önreflexió derűje
A kötet három ciklusból áll, a versek azonban ömlesztve kerültek a könyvben. Elsőként az életrajzírás nehézségeivel küzdő, Életrajzi kísérletek-ciklus versei születtek meg. Később azt vette észre, hogy más hangok betüremkedtek a versek közé és szétfeszítették őket; más nézőpontból, egyfajta reakcióként jelentek meg az Életrajzi kísérletek-ciklus által felvetett problémákra.
A végeredmény így nem egy életrajz lett, hanem az életrajzírás lehetetlenségének beismerése. Ez azonban nem kudarcot jelent: a lehetetlenség elfogadása Krusovszky szerint segíti a továbbélést, és végeredményben érdekesebb, mint egy életrajz. A kötet versei elfogadják, hogy "Az időben való otthonsosság nem létezik
és az önreflexió derűjével figyelik a világot alkotó emlékek, álmok, kérdések
szövetét:
„Hiszen ez a fajta otthonosság csak egy fausti pillanatban jöhetne létre. Amikor megáll az idő. De nem áll meg, és mi egyre csak távolodunk, elveszítünk dolgokat – más szóval, még működünk.”
