eszembe jutott valami

már szakadoztak erősen szálaink D-vel, de volt egy félhivatalos megbeszélnivalóm még vele. békésen beszélgettünk, egymás mellett ülve, a műteremszobájában, igazán harmóniában

mikor csöngettek, és az általa  kinyitott ajtó résében viháncoló hangos lányarcok tűntek fel, és engem bámultak, aki a helyemen ültem tovább

visszajött, csóválva a fejét, a könyvespolchoz egy Villon kötetért... azért jöttek a lányok, nem értette (én sem, csak utólag)

hozott is nekik valami ütött. kopott ócska kis villon füzetkét

nem azt amit én vettem neki !

ugyanis én korábban adtam  neki ajándékba egy  szépen, illusztrált kiadást, akkoriban jelent meg

 (1974.ben Európa kiadó 50 éve )

s ezt a Weöres idézetet irtam bele, ambivalens   helyzetünkre jellemző, szomorú mottóul , találóan:

"Ne kivánd senki szeretetét.

  Ne utasítsd el senki szeretetét."

(az első mondat inkább rám, a másik már inkább rá vonatkozott - jó leckének bizonyult (A teljesség felé---)

még , jó hogy nem ezt adta oda....a lány barátnőinek, akiket felbújthatott

tudta hogy ott leszek, hiába akart elterelni még korábban, D konyhájában serénykedve, arra késztetve, hogy a főiskolán keressem, ne itthon... 

de már mindegy ...már úgyis hozzákerült,  mint ömaga

***

(ejnye - újabb lépcsőházi gondolatként - megkérdezhettem volna most az emlékkiálitáson, - mikor beszélgettem régi tanitványommal, ki D földije, és odajótt a búféhez irányitani (őket?).hogy megvan-e még az a Villon kötet, amit tőlem kapott D ....DE én inkább kipenderültem a körből, mibe belépett...

s másnap visszamentem a ktárba, mikor egyedül én lehettem a képekkel... az emlékekkel)