erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

ősz felé

2014. szeptember 30. - gond/ol/a

egész délután

loholtam a Nap után
s utól nem értem

eltűnt a horizonton
vissza se nézett


Erzsi néni élete

...elejéről

nem sokat tudok

nagyanyám huga volt..

magáról nem beszélt sose

egyedül élt

de másokért

mintha

az lenne

küldetése

 

pedig volt saját családja is

de ifjú férjét

elvitte a világháború

a „hősi halál”

szépreményű

kislányukat meg

tizenötévesen

az agyhártyagyulladás

mit osztálytársától kapott

kit korrepetált

 

rózsabimbós sirkövére

azt iratta

AZ ISTEN TUDJA MIÉRT

bántották is érte

mintha istenkáromlás lenne

pedig ő nem úgy értette

hanem valamiféle

hitbeli kapaszkódóként

hogy elviselhesse

mit másképp

nem lehetne

 

nagyanyámnak segitett

nevelni a gyerekeit

aztán a deportálás után

ápolta  nagybeteg hugát

ő szivós volt

csak egyszer mutatta

játékból gyengének magát

mikor ugráltam

nagyanyám ágyavégében

ki fáradtan odaszólt neki:

vedd már le azt a kölyköt

de ő azt mondta: nem birom

csakhogy én átláttam a szitán

s cinkosan fülébe súgtam:

ugye szereted ezt a kis kölyköt?

később mesélte sokszor

ezt a régi esetet

de sohase mondta,

hogy szeretett...

 

csak törődött velem

mikor anyám betegeskedett

s főzte finom főzelékeit

mikor diétáznom kellett

még verset is irt helyettem

(bár nem kértem)

és dicsért fűnek-fának

még a szegedi

főrabbinak is

meg vigasztalt

mikor bántottak

az osztáytársaim

azzal, hogy

irigyek”

tán hogy

növelje

az önbizalmam

mi valóban

nemigen volt

 

alig várta

hogy gimnáziumba menjek

aztán hogy egyetemre

mint mondta: a "közegembe"

hogy valóra váltsam reményeit

de első egyetemi évem

megkeseritette

 

hirtelen omlott össze

fájt a gyomra

keveset evett

 

későn operálták meg


másnap

korházi ágya

lepedőjén

középen

összekuporodva

elveszetten

csak annyit mondott

keserűn felnézve rám

hogy nagyon fáj

 

a professzor velem

közölte a szörnyű tényt

nagynénjének

megette a rák

már a félgyomrát

igy nincsen remény

 

de másnap

értetlenül álltam

az üres ágy előtt

nem fogtam fel

hova lett

az a kicsi test...

 

azóta is keresem...

 

de mondta egyszer

hogy addig él

amíg emlékezem rá

s biztos is benne

hogy én fogok...

 

igaza volt

 

Erzsi néni olvas

Erzsi néni

nagyanyám huga

élete vége felé

kis otthonában

tetőtől talpig

szép ruhában

kifogástalan hajkoronával

szálegyenes testtartással

ült  mély foteljában

kezében egy nyitott könyvvel


akármikor mentem hozzá

mindig igy találtam

folyton könyvet olvasott

egyiket a másik után

 

egy spirál füzetben

róluk listát vezetett

kalligrafikus, hosszúkás

szabályos betűivel...


mind életrajzi regény volt

nem is értettem

miért

...............

Már értem én

ülök egy mély fotelban

most

és olvasok...


és Erzsi nénire

gondolok...

 

s hogy meg kéne irni

az ő élete történetét is...

 

drámaibb lenne

akármelyiknél

miket egykoron

olvasott

 

Koncz Zsuzsával énekeltünk a zsinagógában

muszáj volt végre Koncz Zsuzsát élőben is meghallgatnom, hiszen betéve tudom a számait., még tanitottam is a verses lemezével illusztrálva a verseket, s fiatal koromban azt mondta  rám az unokaöcsém, hogy olyan vagyok mint ő (mikor mosolyog)... most meg bevallom -- mivel nem is vagyok olyan sokkal több évet megérő, mint amilyen korkülönbség látszik köztünk, kiváncsi is voltam rá... afféle elérhetetlen példának tekintve... a megjelenését

 

nos, ami a külsejét illeti, közelről látszik, hogy fölötte is eljár az idő, a háta neki is görbe (különösen ha rossz helyre esik a fehér kabátka keresztben varrásvonala), és talán a hangja se annyira üde, mint régebben... de ez nem is számit....remek előadó, remek énekes és főleg: remek ember! és még hatni tudó, sodró erejű, szuggesztiv  vezéregyéniség is...

 

a koncertjére a helyszin is vitt, egyrészt hogy viszonylag közel van, másrészt a szegedi zsinagógába mindig szivesen megyek , az új menora emlékművet is meg akartam már nézni, emlékező kavicsot téve rá

 

és most itt koncert van,

de az előadó, a Koncz, nem feledkezik meg a helyszinről, az Adjon az Isten szerencsét- (Nagy László) dallal köszön be .. a "szent helyre"

és meg is emlékezik - ahogy egy énekes  teheti - a 70 éves évfordulón - az áldozatokról, gyászolja őket, - mint mondja - hogy is másként  mint énekléssel... (Vannak idők , mikor menni kell....Elbúcsúzom, elbúcsuzom, de a szivemet örökre itt hagyom...)..

aztán -szünet gyanánt  jött a szövegíró, gitáros jóbarát: Bródy. Már ő se tiniként...az ősz fürtjeivel a kalapja alatt (igen, zsidó templomban igy illik!) Ő is a kezdeteket, a 60-as éveket idézte (mint korábban a "Zsuzsa"... mikor a lelkün)k összeért, és most édes életünkről..."hova lett, hova tűnt"..., "óh azok a hatvanas évek ma már csak szép mesék"... "de amig egy régi daltól könnyes lesz szemünk".... és könnyes lett bizony! "..addig nincs veszve minden... s amíg a régi tűz szívünkben ég..". úgy tűnt ezen az estén ez is volt!...  S még azt is hihettük, hogy "rendbe jönnek majd a dolgaink"..."lesznek még szép napjaink"...    (?)

amikor s ahogy később Koncz Zsuzsával énekeltük, többszöri visszaújrázása után, ahogy énekeltetett lelkesen, buzdítva minket is, egy egész zsinagóga közönségét... azt a hangulatot nem lehet leírni...

és ezt nem elfelejteni "miért hagytuk , hogy igy legyen".... annyiszor jut is eszembe, némi lelkifurdalással is... de most mégis olyan reménykeltő volt még ez is...

na  dehát mikor ezt is hallottuk, Bródytól (nagyapját idézve?) :"...lesz még magyar köztársaság....ha nincs, hozzuk létre"...?!


utoljára a Petőfi rockon volt ilyen hangulatom... fél évszázada....

nem számít a külső kor.... "amig a régi tűz szívünkben ég.." !

 

szerelem?

A szerelem – lelkiállapot
tárgya - másodlagos
amit érzel - az a tied
s nem ő – akibe
úgy véled
beleszeretsz
bárki lehet
mert a világ az
vagy az Isten
s olyankor sejtheted
milyen lehet ő
és mekkora
mindig elérhetetlen
de olyan jó
nyújtozni feléje
utána kapaszkodva
mikor szerelmes
az ember

Azt hiszem
én is így voltam ezzel
hiszen már nevük se tudom
vagy összekavarom
kikért epedtem valaha
s nem is tudni miért
hol vannak,, vannak-e még
összekeveredtek rég
róluk-hozzájuk
irt szavaim is

de az érzés
az isteni
megmaradt
és persze
az Isten
mindig és
mindenben
elérhetetlen
és
érthetetlen
de örökre
érezhetőn

öreg, örök Marosom

én láttalak már

első nyaramon

ott ültem gyékényen

a partodon

aztán következő nyáron

valahol távol

egy lágerben

a halál partjaira

elűzötten

idegenben

De visszajöttem

mert itt születtem

partodon, Marosom

anyám hazahozott

mert ő is itt

s mi hűek vagyunk

a hűtlenekhez is

Aztán itt halt meg

nem sokkal

deportálásunk után

betegen hazaérve

a nagyanyám

ő is kijárt hozzád

törzsvendég

szalmakalappal fején

míg tehette

de a deportálás után

csak fekvésre futotta ereje

aztán már arra se

egyszer vitték csak le

a kertbe, hova valaha

húsz orgonabokrot ültetett

Az is odalett

Most itt ülök

újra partodon

én is

hűen hozzád hűtlenem

vized apadatlanul folyó

s én lassan kiszáradó

de maradtam, ki voltam

belül ifjú s bohó

hozzád szóló:

Te csak folyj csendesen

(mint abban a dalban

mit még anyámtól tanultam...

„...borulj a vállamra kedvesem”...

s susogjanak parti fáid

mik közt számháborúztam

egykor – kis úttörőkatona

a tábora most újraépült

zöld háznak gyönyörű...

de semmi se a régi

csak a folyó és a fák

bár azok is

új levelekkel

s új vizekkel

mert az élet

megy tovább

Partodon állok

ugyan mire várok

s mióta már

Az öröklétre tán

pedig már abban vagyok

abban vagyunk valamennyien...

múlunk s maradunk

akárcsak te kedvesem

örök Marosom

te vén folyó

s mégis sose elfolyó

új vizcseppeid sodrásában

a változás változatlanságában

megmaradó

a régi, de újhajtású fák

susogásában

titkokat eláruló

S nem is várok

már semmit se

csak vagyok

most

és mindörökre

mint minden élő

a Mindenséggel

eljegyezve

elválaszthatatlanul

Ide is fekszem melléd

öreg folyóm

a szabad ég alatt

már sose leszek

egyedül sem

egymagam

szegény...

görnyedten, csoszogva

sokdioptriás szemüveggel

két koszos táskával

és világitó mellényben

haladt  el előttem

ki ültem – vénasszony -

egy még napsütötte padon

a kései nyárban

 

 

eszembejutott

mikor anyja kezét fogva

összetalálkoztunk

vagy fél évszázada

az utcán

megálltunk beszélgetni

s én közben megsimogattam

a kisfiú arcát

s ő azt mondta

felnézve rám:

még...

 

Már nem fogja senki a kezét

S nem is hiszem, hogy van valaki

aki megsimogatná

 

én is csak akkor,

s egyszer tettem

mert megijedtem

volt valami zavaró

és riasztón bizarr

abban a mégben

nem is értettem...

talán most sem

 

de így

s ettől a régi emléktől

még jobban

megsajnáltam

szegényt

süti beállítások módosítása
Mobil