én láttalak már
első nyaramon
ott ültem gyékényen
a partodon
aztán következő nyáron
valahol távol
egy lágerben
a halál partjaira
elűzötten
idegenben
De visszajöttem
mert itt születtem
partodon, Marosom
anyám hazahozott
mert ő is itt
s mi hűek vagyunk
a hűtlenekhez is
Aztán itt halt meg
nem sokkal
deportálásunk után
betegen hazaérve
a nagyanyám
ő is kijárt hozzád
törzsvendég
szalmakalappal fején
míg tehette
de a deportálás után
csak fekvésre futotta ereje
aztán már arra se
egyszer vitték csak le
a kertbe, hova valaha
húsz orgonabokrot ültetett
Az is odalett
Most itt ülök
újra partodon
én is
hűen hozzád hűtlenem
vized apadatlanul folyó
s én lassan kiszáradó
de maradtam, ki voltam
belül ifjú s bohó
hozzád szóló:
Te csak folyj csendesen
(mint abban a dalban
mit még anyámtól tanultam...
„...borulj a vállamra kedvesem”...
s susogjanak parti fáid
mik közt számháborúztam
egykor – kis úttörőkatona
a tábora most újraépült
zöld háznak gyönyörű...
de semmi se a régi
csak a folyó és a fák
bár azok is
új levelekkel
s új vizekkel
mert az élet
megy tovább
Partodon állok
ugyan mire várok
s mióta már
Az öröklétre tán
pedig már abban vagyok
abban vagyunk valamennyien...
múlunk s maradunk
akárcsak te kedvesem
örök Marosom
te vén folyó
s mégis sose elfolyó
új vizcseppeid sodrásában
a változás változatlanságában
megmaradó
a régi, de újhajtású fák
susogásában
titkokat eláruló
S nem is várok
már semmit se
csak vagyok
most
és mindörökre
mint minden élő
a Mindenséggel
eljegyezve
elválaszthatatlanul
Ide is fekszem melléd
öreg folyóm
a szabad ég alatt
már sose leszek
egyedül sem
egymagam
