...elejéről
nem sokat tudok
nagyanyám huga volt..
magáról nem beszélt sose
egyedül élt
de másokért
mintha
az lenne
küldetése
pedig volt saját családja is
de ifjú férjét
elvitte a világháború
a „hősi halál”
szépreményű
kislányukat meg
tizenötévesen
az agyhártyagyulladás
mit osztálytársától kapott
kit korrepetált
rózsabimbós sirkövére
azt iratta
AZ ISTEN TUDJA MIÉRT
bántották is érte
mintha istenkáromlás lenne
pedig ő nem úgy értette
hanem valamiféle
hitbeli kapaszkódóként
hogy elviselhesse
mit másképp
nem lehetne
nagyanyámnak segitett
nevelni a gyerekeit
aztán a deportálás után
ápolta nagybeteg hugát
ő szivós volt
csak egyszer mutatta
játékból gyengének magát
mikor ugráltam
nagyanyám ágyavégében
ki fáradtan odaszólt neki:
vedd már le azt a kölyköt
de ő azt mondta: nem birom
csakhogy én átláttam a szitán
s cinkosan fülébe súgtam:
ugye szereted ezt a kis kölyköt?
később mesélte sokszor
ezt a régi esetet
de sohase mondta,
hogy szeretett...
csak törődött velem
mikor anyám betegeskedett
s főzte finom főzelékeit
mikor diétáznom kellett
még verset is irt helyettem
(bár nem kértem)
és dicsért fűnek-fának
még a szegedi
főrabbinak is
meg vigasztalt
mikor bántottak
az osztáytársaim
azzal, hogy
„irigyek”
tán hogy
növelje
az önbizalmam
mi valóban
nemigen volt
alig várta
hogy gimnáziumba menjek
aztán hogy egyetemre
mint mondta: a "közegembe"
hogy valóra váltsam reményeit
de első egyetemi évem
megkeseritette
hirtelen omlott össze
fájt a gyomra
keveset evett
későn operálták meg
másnap
korházi ágya
lepedőjén
középen
összekuporodva
elveszetten
csak annyit mondott
keserűn felnézve rám
hogy nagyon fáj
a professzor velem
közölte a szörnyű tényt
nagynénjének
megette a rák
már a félgyomrát
igy nincsen remény
de másnap
értetlenül álltam
az üres ágy előtt
nem fogtam fel
hova lett
az a kicsi test...
azóta is keresem...
de mondta egyszer
hogy addig él
amíg emlékezem rá
s biztos is benne
hogy én fogok...
igaza volt
