Beállok ide a körbe
Aztán meg ki
Nem jó
se kinn se benn
Legjobb
valahol
a határvonalon
se kint se bent
azaz
kint is bent is
egyszerre
de sehova se
elkötöleződve
csak magamhoz
ott
azt hiszem
erről-arról-amarról még
napsütéseink
„Nem kell bedőlni
ennek a marhaságnak!”
ötven év előtti
koratavaszi feddés
tanári intelem
bohó egyetemistáknak
kik a nyolcas teremben
orosz irodalom órán
egy katedrától távoli
padsorban
az ablak mellett
süttették
napszemüveges
arcukat az ablakon
bekúszó koratavaszi
napsugarakon
pedig a katedráról is
egy napféleség szórta
világitó sugarait
rájuk...
ránk
Most
vagy ötven év után
bágyadt koraőszi
Nap süt be rám
egy kávéházi ablakon
odahúzódom
hogy jobban elérjen
de nincs ki
rámszóljon se megdicsérjen
mert az intő folytatása
egy "de" után
nekem cimezve
az volt!
(a bedobott
Szolzsenyicin-
Hemingway analógia
mián)
mégis hallom
mert ott vagyok
a nyolcas teremben
már megint
kijárván
egyetem után
az életiskolát is
és még mindig
„bedőlök”...
de tudom, hogy
nem „marhaság”
akár korai
akár kései
a legfőbb jó
ha süthet ránk
a Nap
(arra a másik
katedrán ülő Napra
már rég nem...
s lesz mindannyiunknak
- egykor pajkoskodó
diáklányoknak is -
épp elég
naptalan éjszakánk
nem is olyan soká
egy régi üzenet mai visszhangja
„Este várlak”
egy régi, kézzel irott üzenet
utolsó mondata...
most fiókom legmélyéről
elém esett...
már el is feledtem
hogy volt ilyen
már majdnem azt is
aki irta
s azt is
hogy kinek
pedig
ott a nevem
az elején
felkiáltójellel
a művésztelep ajtajára
volt kiaggasztva
az üzenet
már emlékszem
el is szégyelltem
kicsit magam
letéptem gyorsan
látszik is
a papír bal felső
sarkában a
tépés nyoma
csonka a papír
de lám eltettem
ha magam elől is
elrejtve
de most a kézirás
festői vonala
szívem hasogatja
Julika!...
Este várlak.
Hol van az az este?
Hova lett ?
S hova lettünk...
Nincs több este
holott már csak
estéim vannak
hovatovább
s haláljóslatom
forditva
telt be
születésnapod utáni
napon vagy este
azóta nem vársz
se engem
se senki mást
bár én haltam meg
majdnem
végül téged vitt el
a halál
mint utólag megtudtam
de én visszafordultam
pedig majdnem újra
találkoztunk
odaát
egy távoli mezsgyén
egy öröktéridőben
hol nem kell figyelni
se órát
se utcák sorát
bár megint
elkerültük egymást
mint azt az első találkozást
barátainknál
mikor véletlen odaaestél
s én is előbb odaestem
egy spontán ötlettel
vezérelve
új biciklimet tekerve
utcák során
de én rohantam haza
vissza, tovább
(otthon nem szóltam,
hogy kimaradok)
s egész úton visszhangzott
sértett haragod
kiáltozása
„Aki menni akar,
menjen”
s sajgott a bicklikormányon
tenyeremen
erős szoritásod nyoma
elmentem
később
évek múlva
-mig el nem hangzott újra
egy végleges menj el-
évek múlva
-mig el nem hangzott újra
egy végleges menj el-
pár boldog esténk
mégis csak lett
szerettél egy asztalnál
enni velem
inni nem
bár egyszer
elittam előled
a poharadban maradt bort
nehogy megártson
de többnyire szavaid ittam
magányos madarakról
s fákról
meg a dalolásod
szerelemről halálról
Duna két partjáról
szép metaforáid rólam
szép metaforáid rólam
s ölelkező csókok közt
hogy „minden izületünk
egymásnak termett
ugye érzed...”,
--
--
Hány este
szakadt félbe
szakadt félbe
maradt függőbe
ment feledésbe
s most újra lett...
és már mindig
este lesz
mert
azon a papiron
ott a jel
kalligrafikus betűivel
hogy este vár...
immár
mindörökre
immár
mindörökre
tűnő bajok nyomai
összeroncsolt arc
hogy mi tette?
hát az évek
gondjai, bajai
amik tovatűntek
hát érdemes volt
gyötrődni miattuk?
a nyomuk megmaradt
bevésődött
s ők már nincsenek
sehol
csak mit itt hagytak
a nyomuk
kitörölhetetlen
mert semmi sem
múlhat
nyomtalan
ajándékok
a legjobb dolgok ingyen vannak
a levegő hullámzása
a napsütés simogatása
a természet látványa
a szél suhogása
és a csönd is
meg emlékeim
újraidézése
a képeskönyv
a fejemben
nem múló érzéseim
az egész élet
minden
ajándékba
van
illene
néha
megköszönni is
mégis kinek a történelme?
A mi történelmünk
Az ember él, éldegél
aztán egyszer csak rádöbben
hogy a történelemben...
aztán még később arra is
hogy meghamisitják
az életét, őt magát -
mert a történelem
mi vagyunk
mi játsszuk
velünk játszatják
a nemtanúk meg később
átirják tetszésük szerint
megirják hazugságaikat
s közben azt mondják
az életünk volt hazugság
De nem számít
Igy járhatnak majd ők is
csakhogy ez nem vigasz
De ki törődik azzal
mi igaz.
Aranka néni megkövetése
Nem tudott megöregedni
Nem tudta elviselni
hogy öreg lett
mondogatták a családban
Aranka néniről
mintegy magyarázatul
miért is dobhatta el
magától az életet
Pedig előtte
kapott egy
vészjósló leletet
Nem egyszerűen
élni nem akart
öregen
hanem csak
betegen nem
halál elől
halálba ment
mi várna rá
betegen
megijedhetett
Hiszen egyedül élt.
Mindig elegánsan
tetőtől talpig
ondolált-festett haján kalap
angol kosztűmben tipegett
magas sarkú cipőiben
kesztyűs kezét felfelé tartva
abban volt a Sportszelet
mit nekem vett
s hozott be a konziba
Szegeden
hova bejártam
hetente kétszer –
találkozás ürügyén
mert egyedül élt.
Özvegy tanitónéni
ki engem is mindig
oktatott és dirigált
és szidta jóanyám
hogy rosszul nevel
gyerek ne ülhessen
mindig a jobb helyen
moziban se sorszéleken
(de hát már akkor zavart
a klausztrofóbiám
és túlzott önérzetem)
És a konzi aulájában
a padon ülve
hegedű óra előtt
nem Aranka nénire és
sportszeletére vágytam
mindenekelőtt, hanem
a zenész fiúk társaságára
egy legyeskedett is körülöttem
egyet meg mindig én lestem
s Aranka néni elmaradt....
Egyszer, a Kárász utcán
még beszéltünk vele
pontosabban nem én
csak a nővére
pótnagyanyám, ki
keményen akart hugába
lelket önteni
szedje már össze magát
én meg ugráltam mellőle el
mert nem birtam
a nyavalygást....
Aztán jött a hir:
Aranka felakasztotta magát
Az ablakkilincsre
Nylonharisnyával
Mint már mondtam:
mindig adott az eleganciára
még halálában is.
Volt egy kis tásbérlője
a Kati
nagyon szerette
de a gyerekparalizis járvány
kiskorában elvitte
abban az évben
mikor a Balatonra anyám
épp e járvány miatt
nem engedett
(nem értettem ,
bőgtem is eleget)
Szeretném remélni
hogy odaát
a kis Kati
rátalált
mert nem lehet
élni de halni se
szeretetlen.
S szégyellem most magam
és annyira bánt, hogy
nem tudtam elnézni neki
se erős szigorát
se gyengeségeit.
Már tudom,
tényleg,
nem olyan könnyű
vénen
az élet
s nem olyan könnyű
megöregedni se
tán szépen nem is lehet...
szegény Aranka néni
bocsáss meg nekem....
