Istenem

köszönet

A szegedi Thealter keretében, a Grand Caféban, jéghideg a terem is, ahogy belépünk, de a rendező Pero(vics) mosolyogva fogad és mutat a  helyemre...

 

 

aztán kérdőíveket kapunk, melyen olyan mondatokat olvasok, amiket 5-ös fokozatban kell elhelyeznem, egyetértek vagy egyáltalán nem... nagyon kell figyelni a válaszra, az árnyalatokra, de minden kérdés a rasszizmus körüli, és egyetlen de megbízható iránytűm van a humanizmus , amivel válaszolni tudok. Sajnos a nem humánus mondatklisék túl ismerősek.... Később az előadáson a hallottak ezt erősitik föl. Úgy hangzanak el az antihumánus mondatok, hogy eleve átfordulnak ellenkezőjükbe, hogy tiltakoznod kell ellenük, mert nyilvánvalóvá válik tarthatatlanságuk....először még tán nevetnél is (kinevetnéd)...de aztán elkomorodsz, egyre jobban fázol (már nem csak a hideg levegőtől), a szavakból, a "doktrinákból" árad a fagyasztó hideg...már a szived is belegörcsöl...

majd feltápászkodsz, megnézed közelebbről a szinpadi kellékeket... különösen azt a düreri melankolikus angyalt...

 

 

akit végig - mint ellenpólust  és saját érzéseid kifejezőjét - nézegetted, szinte menekülésképp az elhangzott szörnyűségektől...

 

 

Majdnem utolsóként támolyognál ki az ajtón, de hátul még odajön hozzád két fiatal lány, és megkérdi, hogy hogy tetszett az előadás. Hogy "tetszett"? egy szóval nem lehet rá válaszolni, mondok pár mondatot...arról hogy mennyire hatott, (sokkolt), látom egyformán érzünk, bólogatnak...

aztán épp jön Pero is, elrebegek neki egy-két dicsérő szót, de hát mit is lehetne mondani, nagyszerű volt... adják elő minél több helyen , szükség van rá, remeg a hangom, megviselt az előadás mondom...de "jó értelemben".... reméli ő is... kiszédelgek az utcára...

át is mentem, ebéd után, eleinte nem nagyon értettem , miről van szó, de lassan tudatosodott , hogy én is lennék az a bizonyos  múlt, amit kutatnak... egy kezemen meg tudnám számolni, hány zsidó van a városban , de őket - és ez új elem!- az is érdekelte, (főleg?),hogy milyen a lakosság viszonyulása... illetve milyen volt , mikor visszajöttünk a deportálásból... (beszélgetésünk közben  többen is mondták, az ő nagyapjuk is Borban volt, mint az én apám, csak megszökött, hogy a nyagyanyjukat is deportálták, mint engem meg anyukámat...) Mondtam, hogy olyan régi időkre azért nemigen emlékezek vissza, mikor hazajöttünk, meg hogy nem is nagyon volt ez téma, illetve amit tudtam, már megírtam..., le is emeltem a polcról a Sós kávét, (benne a hasznavehetetlen  kisgyerek történetét a lágerban) meg az újabb antológiát, a  Lányok, anyákat, még le is fotózták, a címlapot..- a dédanyámmal, lányommal, meg aztán engem is, velük...csoportképen:...

 

Aztán  ők visszamentek a könyvtárba, a többi csoporttal találkozni, én meg megvettem a Marosvidéket, és visszanéztem a zsinagógába, tudtam, hogy oda még jönnek később..,  jött is nem soká a vezetőjük, Fritz Zsuzsa, akinek odaadtam a lapot, meg "összekötöttem" mobillal U. Zsolttal, aki "mindent tud" a makói zsidóságról mint helytörténész (azt is amit én  nem..) aki jött is, készségesen,  és jöttek a gyerekek is, "seregestül" olyan jó érzés volt látni, ahogy megtöltötték a zsinagógát, beszámoltak , mintegy csoportmunkaként a kutató tapasztalataikról (kiderült, hogy a lakosság kedves volt, de eléggé elzárkóztak a kérdéseiktől, illetve nem igen tudtak (nem akartak? ) válaszolni...

 

Zsolt nagyon érdekesen beszélt rólunk, múltról, jelenről, s tetszett az a megfogalmazás (nem csak nekem), hogy van (legalább) egy virtuális makói zsidó közösség is... mert szerte a világban a makói gyökerű zsidók őrzik zsidóságukkal együtt makóiságukat is, (mégha csak egyszer egy évben jönnek is ide, imádkozni, egykori rabbijuk jarzeitjakor.)... Odaadta a négy makói zsidó gyerek történetét feldolgozó (tan)könyvét is...

 

F. Zsuzsa  megköszönte, a segítésünket... azt mondta, két hét múlva  jönnek a következő turnussal is...

 

 

 

Igazán megható volt a jelenlétük...az  őszinte érdeklődésük, kedvességük...

 

s ahogy közösen imádkoztak, énekeltek..

 

 

 

 

élettel töltve meg a többnyire üres zsinagógát...

Aztán kigördült velük a két hatalmas busz...

És újra üres lett a zsinagóga...

 

 

Istenem!

Életünk egy-két jó év?

S az is öntudatlanul?

 

Hézagosak a csoportképek

mellőlem hányan elmerültek!

 

Nézünk lefelé a mátrai

turistaház erkélyéről

és még csak tériszonyunk

sincs húsz évesen

 

S van – szegény Zsuzsi -

kinek még

tíz se adatott hozzá

 

De miért?

Életünk

talált ajándék?

 

Milyen nagy jelentőséget

tulajdonitunk mindennek!

Zsuzsi is annak a

logika egyesnek.

Hát mit számít?

hol itt a logika?!

 

 

Nézünk lefelé az erkélyről...

Mit hittünk az életről?

Azt biztos nem, hogy

ennyire rövid is lehet

s oly könnyen végeszakad.

 

S hogy ennyire múlékonyak

vagyunk valamennyien.

A Fészekbe megyek... 

Egy kiállitást hirdetnek oda. A magyarországi botlatókövekről.



Épp a napokban telefonált egy távoli ismerősöm, hogy a szegedieket megtisztogatták, tartottak kis felolvasásokat, megemlékezéseket, és jönnének Makóra is.... De minthogy én  jelenleg Pesten , gondoltam öszekötöm őket a makói zsidó örökségünket örző egyesület elnökével, én meg, itt Pesten eljövök erre a kiállitásra, legalább... (Egyúttal a Fészket is megnézem,  45 év után)

A bejárat szinte el van torlaszolva daliás fériakkal, akiket biztonsági őröknek néznék, de mint mondják felszolgálók. Valami műsoros vacsora lesz az étteremben. Pontosabban a kerthelyiségben... Kiállitásról nem tudnak, abban a portásnő illetékes aki elő is kerül, és elő is vesz valami kulcsot, és vezet felfelé a kivilágitatlan, sötét lépcsőkön .


A félemeleten megállunk, kinyit egy ajtót, s a küszöbön megállitva, magamra is hagy a vaksötétbe, de a villany majd automatikusan bekapcsol.  Ez egy párszor még elő is fordul , a ki- és bekapcsolás, mig körbe-körbe botorkálok a kiállitóteremben a falra rakott botlatókőfotók közt. Van egy lista is, de azon se látom Makót....(Szegedet igen.)

Körbe a botlatókövek, pestiek és pár vidéki városból.

Öccsével, a nagybátyámmal voltam itt, a Fészekben,egy párszor,45 éve.. régi barátaival, pályatársaival találkozott itt, kicsit vissza-, hazatérve. .. emlékszem, ugyanezen a lépcsőn futottunk össze Fényes Szabolcscsal, Rátonyi Róberttel, Aztán a most bezárt presszo részen Kellér Dezső, Ráday Imre.. Básti Lajos... Az étteremben Királyhegyi Pál... Láttam  Kálmán Györgyöt is ... Már mindenki  odaát van. A természetes halállal meghalók is.Holtak közt járok...a teremben és a lépcsőn is, hátborzongató... De azért micsoda különbség!...Később tudtam csak meg, hogy  Kálmán Gyögy, 18 évesen, ugyanabban a bori táborban volt munkaszolgálatos, mint  apám... Kálmán György visszajött. Nagyszerű szinész lett...micsoda veszteség lett volna ha ő se tér vissza...!  De ki tudná felmérni azokat a veszteségeket, amikről nem is tudunk., tudhatunk. Kiből mi lehetett volna, mit alkothatott volna még.... És a meg nem születhető testvéreink...

A Fészekbe megyek... 

Egy kiállitást hirdetnek oda. A magyarországi botlatókövekről.



Épp a napokban telefonált egy távoli ismerősöm, hogy a szegedieket megtisztogatták, tartottak kis felolvasásokat, megemlékezéseket, és jönnének Makóra is.... De minthogy én  jelenleg Pesten , gondoltam összekötöm őket a makói zsidó örökségünket őrző egyesület elnökével, én meg, itt Pesten eljövök erre a kiállításra, legalább... (Egyúttal a Fészket is megnézem,  45 év után)

A bejárat szinte el van torlaszolva daliás férfiakkal, akiket biztonsági őröknek néznék, de mint mondják felszolgálók. Valami műsoros vacsora lesz az étteremben. Pontosabban a kerthelyiségben... Kiállításról nem tudnak, abban a portásnő illetékes aki elő is kerül, és elő is vesz valami kulcsot, és vezet felfelé a kivilágítatlan, sötét lépcsőkön .


A félemeleten megállunk, kinyit egy ajtót, s a küszöbön megállítva, magamra is hagy a vaksötétbe, de a villany majd automatikusan bekapcsol.  Ez egy párszor még elő is fordul , a ki- és bekapcsolás, míg körbe-körbe botorkálok a kiállítóteremben a falra rakott botlatókő fotók közt. Van egy lista is, de azon se látom Makót....(Szegedet igen.)

Körbe a botlatókövek, pestiek és pár vidéki városból.

Öccsével, a nagybátyámmal voltam itt, a Fészekben,egy párszor,45 éve.. régi barátaival, pályatársaival találkozott itt, kicsit vissza-, hazatérve. .. emlékszem, ugyanezen a lépcsőn futottunk össze Fényes Szabolcscsal, Rátonyi Róberttel, Aztán a most bezárt presszó részen Kellér Dezső, Ráday Imre.. Básti Lajos... Az étteremben Királyhegyi Pál... Láttam  Kálmán Györgyöt is ... Már mindenki  odaát van. A természetes halállal meghalók is.Holtak közt járok...a teremben és a lépcsőn is, hátborzongató... De azért micsoda különbség!...Később tudtam csak meg, hogy  Kálmán György, 18 évesen, ugyanabban a bori táborban volt munkaszolgálatos, mint  apám... Kálmán György visszajött. Nagyszerű színész lett...micsoda veszteség lett volna ha ő se tér vissza...!  De ki tudná felmérni azokat a veszteségeket, amikről nem is tudunk., tudhatunk. Kiből mi lehetett volna, mit alkothatott volna még.... És a meg nem születhető testvéreink...