"vigyázz rá, mint a szemed fényére!"

nade hogy lehet vigyázni konkrétan a szemünk fényére?
azt mondja a szemész, - miután megállapitja, a műszerével is, amit én panaszlok... (hogy valami nem tetszik nekem a szememmel), hogy valóban vannak homályok, homályos foltok, pöttyek a szemlencsémen, a szélein - hogy sehogy...
azaz, majd fél év múlva újra megnézi... de megelőzni nem lehet(ett volna), ha van...
dioptria nem kell magasabb, mint eddig (sőt), (még a legutolsó sort is el tudtam olvasni) de -"látom"- ez nem jelent semmit..., sőt!?
lesz egy u.n. progressziv szemüvegem, amitől (felpróbálva már másét) - egyből élesebben láttam...
......
mióta is nem csillognak a szemeim?emlékez
pár évet már tanitottam, és jöttem le az órámról, léptem be a tanáriba, mikor idősebb magyartanár kolléganőm (aki pár éve még tanárom volt az irodalomszakkörben), odaszólt fanyarkás mosolyával, hogy "már nem csillog annyira a szemed, mint eddig"... (érdekes, mig csillogott, mig olyan lelkesen jöttem le az óráimról... ezt nem jegyezte meg..., és mintha egy kis káröröm is lett volna a hangjában...) Én meg kissé megrémültem. (vannak folyamatok, amik - észrevétlenül lezajlanak - s elkerülhetetlenek...?!...de mitől???)
.......
de legalább befelé jobban, tisztábban látnék!...

-meséljek valamit... - mondja , miközben sorunkra várunk, egy ősz, kopaszodó, bajszos ember, mellettem - meséljek valamit... ugyan miről - hát arról, mi is volt 60 éve...
60 éve, épp elsősök voltunk az általános iskolában.... egy osztályba jártunk (később már nem, mert a fiúkat külön iskolába rakták), jóval később a fiát tanítottam, ő meg a lányom. De most csak arra emlékszünk, amikor mi voltunk 7 évesek...
hogy eltelt az idő - mondja
hát igen, észre se venni, - épp a napokban törtem a fejem rajta -, hogy lesz az emberből egyszer csak öregasszony... mondom, magamra fogalmazva, ezt az "-asszonyt" - (bár az asszony is ember!) - mert mégsem akarom rá is sütni ezt a megöregedést. Erre a mellettem ülő - mitagadás - "öregemberre"... Ő persze udvariasan hárítja rólam is az öregség bélyegét, nem vagy te öregasszony! Dehogynem, tudom, amit tudok... és ő se fiatalember már...
.........
Hazafelé olyan virágüzlet előtt szoktam néha elhaladni , ahol egy táblára ki vannak rakva a gyászjelentések. (Régebben sose olvastam , újságokban sem - csak értetlenül csodálkoztam egy - idősebb - kolleganőmön, aki mindig a gyászhírekkel kezdte az újságolvasást, és soha el nem mulasztotta volna... Mostanában azon kapom magam, hogy én is elolvasom, ki halt meg épp, és az évszámokkal kezdem. És egyre közelebb vannak az enyémhez, aztán van, amikor épp annyi. Mint pl. ma is. És épp egy "fiú" az iskolából, a párhuzamos osztályból... (a múltkoriban saját osztálytársnő...)
.............
A bolt előtt rámköszön egy régi, őszhajú ismerős, az ő apukája és az én anyukám osztálytársak voltak a gimnáziumban , (már majdnem 90 éve)ő pár évvel "fiatalabb" nálam, nem is köszön, inkább egyből kérdi "hogy vagyok" de nem csak úgy, rutinból, közhelyesen, hanem úgy, mint akit tényleg érdekel, - csak nem lát rajtam valamit, ami miatt kérdi... gyanakszom. De nem! - nyugtat meg. (?) Aztán megállapodunk abban, hogy volt már jobb hangulatom is, elég "nyomott" vagyok mostanában. Olykor. Ja mert ugye az egész élet rámnehezedik, nem dehogy - tiltakozom! Hát tényleg, akkor mi nyomaszt néha, gyakran...?...(lehet , hogy tényleg az a vállaimra meg a lelkemre nehezedő 67 év...?) Ő meg, mondja, azt szokta mondani, ha kérdik, hogy van, hogy "korához képest jól"... ezt én nem szeretem, ezt a korra hivatkozást, mert ez azt feltételezi , és joggal, hogy a korral eleve - még ha jól mennek is a dolgaink - romlunk, hanyatlunk... múlunk. De hát nem így van?!
............
A múltkoriban Haumann Péter beszélt a Zárórában - egy éjszakai műsor nappali ismétléseként , s így még feltűnőbb volt, amikor a hatvanvalahány évére utalt, s arra, hogy szinte irígykedik egy

tölgyre, ami tovább él, és nem is látszik rajta a kora... De aztán nem merül dekadenciába és pesszimizmusba a beszéd, mint ahogy ő se. (egyébként nekem "korához képest" éppen hogy elég "feszesnek" tűnt ő is!). Rozi unoka emlegetése, minden pesszimizmust feloldott, "életet " vitt a beszélgetésbe, mint ahogy a színész életébe is.
.............
Ki beszél(t) itt elmúlásról...?!

(már 5 éve, 2010. május 28-án)

még van pár percem a szegedi buszpályaudvaron a makói buszom beállásáig, leülök hát egy padra, egy kis hely épp akad a zsúfoltságban, s akkor veszem észre , hogy a mellettem levő kisfiú sír, nem is kicsit - kérdem , miért, hát mert elveszett a mobilja, mondja kétségbeesetten, mikor leszállt a buszról, akkor még megvolt, csak ennyit tud mondani - és nagyon kétségbeesett, nosza, megkeressük, hátha leadták, viszem is magammal az információs ablakhoz kis kósza remény, de meghiúsul, nem adtak le semmit, a gyerek egyre elkeseredettebb, mit is mondhatnék neki vigaszul, ha el is veszett az a mobil, nem olyan tragédia, nem olyan drága, meg amúgy is, lehet, hogy meg is van valahol, hátha a hátizsákjában van mégis (jól lehúzza a vállát, miért is ne, lehet abban mindenféle) tudod-e a számát- kérdem, tudta, méghozzá 30-as volt, mint az enyém, diktálja a számát, hívom hát, és fülelek, de nem, nem a kijelzését hallom, hanem megszólal a telefonban, egy erős, komoly férfihang, ki az, kérdem, hát ki is lenne: a biztonsági őr, mellette meg -mondja- a kisfiú anyukája is, még a nevét is mondja, meg hogy melyik kocsiálláson vannak, oda kellene menni - de hol is az a kocsiállás, mire megtudom, a gyerek már el is tűnt mellőlem, a telefonkapcsolat még él, s hallom a biztonsági őrtől, hogy a gyerek is időközben ott termett... az én buszom meg már be is állt, azért még kapok hátul ülőhelyet - jó érzéssel ülök le, valamit segítettem... mit számít, hogy senki egy köszönömöt nem mondott érte, nem azért csináltam. Jó, hogy csinálhattam... valami értelmeset.

(2009. május)

Ügyködök a konyhában, s egyszerre csak megjelenik ez a gondolat a fejemben: ISTEN - NEM KÜLÖN TÉR.

Kikiáltok a nagyszobában számitógépen dolgozó lányomnak, hogy írja föl valahova. Hirtelen nem tudja hova, bejegyzi Szerb Antal Utas és holdvilág-a hátlapjára (abból írja a szemináriumi dolgozatát.) Jó - mondom, csak aztán nehogy az legyen, mintha Szerb Írta volna...

De honnan is a gondolatok? Csak úgy beleszállnak a fejünkbe? Honnan? És egyáltalán - mi a fejünk?

Meditálni lehet mosogatás közben, séta közben, mindegy - ha eléggé kiüríted a fejed a lapos, semmitmondó gondolatoktól, akkor belekerülhetnek a kivételesebbek is. Mint pl. ez: ISTEN - NEM KÜLÖN TÉR

A transzcendencia voltaképpen immanencia.

Minden bennünk zajlik. Csak az a kérdés, hogy ki tudod-e tágítani (mélyíteni-emelni) a tudatodat annyira, hogy eljuthass Istenhez.

Amúgy meg nincs is külön-tér. Egy(etlen) tér vagyunk.

De hiszen tudjuk: minden egy.

(2009. május 26.)

Mostanában az életben mintha pótolnám, visszanézek, összegzek, elégedetlen vagyok magammal... kifutottam az időből Még annyi mindent csinálnék, mondanék... Kapkodok ("Idegesen nyitok száz fiókot...")
Régi kéziratokat, gépiratokat rendezgetek. Tegnap erre bukkantam, 1979-ből

De most is aktuális,,, csak (még) sürgetőbben:

Mindent elérhettél volna

3 éve irtam az akkori dalfesztiválról:

Ő az? Nem ő? De ő! Vagy mégse? De mégis...

"Ketten a farmon" ("A father for Charlie") ezt a filmet "kötelezővé" tenném, ahogy vannak kötelező "olvasmányok" - de mivel azokat is általában averzió és előítélet kiséri - eleve a "kötelező" elnevezés miatt , (amit azt hiszem olykor ezért át is neveznek) -- mindenesetre én ezt a filmet mindenkivel el kezdeném nézetni, csak úgy, aztán úgyis ott maradna a képernyő vagy a mozivászon előtt - én legalább is igy jártam; nem is akartam megnézni, de nem lehetett nem megnézni, és nem lehetett egy idő után nem végigbőgni... pedig amennyire lehet, még -viszonylag - jó is a vége... csak persze nem adhatja azt a látszatot, hogy MINDEN jó, ha jó a vége, mert nagyon is nincs rendben most se... semmi... igazán, ami az újra terjedő rasszizmust illeti...

Nahát ez a film egy csöppet se didaktikusan, művészi eszközökkel áll a humanizmus mellett... ami sose a bőrszíntől függ - attól független; 
Egy ember, akinek a bőre szine fekete, és csak ezért a megaláztatások és hátrányos megkülönböztetések sora éri, sőt környezete az életére tör (családját már elpusztította), s ő mégis képes arra , hogy pusztán tiszta lényével , emberségével, másokat is azzá tegyen..., S hogy igazi apja legyen két fehérbőrű gyereknek.

a 100 éves Nyugatról (Dél) Keleten   (2008. május 20-án)

Bogoly József Ágoston irodalomtörténész, kandidátus igazi inyencségekkel szolgál irodalmi előadásával, irodalmi áhitozásaimnak e kis délkeleti -de nagy irodalmi hagyományokkal rendelkező -városban. Kérdezte is az előadása végén, hogy megfelelt-e az elvárásaimnak, mondtam neki, hogy nekem nincsenek külön elvárásaim, én bármit, mindig szívesen hallgatok tőle. Ebben maradtunk. Kíváncsi vagyok, milyen témája lesz legközelebb. De mindig van a konkrét, aktuális témán túlmutató, s mindig kapcsolatokat is tár fel, térben-időben, különböző kultúrák közt, a múlt és a jelen közt, valami elemi s mélyben meghúzódó lényeges összefüggésként. No és mindig érinti Makót. (pedig ő nem is makai, eredetileg, de érzi a várost, s jelenében a múlt kultúrájának továbbélését is, legalábbis akarja ébresztgetni, hiszen - reméli - bennünk, utódokban, él tovább a múlt is, az egykori dicső ősök, hiszen kell, hogy érezzük az őseinket bennünk.) 
Pl. elgondolkodhatunk azon, hogy Ady eltévedt lovasa is bennünk él ... (házi feladat: elolvasni József Attila Lovas a temetőben c. versét) vagy a későn fejtegetett Babits-i megközelítésben is ... "Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet." (Csak posta voltál)

Most a 100 éves Nyugat folyóiratról volt szó a városi könyvtárban. Kissé mintha szétesett volna, vagy túl szerteágazó és mozaikos volt az előadás, de hát épp az volt a vezérmotívum is, amit Ady a Kocsiút az éjszakában c. versében így - ezzel az azóta már szállóigévé vált mondatával - fogalmazott meg: minden egész eltörött. (Milyen szomorú vagyok én ma... (?) ... Minden láng csak részekben lobban(t) - de volt láng! 
Babits Esti kérdését előadónk szinte teljesen a lemezről ismert babitsi intonációval mondja... (de halljuk itt is Babits hangját felvételről, amin Kosztolányit dícséri, s hogy az író nem múlhat el, kezdet(e) és vég(e) egybeesik, aki meghalt sokszor elevenebb az élőnél, a műben is az ember él, szavakból épült test...)

Az Esti kérdés után Hugo von Hofmannsthal verse - A külső élet balladája - ikertársnak tűnik. Micsoda interkultúlturális szellemi kézfogás is ez! 
"És gyermekek nőnek fel mély szemekkel, / Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,"... 
"Mért sáppadok, mért sírok, mért mosolygok? / S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?"...
"Mi hasznunk ennyi és megannyi képből? /S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”...
(ahogy egy másik Babits versben (a Különös hírmondóban) a "nagy hír": ősz van...
Függelékként tisztelgés Makónak, Makai Emilnek, akit sokra tartott Ady, Juhász Gyula. Utóbbi maga is sokszor fordul meg Makón, ha írni akar Espersithez jön, jól elvan itt a szent csöndben. Sőt még Kosztolányi is megfordul Makón, igaz késve ért ide a Juhász Gyula ünnepségre, de itt volt... 1923-ban. 
Egy hozzászóló pár percig ismerteti Juhász Gyula makói vonatkozásait, de nem részletez, rájön, ez itt, Makón közismert, aztán bevallja, Juhász Gyula volt a szakdolgozata témája. Jut eszembe, nekem meg Kosztolányi. (pedig a 60-as években nem volt divatos és hálás téma. De a Hajnali részegség!.. (itt is elhangzott, csak az amatőr szavaló nem úgy mondta, ahogy belül hallom...)

Összetalálkozunk az előadás után volt magyartanárnőmmel, aki később kollégám is lett, (az előadó "egy régi asszonyként" tiszteli meg mindig, külön is,) meséli, hogy Juhász Gyula Tettamantiéknál, akiknek a házában ők laknak jelenleg - mindig fáradtan dőlt le a diványra, összekulcsolt kézzel, keresztbe tett lábbal, cipőstül. Jut eszembe, Juhász Gyula tanította a gimnáziumban anyukám nővérét, meg egy párukat, akik érdeklődtek az irodalom iránt, ők körülvették a tanári asztalnál, a többiek, akiket nem érdekelt az irodalom, nem érdekelték... Meg anyukám a húgával korcsolyázni volt a töltésen túl, és beszakadt alattuk a jég, a húga majdnem szerencsétlenül járt, csak anyu ordított segitségül, végül, Tettamantiékhoz (aki a család barátja is volt) vitték be őket, lehet, hogy ugyanarra a diványra fektették le, s szárítgatták, nyugtatgatták anyu húgát, míg megérkezett nagyapa fiákere értük?.... 
Bennünk élő múlt....  Anyukám s minden nagynéném is,  egész életükben élték az irodalmat is...