Ül a szökőkútnál, és intenzíven hallgatja a Molnár dixilendet. Vagyunk egy párán. Hozzám is odajön egy régi tanítványom, újságot hoz nekem, kérdi nem akarok-e ráülni, még hideg a kő... Mondom, nem, csak várom, hogy elhallgasson a zene, mert egy évfolyamtársam véltem felfedezni, akivel az egyetem óta se találkoztunk. (Bár most volt a 40 éves találkozónk, de ő hiányzott.) A tanitványom is - kiszámoljuk - épp 30 éve érettségizett, most lesz a találkozójuk augusztus 19-én, jut is eszembe, egy másik osztálytárstól tudom, de csak itt állt össze, hogy ezek egy évfolyomon voltak, ennyi év után keverem a tanítványokat - emlékszem rájuk, de hogy ki, mikor járt , kivel, azt már nem mindig tudom, csak akkor, ha rákérdezek. Az idő nagy úr amúgy is. - Mióta az iwiw-en fent vagyok, egyre többen jelölnek be a régiek, olyanok is , akik utcán elmennének mellettem, de az iwiwen adatokkal, névvel - beazonosithatnak, ettől kezdve persze köszönnek is. Visszakapok a múltamból egy csomó ismerőst. De gondoltam is már arra, hogy én magam is elmennék magam mellett az utcán, ha 40 év óta nem találkoztam volna magammal. Mint vele, aki most itt ül előttem a szökőkútnál, mintha az előbb futólag erre is nézett volna , igen , tényleg ő lehet, a régi csodálkozó-fürkésző barna tekintet ugyanaz, - de aztán elkapja a fejét, nagyon leköti a szinpad, a dixi. Lehet, hogy mégsem ő? Aztán fel is áll, igen, az állása is, kétségtelen, ő az, kicsit esetlen. A mosolya is, a kidudorodó pofacsontján a bőr feszülése. Igen a kreol bőre. És most mosolyog. Na most már biztos ő az! A mosolya ugyanaz! Akárcsak a tekintete. Ezek belülről jönnek. S a belső nem változik. 
Aztán később mégis hagyom, hogy eltűnjön valahogy a tömegben a szemem elől...

Nem is tudom, miért.

Talán mert félek, hogy ő nem ismerne meg.