Turi Tímea

Miért beszélünk magunkról, amikor a halottainkról beszélünk?

Térey János emlékének

Tizenkét éves voltam, amikor meghalt Marcello Mastroianni. Akkor már csak ketten éltünk együtt az anyámmal, és a két szobánk közül egyszerre csak az egyiket lehetett felfűteni. Most az udvari szobában voltunk, ahol a tévé is volt, anyám az esti híradót nézte, én az íróasztalomnál ültem, leckét írtam. Tisztán emlékszem. Akkor mondták be, hogy Mastroianni meghalt. Akkor éreztem először mély megrendülést. Később erre mindig rácsodálkoztam: vajon miért pont akkor?

Azt mondják, úgy működik ez, mint a villanófény: az emberi emlékezet a történelmi eseményekhez hozzákapcsolja, majd megőrzi a saját történeteit. Ha már élt, mindenki emlékezik arra, hogy hol volt, amikor merénylet áldozata lett Kennedy, vagy amikor összedőltek a WTC tornyai. De miért emlékszem én olyan élesen éppen Mastroianni halálára?

Egyáltalán: mi tudhattam róla tizenkét évesen? Hogy szép férfi volt, aki egy csomó filmet szenvedélyesen végigkiabál Sophia Lorennel? Talán láthattam pár jelenetet: a Dolce vita elejét, a Nyolc és fél végét. Az abszurd finálét, amikor Guido életének minden szereplője felvonul, akik egyszerre sohase lehetnének jelen egy térben, talán csak egy temetésen, de hiszen ezt a jelenetet most épp Guido rendezi. Mindaz, amit tizenkét évesen a kultúráról sejtettem, ennyi volt: a polcon a könyvek gerincei, amelyek inkább az otthonos múltat jelentették, semmint a hívogató jövőt, és a régi filmek jelenetei a televízióban, amik, anyám így mesélte, ablakot jelentenek a világra. De mit értettem meg vajon abból a világból? Mit sirattam, amikor Mastroiannit sirattam?

Ma már jobban szeretek színházba járni, mint filmet nézni. A film erőszakos, minden érzékedet akarja, lehengerel, és közben magányossá tesz: sötétben ülsz a moziteremben. A színház viszont másmilyen: a félhomály, ami a nézőteret takarja, megvéd, de nem rejt el. Lopva mindig a közönséget is figyelem: ki hogyan öltözött fel, ki hogyan figyel. A rajongó kamaszlányok! Ahogy a teniszmérkőzésen a labdát, úgy követik tekintetükkel a rajongásuk tárgyát. Elszántak és kiszolgáltatottak.

Van nekem erre egy elméletem. Bármelyik kocsma- vagy kávéházi asztal mellett elmondom bárkinek. Hogy miért könnyebb a színészekért rajongani, mint bárki másért. Hogy miért szépek a színészek, akkor is, ha csúnyák, hogy miért látjuk őket vonzónak. A távolság miatt. Mert természetellenes, hogy bárkit intim helyzetben látsz, akivel te magad nem kerülsz intim viszonyba. A távolság hirtelen lecsökkenése, még akkor is, ha hazugság, felébreszti a vonzalmat.

Marcello Mastroianni nekem nem volt senkim. Személyes viszony nem fűzött hozzá, a valóságban soha nem is láttam, és a kép, amely olyan elevenen élt bennem róla, nemcsak színjáték volt, de annak is hamis: fekete-fehér, és minden mondata szinkronizált. De amikor azon a téli estén beolvasták a hírt, letettem a tollat, megszédültem, olyan értelmetlennek tűnt a leckeírás. Tudtam, hogy a világban, amelyben addig éltem, létezett egy Marcello Mastroianni nevű ember, és a világban, amelyben ezentúl élek, nem fog.

Miért pont akkor ért el a gyász? Miért pont az ő halálakor éreztem azt, hogy kihúzzák a lábam alól a talajt? Hiszen volt már előtte is veszteségem sok. Az apám, a nagyanyáim. A nagyapáimat nem is ismertem.

Nem fért el bennem több megrendülés.

Ahogy nincsen jó vagy rossz halál, úgy jó vagy rossz gyász sincsen. Mégis ott kísért a beszélgetésekben, a kocsma- és a kávéházi asztalok mellett két szólam: hogy a halottainkról beszélve magunkról beszélünk, és hogy megvan a véleményünk azokról, akik ezt teszik. Ilyenkor az asztal sarkához húzódok, és figyelni kezdek. Úgy szeretném elmondani, hogy jól van ez így. Hogy a gyász úgysem arról szól, aki meghalt, hanem arról, aki itt marad. Hogy az ember zavarában összevissza beszél, és ez nem csoda, hiszen zavarban van. Fecseg, mert minden jobb, mint csöndben lenni, magányosan. És semmitől se forduljunk el, ami segíthet: akkor sem, ha az épp a közöny, akkor sem, ha talán ízléstelenség. A halál villanófénye, mint egy bombatámadás, élesen bevilágít mind apró zugba. Minden távoli, magántermészetű, valaha volt történet hirtelen jelentést kap. És szeretnénk is, hogy jelentése legyen, hiszen muszáj történetként elmesélnünk azt, amit történetként elmesélni nem lehet