megbecsüljük az újra kezdődő kultúreseményeket... 9-én tömve volt a ktár előadóterme

a Marosvidék szervezésében megtartott megzenésitett versestre...

igaz én utolsó percben vágódtam csak be... de még jutott nekem is egy hátsó szék... leroskadni

ahonnan néha ki is szökhettem a hátsó folyosóra levegőért

no nem a zenés érdemi résznél, hanem az irodalmi nál

a zene lenyűgözött

jó verseket jó zenékkel jó előadásban hallhattunk

különösen tetszett a gitáros "fiú" lendületes, átélt előadása..(különösképp József Attila tolmácsolásával (kár hogy egy Wass Albert verssel elvette a kedvem kicsit, a végén)

 sehogyse megy ki a fejemből az a röpke beszélgetés...

irtam is róla valamit, még akkor, meg fotóztam is(ez a lényege)..de elveszett...

a klubrádió előtt találkoztunk össze... lányommal voltam, ki babakocsiban tolta pár hónapos kisfiát..

örültek egymásnak, jóismerősként beszélgettek, én meg... szokásomhoz hiven fotózgattam

már a Bécsi krt  és a Szépvölgyi út sarkára érhettünk... mikor váltottunk néhány mondatot mi is, ami belém vésődött

lányom nem szereti a fotózgatásaimat, s ő csatlakozott hozzá

azt mondta: nem kell minden pillanatot rögzíteni

s én ellenkeztem: de éppenhogy kell... mert anniyra más minden pillanat...

és épp most úgy érzem, igazam volt... mégiscsak...

a pillanatok elrepülnek, rögziteni kell!

az élet is elröpül...

milyen szerencse hogy a versek ittmaradtak

az is "rögzités" valahol

alig várom hogy kézbe vehessem---

az utolsókat...immár postumus:

  2008. julius 20

az átkelőn - Makó egyetlen lámpás- átkelőjén toltam épp a biciklim, amikor megláttam az átkelőn merőleges úton, nagyléptékkel babakocsit maga előtt toló "madonnát"... aki valakire-valamire emlékeztetett egyből , egy festményre? - és nem is annyira önmagára - vagy legalább is arra a lányra, akit s amilyennek régebben ismertem...

te vagy az, L? - kérdeztem tőle, utólérve. Ő volt. Duplakocsit tolt, mert a baba, aki ült az első ülésen, nem oly rég született, bár már ült, de nem sokkal nagyobb a bátyja, aki elférhet hátul.., bár most nem volt ott.

L-t gimnáziumban tanítottam, magyar irodalomra, az anyukája egy ideig kolleganőm volt, az apukája pedig osztálytársam a gimiben - úgyhogy régi az ismeretség, több felől.

L tulajdonképpen, közelebbről, olyan, mint volt, és mégis más, külsőre is, gondolom kicsit belsőre is. Anya - elsősorban; meghízott, mindenféleképp "telt"ebb lett. Lett benne valami elemien természetes, illetve természeti..., önmagán túlmutató; innen- ebből a szimbolikus jelentéséből - áradhatott ki valami képzőművészeti emlék, amiről később, már a közösen megtett út vége felé eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is festmény, hanem egy film, egy Bergman film jellegzetes nőalakja... bár az nem kifejezetten "anya" volt, mégis az anyaságot a legerőteljesebben képviselelte, tágabb értelemben is..., azaz éppenhogy úgy... a "földies"-ségével...

a kép, ahogy megláttam L-t először, ahogy előrenézve, elszántan, nagyléptekkel tolta a kocsiban a kisfiát, örökre elveszett, bár én fel tudom idézni... belső képként. Próbáltam újra előhozni; lefényképeztem őket, felém fordultak.

Mondtam ne, csak nézzenek előre... L. meg is tette ( a kisfiú persze nem)...

De ez már nem is volt ugyanaz a pillanat. Csak valami másolatféléje az eredetinek. Megkisérelt utánjátszás? a megfigyelés tudatától elrontva a természetest.

Szeretek fotózni, megörökiteni olyan pillanatokat, amik túlmutatnak önmaguknál és visszahozhatatlanok. Nem mindig sikerül. Mert a pillanat varázsa kicsúszik, elmegy. olykor egy babakocsiban...

aliz2. :: 2010. júl. 20. 21:49 :: 7 komment
Kategóriák: fotó :: Címkék: film, foto, kapcsolatok, kepzo

ez a graffiti vidámkodott az azóta már lebontott, sivár téglafalon a bölcsészkari egyetem rózsaszínű várépülete felé vezető úton. A mi időnkben még nem, most már nyoma sincs , a falnak se - a helyén viszont ékes bizonyítékul egy ragyogó üvegpalota, teli hemzsegő-beszélgető egyetemistával, legutóbb hozzátartózokkal is - a diplomaosztó(k) alkalmából...  A mi időnkben különben is, jóval kevesebben és elszigeteltebbek voltunk. Többnyire üresek voltak az egyetemre vezető utak is - fura módon. Meg az egyetem környéke is. Mára minden benépesült. Az utcák, a terek, az épületek. Mi is....

a szó is mást jelentett: "magányosnak" lenni... meg volt büszkén vállalt, dacos, már-már hősi magány is (amit persze  -úgy tűnt legalábbis - gazdája bármikor abbahagyhat, ha ráun, vagy ha változnak a körülmények... )

és sokszor más a látszat és más a valóság ; lehetünk emberekkel körülvéve, s belül mégis magányosak azaz valójában egyedül...

én azt hiszem kipróbáltam már minden fajtáját, de valójában, igazán sose voltam magányos.

persze most se!

tulajdonképpen sosem érzem magam annak. Én is  "be vagyok népesülve" ....

(De tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy tegnap, a nagy csöndben, bekapcsoltam a zsebrádiót a konyhában mosogatás közben. S egyből nem voltam egyedül, még jó társaságom is lett. Kellemes, értelmes, oldott. Valami beszélgetősműsor ment épp hasonló témában. Aztán később, már egy elkezdett felolvasást kaptam el...  ez igen, micsoda, veretes s mégis ízes mondatok, micsoda mondanivaló, milyen közeli és mégis finoman távolságtartó... a végén bemondták : egy polgár vallomásai... hiába , nem csak az elejét kellett volna ennek a Márai regénynek se elolvasnom!)

aliz2. :: 2008. júl. 19. 17:36 :: 8 komment :: Címkék: egyetem, elmelkedes, emlekezes, irodalom, kapcsolatok, radio

 kiállitás nyílt a ktárban 7-én,  Kelemen Lászlóról. a

ki az első magyar nyelvű szintársulat megteremtője. mint tudjuk...

és makói szülök gyermeke, bár mivel Csanádpalotán halt meg, a faluja kisajátitja, de szerencsére, mert alapitványa szépen órzi s ápolja emlékét

ezt a kiállitást is ők szerkesztették, s megnyitóját is cspalotai tartotta...

(egyébként én a Kelemen házba gyakran járok ebédelni, aminek bizony köze van (volt) hozzá, ha most nem is esett szó róla, de pótlom majd...)

tegnap még csak az alapzatot, a felirattal: "Fátyol Misi cigányprímás" 2009 - és a hozzávezető köveket láttam a Korona előtt

ma már a szikrázó napsütésben megcsillant a bronzszobor, mellette a tonettszékkel

aug 20-ra tervezték a (méltán) pályanyertes mű avatását - jóelőre kész lett

biciklimmel egyből ráközelítettem,

de minél közelebb mentem, annál feltünőbbé vált, hogy

nem, ez nem a "Fátyol Misi"

de hát persze, hogy nem ő, mert hogy "ez egy szobor"

idézhetném Magritte hires (pipát ábrázoló) festményének figyelmeztető címét: "Ceci n est pas une pipe" (ez nem egy pipa)

hát ez se Fátyol Misi, de még csak nem is egy cigányprimás - hanem "csak" egy szobor, ami persze nem kevés...

egy élő cigányprimás bizonyára csóválná a fejét, és nem is kezdene el játszani a Korona étterem előtti utcazajban (bent se tudna, hiszen jelenleg zárva van a  Korona! nincs ki üzemeltesse) (talán ezért is van immár örökre a kezében csak a hegedű? s nem az álla alatt...) - hiszen ebben  a kamionforgalmas zajban ugyan ki hallaná meg a finom játékát

amúgy a szobor valóban felidézi Fátyol Misi cigányprimásunk alakját, ha nem is az arcvonásaiban , inkább a visszafogott mozdulatában, a finom  sziluettben...

és én még hallom is (hiába a kamionzaj, mert ahol hallom ott nem tudja elnyomni semmi zaj) a muzsikálását....

.................................

vö: http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/01/05/a_Koronaban/

IDŐTÉNYEZŐK

mindjárt 5 óra! 6-kor zár a Szépművészeti, látom a fotókiállitás már csak a héten van nyitva, de én a Schielére jöttem, hogy is vegyem a jegyet? , tanakodok a pénztárnál, de mivel épp elmúltam 70, kapok jegyet mindkettőre, egy kombináltat, csak úgy... most s már csak azt kell eldönteni, hova előbb, és mire mennyi időt szánva...Hogy nagyobb legyen a kontraszt a 20.század vége táji reklám meztelenség és a századforduló tartalmas művészeti aktforradalma közt... előbb nézem a későbbi fotókat...de mennyivel hamarabb lesz elavult és ósdi a 70-es évek divat(fotózás)a, mint a 19-20.század fordulójának művészete. s a goushe és az akvarell is maradandóbb "anyag"nak tűnik, mint a fotó. Suttyomban egy zugból lefotózok egy elsietett kattintással 3 Schiele festményt: anyák, gyerekeikkel. Mélyen tragikus mondanivalókkal, de igaznak is tűnve: az anyák áldozatok: meghalnak, minden szül(et)éssel, de ugyanakkor, amiben, amivel mégis csak újjá is születnek. Az igazi tragédia Schiele rövid életében jön el, a halállal. Spanyolnáthában elveszti párhónapos terhes feleségét. S pár hét múlva ő is utánuk megy a járvány áldozataként. Perceim maradnak csak az utolsó képekre, a kisérő szövegeket már rég nem is olvasom, legfeljebb átfutom...6-kor zárnak, műélvezeti elmélyülést felzavarva sürget a megafon is, és a teremőr könyörtelen.

Már az előcsarnokban is, majdhogynem lángpallóssal űz ki bennünket(a paradicsomból)... a szelíden, megejtően, megbocsátón néző Shiele-i önarcképplakát előtt. A kijáratnál, a múzeumlépcső tetején , az időtlenséget árasztó oszlopok közt még halasztom kicsit a művészetekre szánt időt. De hamarosan a lépcső alján levő kerítést is lezárják. letelt. Minden múlik. Csak a művészet örök.(ars longa, vita brevis))

2013 JULIUS 13