ez a graffiti vidámkodott az azóta már lebontott, sivár téglafalon a bölcsészkari egyetem rózsaszínű várépülete felé vezető úton. A mi időnkben még nem, most már nyoma sincs , a falnak se - a helyén viszont ékes bizonyítékul egy ragyogó üvegpalota, teli hemzsegő-beszélgető egyetemistával, legutóbb hozzátartózokkal is - a diplomaosztó(k) alkalmából...  A mi időnkben különben is, jóval kevesebben és elszigeteltebbek voltunk. Többnyire üresek voltak az egyetemre vezető utak is - fura módon. Meg az egyetem környéke is. Mára minden benépesült. Az utcák, a terek, az épületek. Mi is....

a szó is mást jelentett: "magányosnak" lenni... meg volt büszkén vállalt, dacos, már-már hősi magány is (amit persze  -úgy tűnt legalábbis - gazdája bármikor abbahagyhat, ha ráun, vagy ha változnak a körülmények... )

és sokszor más a látszat és más a valóság ; lehetünk emberekkel körülvéve, s belül mégis magányosak azaz valójában egyedül...

én azt hiszem kipróbáltam már minden fajtáját, de valójában, igazán sose voltam magányos.

persze most se!

tulajdonképpen sosem érzem magam annak. Én is  "be vagyok népesülve" ....

(De tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy tegnap, a nagy csöndben, bekapcsoltam a zsebrádiót a konyhában mosogatás közben. S egyből nem voltam egyedül, még jó társaságom is lett. Kellemes, értelmes, oldott. Valami beszélgetősműsor ment épp hasonló témában. Aztán később, már egy elkezdett felolvasást kaptam el...  ez igen, micsoda, veretes s mégis ízes mondatok, micsoda mondanivaló, milyen közeli és mégis finoman távolságtartó... a végén bemondták : egy polgár vallomásai... hiába , nem csak az elejét kellett volna ennek a Márai regénynek se elolvasnom!)

aliz2. :: 2008. júl. 19. 17:36 :: 8 komment :: Címkék: egyetem, elmelkedes, emlekezes, irodalom, kapcsolatok, radio