A Kalligram irodalmi és művészeti folyóirat új, dupla számának cimlapján KOSZTOLÁNYI, tulajdonképpen övé a szám, több írás is vele foglalkozik. Divatban van, egy ideje. Nem igy, még a 60-as években, közepén irtam pedig belőle a szakdolgozatom! (A lirikus Kosztolányi és a valóság) Egyik kedvenc költőm lett, volt, maradt.. de a mostani számot nem csak az ő kedvéért vettem meg, az Irók boltjában, Pesten, hazafelé jövet, (merthogy Makón nem lehet kapni sehol se irodalmi folyóiratot...), hanem mert lányom is benne van (sőt közvetve, a versekben én is, ha elvonatkoztatva is, és inkább a régi családtörténetszilánkokban a régi énem , - az "anyám" kitételben igazán nem tudhatok más(valaki)re gondolni...művészi elvonatkoztatás, általánositás és absztrakció és szabadság... ide vagy oda... meg azzal együtt, hogy több alany szerepel bennük, az én anyám is...(olyan történetben is, amit csak tőlem hallhatott lányom..), és a lirai alany egymásba mosódva néhol -mégha "kevés"nek is bizonyul -kimondva- is : a "nincsen elég szám, személy"),

ÉS-t is vettem, mert hogy a héten épp abban is megjelentek versei, s bár ez kapható Makón is, bár ebben nem szerepel makói vonatkozás (mint a Kalligrambeli ciklusban a régi patinás makói cukrászda is, a Hóvirág..., ugyancsak önmagán túlmutatva, a jelképesség felé, viszont irodalmi kedvencek annál inkább: Szép Ernő, Emily Dickinson és Esti(azaz megint csak Kosztolányi, alteregojára való utalással)... Mivel ezúttal nem volt túl nehéz az uti cuccom (csak egy napra akartam felugorni, igaz, majd' 3 lett belőle), megvettem végre Popper Péternek a zsidóságról szóló könyvét is, ("Az élet sóját") (ami ilyen tárgyú előadásaiból lett összeállitva

Az Irók boltja melletti Menzán, mig hozták az ebédem- a változatlanul nagyon udvarias és kedves pincérek (immár ők is "kedvencek") - olvasgattam-lapozgattam..., a kávém mellett is... kicsit megidézve a régi makói Hóvirág cukrászdát is 

(ott is még kávéztam..., anyukámmal: kislányommal is, mignonokat ettünk, kedvenc hely volt, Koronaebéd után, meg amúgy is... hova is tűnt minden a multak iszapján ...de jó, hogy a Kalligramban, lányom verseiben most benne van... s de jó, hogy "...ars longa"..(olvasom épp Poppernél, hogy a művészetek , a képző-, a zene tulajdonképpen egy magasabb tudatállapot (ami felé remélhetően haladunk, (remélt) evoluciónkban - s ja, igen, kellemes zene is szólt az ebéd mellé, a Szépművészeti Múzeumba viszont hiába indultam Brueghel kortársai felé, a bezárt kerités messziről eszembe juttatta: hétfő - szünnap, pedig olyan jó lett volna a ma még általános, hétköznapi "tudatállapotból" ott is kiemelkedni, azaz triviálisan szólva "kikapcsolódni", mégha a középkor nem is kedvenc korszakom (sajnos a mai kor is egyre kevésbé - ha a közvetlen valóságot és nem művészi lepárlását, átlényegülését nézem...)

Mégis, hát perszehogy ... Élet és (művészet)Irodalom vonatkozásában is az Életre szavazok... de mennyire! (ez A LEGFONTOSABB..., ahogy a Kosztolányikedvenc is irta:

"AZ ÉLET ÖRÖK KINCSÉBEN HINNI"...!

(De ahogy - azt hiszem - a "Hóvirág cukrászda" családtörténeti vonatkozása is erről szól...)

2012 JULIUS 31

Kedves régi ismerősöm, újabban majdnemszomszédom láttam tegnap kétszer is a háztömbjeink közti padon ülni, egy nénivel, én biciklin robogtam már elkésve, hiába szólt, hogy rég látott, mondtam sietek, nem tudtam leállni, sőt visszafelé se, mert tényleg elkéstem, és rohantam haza legalább telefonálni annak, akiről...

Ma ismét elhaladván az ominozus pad előtt, hiába néztem arra, azaz csak az idős néni ült a padon, egyedül, a botját tartva, de megismert, s oda is szólt "ugye magával beszéltünk tegnap"...? hát ha tegnap igazán nem is, most valami beszélgetésféle mégis csak lezajlott köztünk - (ismerősöm távol volt, a testvérének segített mint mondta...), hanem ő rögtön előállt azzal, s hogy mondta is tegnap az ismerősömnek, hogy szokott látni, és mindig olyan szomorú az arcom....

Miért? van a levegőben a kérdés. Hát mit is mondjak, tulajdonképpen engem is zavar, hogy lehangoltnak is érzem magam általában, holott valójában nincs is igazán okom rá (?)...

Talán alkati? Talán mindig is ilyen voltam, azaz szomorú arcú?.. (fotókon, s néha tükörben meglátva magam, magam is meglepődök ezen az elemi szomorúságon) FOTO 8ÉVES

Azt hiszem, mindig is szomorú volt az arcom... (ha nevettem is, az csak ilyen ideiglenes átmenet lehetett) de az arckifezés szomorú...

(Egyszer, még a szinpadról is, Arthur Miller Bünbeesés utánjából, egy ilyen mondat) Quentin-Kálmán szájából) a szinpad széléről.... de miért olyan szomorú az arca... megszólitott, igen...

és a levegőben maradt azóta is, egyre jobban...

S most ez a néni, megvárva, hogy elhaladjon mellettünk egy járókelő, jelzi, majd elmond valamit.

És mondja , hogy tudja , hogy zsidó vagyok. És elkezdi mesélni, hogy fiatal korában önálló, magányos, sőt árva lányként, a főnöke, aki zsidó volt, mennyire nem élt ezzel vissza, mint általában szoktak, hanem ellenkezőleg, mennyire tisztelte, s - szinte trükkel- támogatta (adott neki pl ebédelési lehetőséget is... meg további példákat mond, hogy a háborúban egy házaspár... meg hogy neki csak jó tapasztalatai vannak... zsidókkal.... és látta, miket csináltak velük, milyen borzasztóan... hurcolták el , ordibáltak rájuk, megalázták... (Interjút kellene vele csinálni a gimistáknak - ugyan hány ilyen szemtanu élhet még, ő is már 89...) Mennem kell, bár még hallgatnám én is... de mindig sietek, s ő is mondta, nem beszélek senkivel,(persze idegenekkel, nem!) , csak megyek, lehajtott fejjel...

Csak emelje fel egész nyugodtan a fejét! - kiált még utánam biztatóul-búcsúzóul.

(Lehet, hogy ő megfejtette a "megmagyarázhatatlan" "szomorúságom" okát?!(ősi örökség? az örök üldözöttek öröksége? jó lenne már kilépni belőle. Fej a fejjel! - tényleg... Persze attól még …)

 mikor már nem süt olyan erősen a Nap, 6 és 7 közt, kimozdulok a lakásból, a közeli zöldséges-gyümölcsöshöz indulok, - az 8 -ig is nyitva tart -, a sarkon, ahol be kell fordulnom a pár lépésre levő bódétól, megállít valami gyönyörűséges látvány; eddig fel se tűnt: rózsabokrok az út mentén, de valami olyan csodás megvilágításban, mintha belülről fénylenének, pedig a szemben levő református templom mellől tűz rájuk a lefelé hanyatló nap tompuló reflektorfénye, kár hogy nincs nálam a fényképezőgép, de majd visszaszaladok vele..., meg is teszem alig 10 perc múlva... de akkorra már eltűnt a csoda! a rózsák ugyanúgy ott vannak, de megkoptak, már eltűnt róluk, belőlük a fény; a Napot eltakarja a templom..., akárhogy helyezkedek, egy kicsit előrébb talán még maradt a fényből valami... de ez már nem ugyanaz...: 

kezdem sejteni, hogy anyukám a piacról hazajövet a szokásos virágcsokrait miért is festette le azon nyomban...

mert a varázslatos pillanatok elmúlnak... 

aliz2. :: 2009. júl. 30. 21:24 :: 5 komment :: Címkék: anyu, fotok, termeszet

z a bejegyzés valószínű kurta lesz, u. i. úgy íródik, hogy az orromon egyensúlyozok egy szárnélküli okullárét, ami még első szemüvegeim egyikének maradványa, azaz kb. 1 dioptriás szemben a mostanában használatos 3,5-sel, amit viszont ma sikerült elvesztenem vagy elhánynom - mindegy, de tény, hogy szabad szemmel homályosan látok, közelre (most azért levettem, hogy néha le is tudjak nézni a- billentyűkre) úgy kezdődött a dolog, ez az u.n. "öregszeműség" vagy távollátás, hogy negyvenegynehányévesen, nemsokkal lányom születése után, egy elenium gyógyszer használati utasítását már teljesen kinyújtott karral tartott távolságból se tudtam elolvasni - ha rövid a karod, toldd meg egy szemüveggel - azóta hordogatom, többnyire az orrom hegyén, mert távolra látok, csak közelre nem; míg tanítottam, a gyerekekkel a szemüveg fölül kinézve tartottam a kontaktust, a felolvasott irodalmi szövegekkel meg , mögött. A nyakbalánc nem vált be. Persze ez se. Hol ráülök, hol rálépek, hol elhagyom - mint most is...  Gyakran keresem, pedig a fejem tetején van, olykor még a napszemüveg is - ami nélkül újabban, ilyen sugárzós nyarakon nem tanácsos kilépni. ma napfogyatkozás is volt, persze ilyenkor azért pláne nem nézek a napba.  bár én voltam az is, aki valami ilyesmit fabrikált hősi ifjúsága idején; ...de most hiába fúj a szél, hiába, nem hallom galád, ördögi szavait - a föld éled  belenézek a napba, s nem bánom azt se ha fénye megvakit   most bizony bánom, bánnám... ezt a szemromlást is. Füst Milánnal siratom szerveim romlását, ó szemeim..... miért veszitik el szerveink a rugalmasságukat, olyan hamar, mikor a lélek úgyanúgy szárnyalna, mint mikor a test járt talán előbb.

aliz2. :: 2008. aug. 1. 23:12 :: 4 komment :: Címkék: blogíras, egeszseg

11 éve voltam itt utoljára

minden olyan, mint volt! és persze mégse...

azelőtt szinte nyaranként voltam itt, - nagynéném meghivására - anyukámmal, (azaz nagynéném hugával,) majd a kislányommal -

most ketten jöttünk, unokanövéremmel

mihelyt beléptem az ismerős nyaralóba, felhivtam a lányom,

aki már nem kislány -  de mindenre emlékezett kislánykorából, "felmondta" az egész lakást, -kis nosztalgiával a hangjában -, hogy mi a felirat az ajtón, ("X.Y. és neje"), hogy milyen virágos a tapéta, 

a falon egy érdekes rajzos (elrajzolt?) térkép...

hogy ott van a polcon valahol egy Erich Kastner könyv,

és valóban még az Erich Kastner könyv is előkerült a polcról....

itt minden olyan, mint rég...

(csak a nagynéném hiányzik, végérvényesen (11 éve láttam utoljára, itt- s  nem lehet már itt, soha... és anyukám se...,

bár az emlékük igen...

(körülöttem - a már seholsincs ifjú arcom körül is a fotón ; anno 1976:

és most... (ó, a Balaton... - és itt már van "vitorláshajó" is... "a távolban egy fehér..."):

és az erkély alatt - ahol nemrég (? hát... már vagy 21 éve, 1989-ben) még az én négyéves lányom barátkozott a vendéggyerekekkel:

már az "új"  kisgyerekek játszanak:

..."a mindig ifjak"....

(lassanként már - remélem - a mi gyerekeink gyerekei is...)

.......

lásd még a régi balatoni nyarakról, kép és szöveg:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/08/27/o_a_Balaton/

aliz2. :: 2010. júl. 31. 23:18 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: fotó :: Címkék: anya, elmelkedes, emlekek, emlekezes, fotók, lanyom, mult, rokonok

lányomék hazajöttek nászutjukról 

ide lopom "pár" érdekesebb fotójukat (nézvén, hol is jártak):

BRÜSSZEL  park

MANNEKEN PIS

MAGRITTE ABLAKÁNÁL

 ELISABETH PARK

GRAND PLACE

BRÜGGES *

PÁRIZS -  POMPIDOU KÖZPONT

SZENT MIHÁLY ÚTJA...

LOUVRE -  MILOI VÉNUSZ

CALAIS - TENGERPART 

és újra BUDAPESTen  (és ez már nem "lopott, hanem saját fotó)

..........................................

* beszámolójuk Brüggesbő, -ről, a Literá   

 http://www.litera.hu/hirek/no-apocalypse-not-now

Azt hittem rosszul látok, egy ifjú iró blogjára tévedtem, s ott olvastam: tegnap Bergman, ma Antonioni...

Aztán később kiderült, mégcsak egy nap sem volt kettőjük távozása közt. Egy napon mentek el...  a filmművészet e két óriása. Akik már nem igen voltak jelen.... Antonioni az ifjú blogíró számára (aki pedig egy rendkívül tájékozott, európai műveltségű valaki) bevallottan csak egy név. 83-as születése a mentség, mert Antonioni 85-ös agyvérzése után, már, önállóan, nemigen alkotott. De azért a filmjeit ismerni kéne a 80-as generációnak is. Mintahogy az én 84-es születésű lányom jól ismeri és szereti is az Éjszakát és a Nagyítást. Ha csak tévé képernyőröl is. Ami azért nem ugyanaz. Emlékszem, egyetemistaként, az auditorium maximumban milyen borzongató élmény volt a Vörös sivatag levetítése, Monica Vittivel. Vagy már kezdő tanárként, de még diákos lélekkel a nagyszabású Zabriskie point - már kisvárosi de szélesvásznú mozinkban. (ahol azóta a mozielőadások is megszűntek.)

Ezek a filmek az ifjúságom is voltak... valami furcsa módon összekötött velük. Ugyanaz volt a világuk. Emberi, szomorkás, érzékeny, "elidegenedett" és mégis szép világ... Nem választottak el tőlük határok.

Most idő választ el tőlük. Az Idő. S a tudat, hogy alkotójuk nincs többé.

S hogy lassanként az a világ sincs, amit ábrázoltak. S az az érzékeny, emberre, a lélekre figyelő ábrázolás sem.

(Vagy van? de az már nem az én világom?)