Kedves régi ismerősöm, újabban majdnemszomszédom láttam tegnap kétszer is a háztömbjeink közti padon ülni, egy nénivel, én biciklin robogtam már elkésve, hiába szólt, hogy rég látott, mondtam sietek, nem tudtam leállni, sőt visszafelé se, mert tényleg elkéstem, és rohantam haza legalább telefonálni annak, akiről...
Ma ismét elhaladván az ominozus pad előtt, hiába néztem arra, azaz csak az idős néni ült a padon, egyedül, a botját tartva, de megismert, s oda is szólt "ugye magával beszéltünk tegnap"...? hát ha tegnap igazán nem is, most valami beszélgetésféle mégis csak lezajlott köztünk - (ismerősöm távol volt, a testvérének segített mint mondta...), hanem ő rögtön előállt azzal, s hogy mondta is tegnap az ismerősömnek, hogy szokott látni, és mindig olyan szomorú az arcom....
Miért? van a levegőben a kérdés. Hát mit is mondjak, tulajdonképpen engem is zavar, hogy lehangoltnak is érzem magam általában, holott valójában nincs is igazán okom rá (?)...
Talán alkati? Talán mindig is ilyen voltam, azaz szomorú arcú?.. (fotókon, s néha tükörben meglátva magam, magam is meglepődök ezen az elemi szomorúságon) FOTO 8ÉVES
Azt hiszem, mindig is szomorú volt az arcom... (ha nevettem is, az csak ilyen ideiglenes átmenet lehetett) de az arckifezés szomorú...
(Egyszer, még a szinpadról is, Arthur Miller Bünbeesés utánjából, egy ilyen mondat) Quentin-Kálmán szájából) a szinpad széléről.... de miért olyan szomorú az arca... megszólitott, igen...
és a levegőben maradt azóta is, egyre jobban...
S most ez a néni, megvárva, hogy elhaladjon mellettünk egy járókelő, jelzi, majd elmond valamit.
És mondja , hogy tudja , hogy zsidó vagyok. És elkezdi mesélni, hogy fiatal korában önálló, magányos, sőt árva lányként, a főnöke, aki zsidó volt, mennyire nem élt ezzel vissza, mint általában szoktak, hanem ellenkezőleg, mennyire tisztelte, s - szinte trükkel- támogatta (adott neki pl ebédelési lehetőséget is... meg további példákat mond, hogy a háborúban egy házaspár... meg hogy neki csak jó tapasztalatai vannak... zsidókkal.... és látta, miket csináltak velük, milyen borzasztóan... hurcolták el , ordibáltak rájuk, megalázták... (Interjút kellene vele csinálni a gimistáknak - ugyan hány ilyen szemtanu élhet még, ő is már 89...) Mennem kell, bár még hallgatnám én is... de mindig sietek, s ő is mondta, nem beszélek senkivel,(persze idegenekkel, nem!) , csak megyek, lehajtott fejjel...
Csak emelje fel egész nyugodtan a fejét! - kiált még utánam biztatóul-búcsúzóul.
(Lehet, hogy ő megfejtette a "megmagyarázhatatlan" "szomorúságom" okát?!(ősi örökség? az örök üldözöttek öröksége? jó lenne már kilépni belőle. Fej a fejjel! - tényleg... Persze attól még …)
