együtt jöttünk el otthonról lányommal, de én tovább mentem a Sparba, ő meg haza, s én már vásároltam, mikor felhívott, hogy nem vitt magával kulcsot - mondom, most már nem rohanok haza (amúgy is fáj a lábam), várjon meg, üljön le a ház előtti padra. És vásároltam tovább, elég hosszan, már csak hazafelé menet jutott eszembe, hogy lányom kulcs nélkül nem tudott bemenni a lakásba, és a házunkhoz érve, tényleg, ott ül a padon, ahogy javasoltam neki... Szinte mozdulatlanul. Több mint fél órája?! Hihetetlen. Pedig de mennyire nem volt olyan gyerek, aki ottmarad, ahova teszik! Egyszerre százfelé szaladt. Azt se tudtam, hogy rohangáljak utána. És mindig máshova akart menni, mint ahova én, és egyáltalán mindig menni, szaladni akart és meg is tette! (Mondjuk, talán érthető is, épp a Spar előtti biciklitároló előtt egy kisgyereket láttam boldogan szaladgálni, míg anyja meg nem fogta, és be nem akarta gyömöszölni a bicikliülésbe, ordított is közben, mint a sakál, miért ordítasz, értetlenkedtek a szülők - hát persze, hogy ordít , védtem is meg... szaladni szeretne! - s rabbá tették...) - 

De vajon 20 év múlva ő is, önként fog "szófogadón" s nyugton ülni egy padon, mint az én egykor örökmozgó lányom?

Mondom is neki, hihetetlen, azóta, itt ülsz?

Igen, mondja, de közben írtam egy verset.

Elkértem. Revidiálnom kell, amit a mozdulatlanságáról mondtam, míg a padon ült, nagy utat tett meg...  A vers címe: 

"Napforduló"

Egyre rövidebb fájdalmak jönnek /és egyre hosszabb nappalok

Egyre inkább elfelejtem, /amit tegnap tanulok.

Egyre kevésbé érdekelnek /a  fák, virágok, zöld füvek.

Egyre többször mondom halkan, /ha kérdezik, a nevemet.

Egyre több a hó a parkban, /egyre több szín egy avarban,

egyre több fény vág a lombon /megszólíthatatlan foltot.

És igen. Már néha félek, /mi van, hogyha nem veszítek,

hogyha minden fénybe vonva /dermed, nem húz szép vadonba.

Néha hideg még a hajnal, /de tudom, hogy nem várhatok.

Egyre hosszabb lesz a nappal, /rövidebb a fájdalom.

aliz2. :: 2008. aug. 11. 21:10 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: emlekezes, epizod, fotok, lanyom, mult

 Vonz a viz

a föld, a fák,

az ég

ez mind megvan

a Maros partján

ne kérdezd hát

mért megyek oda

még mindig -

életem alkonyán

 ebéd után lebiciklizek a Marosra 

a kávét majd ott iszom meg...

csakhogy minden megváltozott a büfében...

ami amúgy majdnem üres

egy egész fiatal lány-gyerek jön a pulthoz, immel-ámmal

elképedve kérdem, hány éves vagy?

16-ot mond, de maximum 15 lehet

van mellette egy másik is, az tán maximum 18...

ti diákmunkán vagytok, nincs itt felnőtt?..de igen,  intenek ki az egyetlen vendéges asztalnál álló dobozzal felszerelt nőre, aki hátra se néz..pletykálhat...na mindegy

tudsz kávét csinálni? - kérdem a kicsitől

persze, tud, fogadkozik...

igy is lesz

hanem valami papirpohárba adja, fapálcikával

cukrot is nekem kell szerezni

azért tűrhető a kávé , bár persze papirizű, a pohártól

itt minden megváltozott!

bedobom a szeméttartóba az üres poharat, és lemegyek a partra, majd keresek valami árnyékot...

nincs kedvem itt ücsörögni - pedig régen volt...

Molnár Krisztina  

Nem tudok betelni Kántor Péternek ezzel a versével. A sárvári Lyukasórára ezt vittem magammal, és megdöbbentő - bár nyilván nem ritka jelenség -, hogy a költő halálával hány újabb réteget nyert ez az elképesztő hosszúvers. Az impresszionista festő, Eugène Boudin tengerparti strandképei eleve hordoznak valamit a haláltáncból, de Kántor Péter ars poeticát, és mindenkori korrajzot ír belőle, a távoli látvány ismerős lesz bárhol és bármikor éljünk, az alkotás pedig az életformává váló figyelemmé, létformává.

Eugène Boudin, strandfestő

Nem sokat utazott.
Ott volt neki Trouville, a tengerpart Normandiában.
A strand. Ahol az emberek strandolni szoktak.
Boudin is kiment, kivitte az embereit a strandra.
De nem strandolni.
Kivitte őket föl-alá sétálni: Járkáljatok!
Nem törődött a homokkal. Hogy majd
homok megy a cipőjükbe, a ruhájukba.
Nem törődött a kifogásaikkal.
Két lépésnél nagyobb távolságot tartott; ilyen volt.
De mindig szép, elegáns ruhákat adott rájuk,
krinolin szoknyát, kalapot, pelerint, szalagokat.
A férfiaknak sétapálcát nyomott a kezébe,
az érzékeny bőrű nőknek napernyőt.
Rendszerint székeket is vitt ki a partra,
letette őket egy kupacba,
és leültette a fáradékonyakat.
Azok rögtön leültek, bámészkodni, beszélgetni.
Boudint nem érdekelte, miről beszélgetnek.
Nyilván érdektelen semmiségekről, gondolta,
és talán igaza volt. Úgy 1863-64-ben.
Egyszer két fekete ruhás kisasszony és egy fiatalember
leültek a homokba. Csak úgy.
Máskor a szél belekapott egy türkizkék kendőbe.
Vagy vihar jött, ólomszürke lett az ég.
A sétálások egyre ritkultak, rövidültek.
Boudin hagyta. Hagyta az egy helyben topogást.
Sőt, nagyon is megfelelt neki így.
Néha egy zászlóval vagy szalaggal jelezte a szelet.

65-ben is kivonultak bámulni a naplementét.
Ücsörögtek, ácsorogtak egy kupacban.
Nem történt semmi különös.
Várakoztak.
Boudin kicsi képeket festett (35x57cm, ilyesmik),
és a kép fele, kétharmada mindig ég volt.
Messze volt még a világháború.
Boudin küszködött, szeretett volna jobb képeket festeni.
Egy 1867-es képen délután ülnek kinn a tengerparton,
Trouville-ben, természetesen.
A csoda tudja miért, de valahogy szörnyen magányosak.
Mint akiket száműztek ide a partra, a szép ruhájukban.
Kijöttek ide, de innen aztán már nincs hova,
innen már sehova. És hamarosan beesteledik.
A száműzöttek pedig csak ücsörögnek, ácsorognak,
csöndesen, jól nevelten.
Még a kutya se ugat, csak néz.
És hiába, hogy egy csoportot alkotnak,
és hiába az álló nők,
aki itt csírázó terveket szimatol, az téved.
Aki azt hiszi, hogy majd megijednek, téved.
Majd felállnak, akik ülnek,
és leülnek, akik állnak; ez elképzelhető.
És nézik tovább a tengert, mint egy moziban a mozit.

Boudin szerette őket, biztos, a maga módján,
de Boudin elment,
elment az antwerpeni kikötőbe,
Brüsszelbe, Velencébe,
elment egy mezőt festeni tehenekkel,
a szomorú Dubois családot a teraszán,
elment Boudin, és ha visszajön is,
csak egy piros napernyőért jön vissza,
amire egy sirály rápöttyintett egy E-t:
E. Boudin, strandfestő.
Boudin egyébként sohase festett sirályokat,
mindig csak az ő száműzött hölgyeit és urait,
ahogy ücsörögnek, ácsorognak, sétálnak,
vagy úgy tesznek, mint akik sétálni indulnak,
de ugyan hová is mehetnének? Hová?
Boudin viszont elment, és nem jön vissza,
nem jön vissza azért a piros napernyőért se,
ami inkább narancssárga és makulátlan,
nincs rajta egyetlen sirálypötty se.
És csak ücsörögnek és ácsorognak a Trouville-i strandon,
hamarosan beesteledik,
és megkapaszkodnak a kalapjukban,
nekivetik hátukat a széktámlának,
és néznek maguk elé rendületlenül
az anyák, a lányok, a testvérek, az unokatestvérek,
a férjek, a fiúk, az apák, a nagyapák.

Tulajdonképpen mivel érdemelték ki ezt a szerepet?
Mi volt a bűnük? Mert hogy semmi, az nem lehet,
azt még ők maguk se állítanák. De hogy mi?
Nézik a naplementét, és ha valakiben felmerülne,
hogy Boudin elfeledkezett róluk, hogy netalántán
magukra hagyta őket, és hogy meg kéne gondolni,
Boudin már meggondolta. Már megfestette az eget,
alatta a partot, a tengert, s a csoportot a parton.
És talán nem adott a kezükbe sétapálcát?
Talán nem adott a lábukra cipőt?
Nem, Boudint nem lehet hibáztatni.
A székek is stabilak.
Hát akkor jól van.
Valami értelme biztos van ennek.
Hát hogyne! Hát persze!

már ebéd közben olyan álmosság jött rám, hogy egyszerűen nem birtam tartani a fejem a nyakamon és egy párszor - etikett szempontjából eléggé el nem itélhető módon - leraktam az asztalra a tányérom mellé. Gondolkodtam az ebéd utáni kávén, hogy az felébresszen, de amióta újra elkezdtem kávézgatni s ezzel majdnem egyidőben újra kezd össze-vissza és hevesen verni a szivem ébredéskor - inkább leálltam vele... gondoltam, ha álmos vagyok, akkor aludjak, akárhány óra is van, úgyhogy -álomkóros hazakarikázás után- lefeküdtem, s vagy 2 órát szunyókáltam is.

soha nem volt problémám az alvás (tulajdonképpen most se az, inkább az a baj, hogy többet is aludnék mint kellene - de hát minden baj, ha túlzás - bármilyen irányban is. az álmatlanság éppúgy mint az aluszékonyság...) de fiatalon biztos, hogy problémamentesebb volt ez az alvásügylet is, legfeljebb az jelenthetett problémát, ha nem aludhattam objetiv okok miatt - tanulás, munka, stb- annyit, amennyit szerettem volna. Most általában annyit aludhatnék, amennyit akarok. De nem akaródzik hamar lefeküdni, befejezni a napot( egy kicsit babitsosan is,  ősz és tavasz közt:

"mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
(Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! )

aztán másnap meg, ébresztőóra nélkül, de mégis hajlamos vagyok korábban ébredni, mint kéne... talán. De az is igaz, hogy csökken az alvásigény, ahogy nő éveink száma. (ezt anyukámtól hallottam mindig, csodálkozván, hogy mennyivel kevesebbet alszik, mint én - én 12 órákat is képes voltam...! pláne hétvégeken)

az álmaimra viszont sokkal jobban emlékeztem, most csak hébe-hóba, de annál élesebben, mert ezek mind fontos, üzenő álmok - szerintem. A napokban anyuról álmodtam, tudtam, álmomban, hogy már nem élhet, és el is tűnt nagyon hamar az álmomból, ... annál meglepőbb, hogy Floridából ezután kaptam egy levelet, régi ismerősünktől, aki fontosnak érezte megírni,. hogy anyukámról álmodott, a történetre nem emlékszik, csak arra, hogy sokáig volt vele az anyukám, és ez jó volt... (kicsit irigyeltem...)(én az ő anyukájával beszélgettem sokat, életében...)

az az érzésem, hogy többet kellene aludnom, és többet álmodni is - illetve jobban emlékezni az álmokra... semmiképp se szabadna sajnálni az időnket az alvásra, mert megtérül - és kell is a testi-szellemi regenerálódáshoz. Jó lenne, ha a nap 25 órából állna, de akkor meg a 26 óra kellene... és aztán az se lenne elég... (mint ahogy , attól tartok, a végén, az élet se... (.."paplan alá, hajcsi!"...hm...)

azt hiszem, vissza kellene térni a természetes ritmushoz. az Elixirben olvasom - mostanában épp azért vettem egyet, mert fókuszában az alvással, álommal kapcsolatos problémák álltak, - szóval itt az áll, hogy "alvászavar azóta létezik, mióta feltalálták a villanykörtét, s ezzel felülirták az alvás ingerét, a sötétséget." Anyukámtól is hányszor hallottam, mikor sokáig fent maradtam, hogy az éjfél előtti alvás duplán számít(ana). Most azzal is igazolódik ez  a tapasztalat, tudományosan, hogy a "sötétség hormonja", a melatonin termelése éjfélkor éri el tetőfokát, utána leapad, pedig ez  erősiti  szervezetet... a segitségével lehet/ne igazán regenerálódni... alvás közben.

No, aludjunk, megpróbálok időben lefeküdni... majd beszámolok az eredményről...

(a mellékelt rajz nem CSAK illusztráció, lányom rajza 2001-ből, a "csillagok és villanykörték " c. képzőművészeti kiállitásáról , gimistaként, 16 évesen, akkor még nem dőlt el a pályaválasztása, nyitva volt a grafikusság felé is... de a rajzok most elgondolkodtatnak, tematikájuk miatt is...) (mindenesetre a rajzon megtörténik az "éjfél előtti alvás" vagy valami afféleség, ha nem is "sokkal előbb, és nem is "szabályosan")...

aliz2. :: 2011. aug. 8. 23:26 :: 14 komment 
Kategóriák: naplószerűség, hétköznap :: Címkék: BABITS, egeszseg, elet, elmelkedes, naploszerűség, vers

kedves régi pesti ismerőseim a kávéház teraszán, koktél előttük

rámköszönnek, én alig ismerem meg őket, (a férfi keskenyebb lett)

de örülünk

itt szoktak nyaralni pár hetet a csendes kisvárosban, vettek is egy kis házikót

a férfi valamikor élénk grafikus művésztelepet vezetett, s lelke volt, megmozgatta vele a várost (kislányom is bevonva performanszaikba,, bűvkörükbe) aztán , megúnva v belefáradva? átadta másnak a vezetést, és pár év alatt szét is esett a kör... azóta költöztek viszont ide, pár nyári hétre, elég magányosan...élvezve a nyugalmat (az is kell!)

pár hete találkoztunk, akkor ők leptek meg, törtek rám, a Glorius teraszán ebéd közben, épp tárlatlátogatásról jöttem, mint most is... akkor mondták pár hétig itt lesznek, még találkozhatunk, de most kiderült, már csütörtökön utaznak vissza...?( röpül az idő.. és az ajánlott tárlatokra sem mentek el...adom is oda a mostani prospektusát...

és csóválom a fejem (és megszólal bennem , viccesen ugyan,a régi pedagógus:

INTŐ!

és jut eszembe, sose adtam, senkinek, kivéve , ha fölötteseim UTASITOTTAK rá...akkor muszáj volt

be is irtam dühömbe , az intő szövegébe: "felsőbb utasitásra"(Kaptam is érte... külön... ("intőt", Én)

-Mikor volt ez? - kérdezi (a pedagógus feleség)

-Á..mindegy is... az egész életem megnyomoritott volt! -legyintek, s megdöbbenek, milyen igazság bukott ki a számon...

újra a levéltár hangulatos udvarán,, kiállitásnyitón (még széket is kaptam (most is, bár később jöttem) a figyelmes házigazdától, U. Zsolttól, sőt még szomszédomnak is kérhettem)

már részben itt vannak (a szimpoziumra) a művésztelen tagjai is... közülük való a kiállitó művész is:Sonkoly Tibor,

aki izes és keresetlen szavakkal vezeti be képeit, felsorolgatva (bár a cimekre nem nagyon emlékszik, viszont nem is a cim egy kép lényege...az egy másik közeg) a képek csodálatosak, a szineik kápráztató,

s egyikük - rögtön ez villan elém a kiállitóterembe léptemkor .-  cime viszont: S.G. portréja felekelti kiváncsiságomat, de nem is a cim hanem az ábrázolt miatt..

kiderül, hogy a festő fia, aki Jerusalemben él, baserolással lett menyasszonya is, a rabbi befogadta, 

(betért (ámbár lehet, hogy a makói anyai ágon van érintettsége)

ezt személyesen tisztázzuk, elszégyellem magam, ha indiszkrét lettem volna

ráadásul mellettem, U. Zs. erőteljesen célozgat arra, hogy nem véletlen az érdeklődésem a téma iránt - titokzatoskodik... (lévén én is zsidó, mondom ki, mit kerteljek..

valóban meglepett, hogy valaki be tér és nem ki... manapság)

a kép autentikus: egy igazi ortodox zsidó fiút ábrázol, szinte költőien(jelzem mindenki annak tűnik kapedliben, hát még hosszú pajesszal:)  aki....fest...(ez viszont apai örökség)

a többi képen is , mindben van valami titokzatos, megfejteni, való rejtély... s ez képileg is benne van---valami "rejtett".... de elsajátitandó a valóságból