a face bookra ezt írta fel egy feltett fotóm utáni hozzászólásként egy régi-régi (több évtizede nem látott) kedves ismerős-iskolatárs, hogy

"légy büszke!!!!!" - így ezzel az 5 felkiáltójellel...

nem mondom, kicsit  jólesett, (a figyelme?), de rögtön ambivalens érzéseim támadtak, és főleg a kérdés: ugyan mire legyek én büszke?! -

hogy ez lettem?! ahogy az album neve is ez.

(mielőtt csináltam ilyet is, a régi képeknek, Füst Milán nyomán,  ("Ez mind én voltam egykor")  hogy: voltam (egyetemista is) egykor, meg tanár is,stb...

 

fel is írtam, viszonthozzászólásként, kérdő válaszként a "Légy büszke!!!!! felszólításra: 

"Kösz, de mire is...?"

mire ő: "Arra, pl. hogy ilyen jó fotót tudsz feltenni!" -

Nohát egyből továbbitottam  lányomnak a "büszkeség" okát; tudniillik ezt az állítólagos jó képet ő csinálta rólam. Miután folyton  fotózom, mikor mostanában elég rendszeresen ugyan, de elég rövid ideig, itthon van (vagy én náluk) 

úgyhogy, mikor ezt megúnja,"kölcsönkenyér visszajár" alapon kiveszi a kezemből a fényképezőgépet, és ő (is) csinál rólam egy-egy fotót...

......

amúgy is a büszkeségre való felszólitás (légy büszke...!) vagy kijelentés (Büszke lehetsz...) vagy  kérdés (ugye büszke vagy... ) mindig úgy folytatódik, hogy : ... a lányodra...! 

 S bár  ő igazán nagyon szerény (ezért se szereti , ha fotózom, hát még ha fel is teszem valahova közszemlére a fotóit és az elért eredményeit, produktumait stb) - voltaképpen minden okom megvan, hogy RÁ büszke legyek- mégis zavarba hoznak ezek a mondatok (éppen az ő szerénysége miatt), mert noha belül persze hogy büszke vagyok, de kifelé büszkélkedni semmiképp se szeretnék, mert az olyan visszás.... (és főleg mert őt annyira zavarná. De "valahol" engem is. ) Mégha tényeket is sorolok föl csupán vele kapcsolatban.

s bár - mint ezt is ő mondta - a fotókat is úgy csinálom róla, mint Nádas a "körtefájáról"

most, elnézegetve a napokban készített fotót, róla,

 

 

- ami pont az én -büszkeségre felszólító fotóm előtt készült- a kanapé mögötti könyvespolcon a "Tudás fája" sorozattal, mégis ez jobb asszociációnak tűnik, különösképp, hogy  két remek tanulmánya is most jelent meg épp a napokban. (A Tiszatájban a Kosztolányiról, a Forrásban a Sándor Ivánról szóló) és körtefáról inkább almafára meg az almájára asszociálva épp arra kellene gondolnom, hogy nehogy már az "almafa" (adott esetben én) "essen messze" az almájától... (hjaj, ez micsoda képzavar , de tény hogy - tudásban -jócskán felülmúlt a lányom.  (Kosztolányi értelmezését illetően is, pedig én belőle szakdolgoztam és kis kiegészitéssel doktori disszertációra is alkalmasnak találták az államvizsgai védésen anno 1966) De hol van az én szakdolgozatom ettől a tanulmánytól!? Bizony-bizony "messze"....

Dehát meg is jósolta már kisgyerekkorában:

"Én nagyra növök te meg picire..../Én leszek az anyukád"...

(ugyan  már picinek is "nagy" volt:::: sok szempontból, de ez most megint büszkélkedésnek hat/hat?:akkor törlöm! Pedig, tényleg, csak "tény".)

de azért , amikor nagy ritkán ő büszke (lehet) rám, annak nagyon tudok én is örülni. Ezért is kéne több okot adnom rá...

viszont az a legtermészetesebb, ha a gyerekeink túlnőnek rajtunk. ez a világ (és az evolució) rendje.

aliz2. :: 2010. márc. 6. 20:15 :: 8 komment 
Kategóriák: fotó :: Címkék: elmelkedes, folyoiratok, fotok, jkapcsolatok, lanyom

 

 

na végre! itt ülök hajnal 4 óta, a baloldali nyilalgató migrénemmel, előbb lehúzott redőny mögött, aztán -a rések közt- észrevettem, hogy időközben világos lett, felhúztam a redőnyt, legyen világosság, ne mesterséges, hanem természetes!- most pedig: a Nap is kisütött, be az ablakon, rám!

Jó reggelt, napfény!  Good morning sunshine!

Hess tegnapi nyomottság!

Már a fejem se fáj.

(Bár a Hair c. filmrészletben a dal elég baljós keretbe van ágyazva! Mint tudjuk... a Nap se süt mindig... de most igen! és állítólag a felhők mögött is, mindig! -Ajánlatos ezt nem feledni - borús időkben is!)

ez a fotó kb száz éves lehet. anyukám van rajta a testvéreivel, ő 1908-ban született, a huga, 1911-ben, a bátyja 1905-ben, a nővére... most nem jut eszembe mikor (anyu tudott mindig minden családi dátumot, pontosan...)... később született egy öccsük még, és volt egy (legidősebb ) féltestvérük is, : Böske, - Lili, Gyuri, Magdi és Feri....a Löwinger gyerekek... Löwinger Miksa és Bárány Mariska gyerekei... Drága anyukám és a testvérei: nagynénéim, nagybátyáim... Unokatestvéreim szülei. A rokonaim. Felnéztem rájuk, szerettem őket, felnőttekként. Lám, ők is voltak gyerekek - hát persze... anyukám sokszor mesélt a gyerekkorukról, mint boldog, paradicsomi időről...(sajnált is , hogy nekem, egykeként, s más időkben, nem lehetett részem efféle boldogságban., mint az ő soktestvéres nagycsaládos gyerekkorában. Amiből nekem csak a gyerekszoba maradt... abban nőttem fel, később. Sőt, még a lányom is... Eredetileg bordó olajfestékkel volt befestve a fala... Nehéz volt megszabadítani tőle, át-áttört a régi gyerekkor a késő zöld virágosra pingált falakon...   Ez a fotó meg --kifakult. Már az én gyerekkoromban is ilyen (vagy majdnem ilyen) halvány volt! Hol van az a kifakult gyerekkor? lehet, hogy már csak másodemlékként, az én  emlékeimben, (unokatestvéreimben?), meg ezen a fakó fotón....amin alig látszanak... a Löwinger gyerekek… 

 Múzeum kertben ma, március 2-án, sütött a Nap.

Ugyanaz, mint otthon,  Makón, vagy Kanadában, a rokonaimnál - csak más napszakban.... És még a villamosok is meghitt otthonossággal csilingeltek mellettem. Nem zavart a megszokottá vált utcazaj sem, a koratavaszi napozásban. Csak a még hideg szellő csapott olykor rám: Ébredj!

Aztán felálltam, és elindultam a Belváros felé, az Astoriánál lefelé, a Duna felé, majd végig a Váci utcán, a Zserbónál balra, le, és  a korlátnál épp az a királykisasszony (vagy királyfi?) szobor üdvözölt, 

akit évekkel ezelőtt lefotóztam az én "királykisasszonyommal", (akivel valami tévészereplése miatt voltunk épp fent, most viszont a Bartók rádióban műsort, irodalmi újságot szerkeszt épp, immár felnőve- a szobor viszont ugyanúgy gyerek maradt, ahogy a szobrok mozdulatlanságához, változatlanságához illik is, már amit nem akarnak elmozdítani, mint pl. József Attilát, de ez már jóval arrébb volt, mikor eszembe jutott, hogy ha már a Duna-part közelébe sodort az egyre erősebb szél, épp ideje lesz felkutatni azokat a szoborcipőket, amiknek egykori gazdáit a Duna hullámai nyelték el, miután rájuk lőttek a nyilasok... szivszorító és könnyes látványt nyújtottak a cipők, valahol a Parlament közelében, de csak szabálytalanul tudtam odajutni,  gyalogosként. átugorva a fémkorlátot... nem is tudtam sokáig ott maradni, félő volt, hogy (engem is) belefúj a szél  a Dunába.... Elerőtlenített az élmény, hogy ezek a megdöbbentően pici és elrongált, gazdátlanul hagyott cipők mit is jelképeznek.

nem is a látvány,  hanem a teljes látvány hiánya, azaz emberek hiánya, akiké lehettek valamikor ezek a cipők. amik gyilkosaiknak  hasznosabbnak bizonyulhattak mint gazdáik élete, amit kioltottak... nem, nem tudom felfogni, és nem tudom, hogy

miért nekem kell szégyellni magam, emiatt is, hogy megtörténhetett.

hogy megtörténhetett volna, velem is.

voltak ott nagyon pici gyerekcipők is. és az én -mostani- méretem is....

egyből odalett az otthonosság érzésem... iszkoltam el, a Duna-parttól,

de

hova? hova menjek ugyan?  alig találtam vissza és ahány embert megkérdeztem, a Duna-parton, mind külföldi volt, és mégis nálam otthonosabban mozogtak az "idegen" fővárosban...

aztán megint eltévedtem egy picit

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna

és az egész nap.....

a szél is egyre jobban fújt, különösen a parton

és el kellene már végre dönteni, hogy hol  (nem) vagyok otthon

tényleg jó lenne...

mindenütt...

de ahhoz magamban kellene tudni megteremteni az otthonosságérzetet.... tartósan, külső körülményektől, másoktól is függetlenül...

hiszen a Dunába már még se öl(né)nek....)("karóba sem húznak ma már".. "finomul a kin")

(legalább is remélem)

a széllel meg a mélység iránti félelmeimmel meg majd csak megbirkózom...

valahogy...

aliz2. :: 2012. márc. 2. 12:03 :: 6 komment :: Címkék: Budapest, mult, történelem

tegnap a könyvtárban - míg a fénymásolóra vártam - találtam egy pár olvasnivalót, így végiglapoztam a szegedi Polner Zoltán "Időtlen szegedi képeit" is - egy kis papírkönyvecskét, ami egy-egy barnás árnyalatú régi szegedi fotó mellett, egy-egy négysoros odaillő verset tartalmaz... (ki tudja, mi volt meg előbb)... az ismerősöket jobban megnéztem, olvastam  ... némelyiket csak átlapoztam.

de a számomra is fontosakat ki is másoltam a noteszomba

írt nagy színészrokonunkról, Bartos Gyuláról, akit én nem is ismertem, csak hallomásból, (csak pályakezdésem elsős  gimis -még keményfödeles - tankönyvében láttam a fényképét, Harpagon jelmezében, meg az emléktábláját szoktam nézegetni  szemben a (rokon)dédszülők házával,  e könyvecske szerzője viszont láthatta, színházban - Könnyek címmel írt róla, ekképp: "A csoda Bartos Learje volt. Azóta / nekem a színész: kozmikus világ. / Ma is látom, amint zokogva hozza / karjában a halott Cordéliát."

írt A karmesterről: Vaszy Viktorról. Számomra is ő volt A karmester, ő is már csak dombormű a színház falán, meg talán operabérlet. A maga idejében ő volt A színház is, mert a szegedi színház  akkoriban elsősorban operaház volt, felejthetetlen - általam is látott-hallott - nagyszerű előadásokkal. "Midőn Prosperopálcáját eltörte / gyászolta Vaszyt néma sokaság / A halhatatlan búcsúzott örökre./ a halhatatlan és az operák."

aztán kedves-mosolygós-szelíd, legendává lett folklór tanárom: Bálint Sanyi bácsi: "A jegenye csak bejött a tanyáról, / most rángatja temérdek levele. / Nakonxypánból nézi Bálint Sándor, / ki hajnalonként még beszélt vele."

és  egyetemünk ismerős épülete, ami csak kívülről nem változott, valóban...." Az egyetem egészen más világ volt, / mert zsenik voltak a professzorok. / Halász bejött, beszélt a polgárságról, / s a teremből Thomas Mann távozott."-  (Én Goethét hallgattam nála egy párszor, fakultatíve, de sokat késett mindig, várakoztunk rá a 2-es terem előtt, néha hiába, de ha nem, akkor volt is mire!)

a legfájdalmasabb vers címében Auschwiztot idézi - szimbolikusan is, - s a képen a zsinagóga; A zsinagóga arany idők csöndje, / hol vén tekercs nagy időkre tanít / De nem tudok úgy gyönyörködni benne, / hogy ne lássam a gettó falait. - a háborús-gettós fekete-fehér fényképek hátul, a falakon is láthatók. De én azért , ha a zsinagógában vagyok, szeretek előre nézni a fehér-kék színek, az oltár felé, vagy följebb a frigyszerkrényre, fölötte az örökmécsesre, még följebb az orgonasípokra, a kiskupolára, oldalt a díszes oszlopokra, a virágos-ragyogó üvegablakokra, fejem fölött a csillagos nagykupolára, fölötte az égre, meg - legfőképp - a boltíven húzódó feliratra:  "SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT TENMAGADAT!" - mely héberül is ott van - több mint száz éve. (a Bibliában meg többezer éve) (szó szerinti fordítása: "Szeresd felebarátodat, mert az is olyan, mint te!) 

a múlt század elejéről

 az egyik  az apukám - Gonda Károly (Karcsi)            

                      a másik az anyukám -Löwinger Ida Márta (Dusi)

ők Vince unokám

 dédszülei....                                                                                                                                                          

aliz2. :: 2013. márc. 1. 0:55 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: anyu, apu, fotók, kapcsolatok, UNOKÁM

28-án a Bajza utcában, az Irószövetségben reading azaz felolvasás volt, a költői szakosztály tartotta, Turczi István vezetésével, Géczi János vendége pedig Turi Tímea volt, azaz lányom...,

a kertszeretet áradt a Géczi versekből, az egyik meg felidézett egy képet, ami akkor támadt elém, amikor már közeledtünk az Irószövetség felé, a Bajza utcán, s egy fal mellett romló szememmel, a zöld bukszuson meglapuló kis hódarabokat jázminnak néztem, s bent hallom, pár perc múlva a haikuban:

miről beszéljek/ a lehullt jázmin mellett/ tudom, s nem tudom 

az tény, hogy nekem a jázmin, akár félrenézett, akár valódi, mindig, illatával is, a gyerekkori kertünket idézi...(az elveszett édent...)

és az intellektuális bizonytalanság IS nagyon ismerős... ami máshol is jelen van: "erről sokmindent nem tudok, erről a versről de hogy vers abban reménykedek..." (én is!)

igen , a fő, hogy a vers legyen..."...)

aztán az "esteledés" öreg problémája...:

 

"esteledek e sötét testben... hol vagy, hol nem... mondjad el, mi lesz odaát"

"hullnak rád a tenyérnyi falevelek"

Majd vendégét mutatta be, mondván, hogy mestere Ilia Mihály elbeszéléséből ismerte meg   ő hivta fel a figyelmét Turi Timeára, mondván  hogy oda kell rá figyelni, (bár akkoriban prózákat irt, de Radnóti Ikrek hava

 

 

c. művéhez hasonlitotta azt a sajátosságát, hogy  a bekezdések végén megemelkedik, és eget-földet össze tud fogni....

"elképesztőn bátor"nak titulálja a verseket, ami meg fog jelenni kötetben, a Kalligrammnál, (hogy ciklusokba rendeződve, ezt múltnak tett engedménynek róva fel, meg azt is, hogy ilyen fiatalon mindenképp "arcot" akar mutatni...)

a versek külső és érdekes sajátosságaként említi, hogy olyanok mint a duplafedelű történetek, leginkább a zsidó történetmondáshoz hasonlitja, amelyek végén mindig kiderül, hogy "nem erről van szó", hanem a történet fölött van valami jelentés! Ezt nagyon szereti benne...

Neveket emlit, költőrokonokat: Emily Dickinsont, Sylvia Plathot...

és azt a különösséget , hogy törékeny, illemtudó stb. jellemvonások mögött, ellenére, a versekben brutálisan, konokul kemény, egyenes... itt Nemes Nagy Ágnes,(mívessége) Gergely Ágnes neve is felkerült a rokonköltők listájára. S végül az "egyik legigéretesebb pályatárs"nak nevezte...

Aztán pár szóval a bemutatott is jellemezte saját költészetét, illetve, kiemelte, hogy legfőbb kérdése az volt, hogy is lehet valami megtörténte után elmondani ezt a valamit (merthogy a "történet" kulcsszó ebben  az epikus költészetben)..

beszélni a férfiakról, titkos életemről, (E.D. magánéletről),a megnemtörtént dolgokról, amik mégis megtörténnek, mert nem múlnak, a túlélők magányáról, azokról, akiket elhagyott,(mégis ottmaradtak vele),fogalmi költészetről, szerelmi költészetről, és Szép Ernőről a Molnár büfében ...

amiben  az ironikus hangok után különösképp meglepett ez a sor: ... hogy nem kellett tovább gyereknek lennem (különösképp, ha a gyerekkori kötet címével is (...gyereknek lenni...) egybevetem)

a versek felolvasását élénk figyelem és tapsos tetszés követte...

 

 

majd a házigazda Turczi  úgy konferálta le, hogy  valószinű az év lirai felfedezését halljuk (jelzem , ezt már írásba is adták a Bárka egy évvégi körkérdésére adott válaszban), komoly revelációt jósolva meg a kötetnek (csak ne kiabáljuk el! - várjuk!)

 

aliz2. :: 2012. márc. 1. 8:45 :: 4 komment :: Címkék: kapcsolatok, költészet, könyv, lányom, versek

 

 

 

Azt mondták, hogy komoly darab lesz, és milyen jókat kuncogtunk ....! - hallom mellettem a Hagymaház Esőember előadásáról kijövet, valakitől, miközben én még kicsit szipogok...

De tényleg, azt hiszem én is nevettem is, nem egyszer, de azért a könnyes meghatottság az, amit magammal hoztam. Az a bizonyos "katarzis" - a megtisztulás, amit viszont könnyek nélkül nem lehet elképzelni; nem véletlenül jelenti a görög szó eredetileg a mosodát is... hát magunkat mossuk, belülről, ehhez azért kell az a kis sós viz, a könnyek. De mint az élet összetettsége, az igazán jó mű életszerű, nagy élménye az, ha sírás és nevetés együtt van. (mint ahogy nevettünk azon is valóban, - hogy maradjunk a folyékony halmazállapotnál-, amikor először megcsókolták az autista (pontosabban Asperger (vagy savant?) szindrómás, vagyis gyakorlatias fogyatékosságai mellett igazán kivételes, rendkívüli szellemi tulajdonságokkal, fantasztikus memóriával  is rendelkező) furcsa és/de megejtő főhőst, Raymondot (rainmant ahogy hívta annak idején az öccse... magyarul:. eső ember - lám itt is...a "nedvesség") - a kérdésre , hogy milyen volt a csók, azt mondta, hogy "nedves"....

mert hogy az érzelmek, a szociális , emberi, érzelmi kapcsolatok épp azok, amik olyan nehezen születnek meg ebben a különös szindrómában élő emberben, és a végén mégis.... szépen lassan ráhajtja a fejét az öccse vállára, ő, aki mindig mindenkitől elhúzódott! és az öccs is..., akinek nem  szindróma miatt  hiányosak a szociális képességei, hanem egyszerűen emberi gyengeségből, (hozzákapcsolhatóan) a mostoha körülményeket, amikhez persze ő is hozzájárult, azzal, hogy 16 évesen kiszakította magát a családjából - ahonnan épp miatta, az ő védelme miatt apja korábban intézetbe   vitte elsőszülött fiát, hogy aztán gyerekek nélkül haljon meg, de az intézeti fiára hagyva a vagyonát... és  eleinte azért rabolja mintegy el a testvérét az intézetből az öccs, hogy ílymódon pénzhez jusson, de a végén nem számít semmi, a pénz se, amit vissza is utasít, hanem csak az, hogy ők, két testvér, nagyon messziről jőve, egymásra találtak. Csak ez számít.

Vette a lapot a közönség. (köztes kuncogás ide vagy oda - bár az is kellett) És tulajdonképpen kell is ennél nagyobb happy end?! Tudtuk, hogy itt van vége a történetnek! És jó vége. Függetlenül attól, hogy a színpadról kilépő két "hivatalos személy" hogy dönt a testvérek ügyében, hol, kinél éljen tovább "esőember".  Ők, a testvérek, már eldöntötték - függetlenül attól, hogy együtt fognak-e lakni a továbbiakban. (valószínű, nem) De igy is  egymásra találtak. És semmi más nem számít, csak ez. Vastaps!

... és a tapsot megköszönő, meghajló színészek közt jó volt azért végre látni az "esőember"t  játszó Kulka igazi arcát. (szerintem nem is kellett volna annyira elváltoztatnia az arckifejezését a játékban sem! mint ahogy kicsit túl harsány, túl vagány volt eleinte - valószínű - a kontraszt kiemelése miatt az öccset alakitó színész (Nagy Ervin). Dehát valószínű színpadon erősebb effektekre van szükség, mint filmen. És nehéz is Dustin Hoffmant (és netán Tom Cruiset is) lefölözni...

Még nagyon elevenen és talán maradandóan is élnek bennünk ezek az emlékek (is)

De szép volt... emlékezetes... ez a színpadi élmény is. (makói szinpadon ritka...) Van min elgondolkodni, újra és újólag is. Meg mosolyogni meg könnyezni is...

 

 

aliz2. :: 2011. márc. 1. 0:25 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: kultúra :: Címkék: film, MAKÓ, szineszek, szinhaz

 

kerékpározás közben jutnak a legjobb gondolatok az eszembe

épp bekanyarodtam vele , ebéd előtt, az ételbár elé...még gondoltam is rá, hogy ez a két rövid, frappáns , egymásnak feszülő és mégis egymást kiegészítő  s fontos gondolat - ami hirtelen - a fejembe ötlött, pont jó lesz a blogbejegyzésre...

de leszálltam a bicikliről, megebédeltem.. és a két , csinosan összefüggő gondolat tartalmát... mindenestül elfelejtettem. Azaz csak a formájára, a keletkezése körülményeire, emlékszem, a tartalmára nem.

kipattant a fejemből, mint Pallas Athene (Zeuszéból), és eltűnt... azóta is - hiába -keresem...

lehet, hogy újra biciklire kéne ülnöm, és ugyanott bekanyarodni...?(az azonos szituációk és helyszínek mindig visszahozzák az elveszett dolgokat, igy vagyok még a tárgyakkal is, mert azokat meg pláne ott hagyom, ahol épp vagyok és leteszem...(egy kulcscsomót, egy szemüveget, stb...) node a gondolatokat mégse kéne, csak úgy széthagyni, (mert  láthatatlanok, igy aztán örökre elveszhetnek...) ha már olyan jók, persze, lehet, hogy az elveszitésük teszi őket igazán becsessé...

....

régi tanítványomtól kaptam levelet, amit két régi (hetvenhármas) diákszínpadi csoportfotómra irt, amit elküldtem neki, megköszönte, többek közt ezt irta...

"...nagyon-nagyon köszönöm a fotókat! A makói gimi akkor meseország, és én minden jót
megkaptam Tőle(tek). Igen hálás vagyok...."

(jó volt nekem is a régi diákjaim tiszta tekinteteibe nézni, újra, legalább a fotókon)

foto

érdekes egybeesést fedeztem fel a később felrakott litera  netnaplóval, (vőm irta, tegnap meg az az unokámról, arról, hogy játszik vele) ahol csak kérdésként és álmokként szerepel az elküldeni akart egyetemi tanárjaik mellett tüntető  diákokkal kapcsolatban , de ugyanez a "meseország"..(?!)

 "Milyen törékeny erő van ebben, átlag 21 éves bölcsészlányok és fiúk körbefogják, körbesétálják az épületet, amelyet féltenek, és azt kiabálják, hogy az egyetem az övék. Ki volna az, aki nem ilyen, a Bildungban minden erőszaktól irtózó elszánással hívő, csiszolódni vágyó, tündéri stréberekről álmodna, hát nem csak Meseországban van ilyen?"

amit elvesztünk, az mindig "mesésebb" lehet(?)--- bár levéltári kutakodásaim közepette is azt láttam, hogy milyen elhivatott, komoly munkát folytattunk mi, tanárok, a gimiben, a tanitványokért, a tanitásért, csupa nemes szándék, és  eredmények is megmutatkoztak !... úgy tűnt, nem volt hiába,...

aztán valami el kezdett hanyatlani...

(tán bennünk is...)

mi történt, mi történik... ebben az országban?!

.....

vagy talán csak elveszitjük a legjobb gondolatainkat, mint én a biciklimről leszállva - valahol az országúton...,  láthatatlanul, meg a múltban vagy álmokban  hagyva...(?)

aliz2. :: 2013. febr. 28. 1:34 :: 12 komment :: Címkék: elmékedés