kerékpározás közben jutnak a legjobb gondolatok az eszembe

épp bekanyarodtam vele , ebéd előtt, az ételbár elé...még gondoltam is rá, hogy ez a két rövid, frappáns , egymásnak feszülő és mégis egymást kiegészítő  s fontos gondolat - ami hirtelen - a fejembe ötlött, pont jó lesz a blogbejegyzésre...

de leszálltam a bicikliről, megebédeltem.. és a két , csinosan összefüggő gondolat tartalmát... mindenestül elfelejtettem. Azaz csak a formájára, a keletkezése körülményeire, emlékszem, a tartalmára nem.

kipattant a fejemből, mint Pallas Athene (Zeuszéból), és eltűnt... azóta is - hiába -keresem...

lehet, hogy újra biciklire kéne ülnöm, és ugyanott bekanyarodni...?(az azonos szituációk és helyszínek mindig visszahozzák az elveszett dolgokat, igy vagyok még a tárgyakkal is, mert azokat meg pláne ott hagyom, ahol épp vagyok és leteszem...(egy kulcscsomót, egy szemüveget, stb...) node a gondolatokat mégse kéne, csak úgy széthagyni, (mert  láthatatlanok, igy aztán örökre elveszhetnek...) ha már olyan jók, persze, lehet, hogy az elveszitésük teszi őket igazán becsessé...

....

régi tanítványomtól kaptam levelet, amit két régi (hetvenhármas) diákszínpadi csoportfotómra irt, amit elküldtem neki, megköszönte, többek közt ezt irta...

"...nagyon-nagyon köszönöm a fotókat! A makói gimi akkor meseország, és én minden jót
megkaptam Tőle(tek). Igen hálás vagyok...."

(jó volt nekem is a régi diákjaim tiszta tekinteteibe nézni, újra, legalább a fotókon)

foto

érdekes egybeesést fedeztem fel a később felrakott litera  netnaplóval, (vőm irta, tegnap meg az az unokámról, arról, hogy játszik vele) ahol csak kérdésként és álmokként szerepel az elküldeni akart egyetemi tanárjaik mellett tüntető  diákokkal kapcsolatban , de ugyanez a "meseország"..(?!)

 "Milyen törékeny erő van ebben, átlag 21 éves bölcsészlányok és fiúk körbefogják, körbesétálják az épületet, amelyet féltenek, és azt kiabálják, hogy az egyetem az övék. Ki volna az, aki nem ilyen, a Bildungban minden erőszaktól irtózó elszánással hívő, csiszolódni vágyó, tündéri stréberekről álmodna, hát nem csak Meseországban van ilyen?"

amit elvesztünk, az mindig "mesésebb" lehet(?)--- bár levéltári kutakodásaim közepette is azt láttam, hogy milyen elhivatott, komoly munkát folytattunk mi, tanárok, a gimiben, a tanitványokért, a tanitásért, csupa nemes szándék, és  eredmények is megmutatkoztak !... úgy tűnt, nem volt hiába,...

aztán valami el kezdett hanyatlani...

(tán bennünk is...)

mi történt, mi történik... ebben az országban?!

.....

vagy talán csak elveszitjük a legjobb gondolatainkat, mint én a biciklimről leszállva - valahol az országúton...,  láthatatlanul, meg a múltban vagy álmokban  hagyva...(?)

aliz2. :: 2013. febr. 28. 1:34 :: 12 komment :: Címkék: elmékedés

Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól
eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.

(Pilinszky János: Egy lírikus naplójából IV., részlet) 

Rég tudom, tapasztalom, hogy az igazi műalkotások olyan sokjelentésűek (mint az élet maga!), hogy akárhányszor is találkozunk velük, különböző életkorainkban, mindig más és más vonásukat ugrasztják elő , erősitik föl - s igy mindig valami aktuális üzenetet is hordozhatnak - számunkra.  Mert ugye, rajtunk is múlik - ha tudattalanul is -, hogy a mű mely vonásaira  is reagálunk jobban, mire vagyunk érzékenyebbek, mire rezonálunk...

de tegnap, a Hagymaházban, a rég íródott (pont az érettségim évében, 1961-ben), és többször olvasott (tanított!), látott Elveszett paradicsom előadásában ezt annyira éreztem, mint még talán soha...

Hogy még a megjegyzett vezérmondatok is újabb jelentéseket tudtak kapni a régi mellé -

(ugyanakkor megtartva az eredetieket is) Talán, mert az "Elveszett paradicsom" maga kaphatott egy tágasabb életértelmezést? Persze, hogy fiatalon Mírával, a naiv, szertelen de tisztaszívű fiatal lánnyal azonosulunk (kortársunkkal), inkább mint a 75 éves Imre bácsi bölcsességével... De a főszerep mégis csak a fiúé..., a tékozló fiúé marad. Aki vétkezett, aki elfuserálta az életét. Aki a végén kap egy biztatást, hogy - vezeklés után - újrakezdheti.

S mindez egy újnak tűnő gesztusban fogalmazódott meg  a színpad képi nyelvén - az ismert párbeszédváltás: "Ezért a lányért éltem volna" - "Próbáld meg!" záró mondatai után: a földre rogyó fiú - a tékozló fiú megtört, hazatérő, bocsánatot kérő, katartikus mozdulatával- átöleli apja lábát... akárcsak Rembrandt festményén... (vagy az azt idéző Solaris c. film végén) Vissza-, haza- megtértek. Megnyugodhatnak. S mi is elindulhatunk. .. már akinek van apja, illetve van hova... haza...

Egy idő után az egész élet(ünk) elveszett paradicsomnak tűnik... ehhez képest egy éppen hogy születő szerelem elodázott lehetősége, kiteljesedése - semmiség...

És mégis, annyira életigenlő a halál széléről visszatántorgás (-tántoritás) - hogy remélhetjük, mindig lehet újrakezdeni, tiszta lapokkal... S van visszaút abba az elveszett (eltékozolt) paradicsomba valamennyiünknek: tékozló fiúknak.

S lányoknak is...

aliz2. :: 2012. febr. 28. 6:38 :: 8 komment :: Címkék: elmélkedés, irodalom, színház

valamelyik nap - generációs különbségeket érintő eszmecserénk közepette - azt mondta a lányom egyszer csak, hogy én sokkal előnyösebb helyzetben vagyok, mint ő, mert nekem van arról személyes tapasztalatom, hogy milyen huszonévesnek lenni, neki pedig még nem lehet arról, hogy milyen 60-asnak. Értsem, hogy én igazán joggal lehetnék empatikusabb a huszonéves lányommal szemben, mint amennyire én elvárhatnám tőle ugyanazt az én 60-asomhoz. Hát elakadt a szavam. Igaza van! De akkor az öregek eleve vesztett helyzetben vannak?

Másrészt. Milyen is huszonévesnek lenni? Én negyven évvel ezelőtt voltam az. Akkor másmilyen volt, mint most. Most biztos én is másmilyen huszonéves lennék, mint a 60-as években. ("A kor hatalma"!) Hogy lehetnénk, lehettünk-e volna barátnők, - ez abszurd kérdés. De most vagyunk kortársak! Most lehetünk barátnők. (szerencsére mondott valami ilyesmit is lányom..., hogy most azok vagyunk!:)

Nekem már a saját huszonéveim is olyan távol esnek tőlem. Távolibbak , mint lányom huszonévei, amik most zajlanak, ha földrajzilag olykor távol is, de itt, a közelemben - időben, és... lélekben.... (bár annak nincs is ideje, talán...)

Mégis, úgy döntöttem, hogy odaadom neki azt a naplófüzetem, amit épp akkor kezdtem irni, amikor 26 lettem; és úgy éreztem, új korszakba léptem (1969. júliusában)... Talán tanulságos lesz, neki is. Meg én is átolvasom, hátha nekem is.

Hátha mégis csak találok közös vonásokat az én 26 éves lányom és a valamikori 26 éves énem közt...

 (úgy látszik, egy ideje foglakoztat ez a téma, lásd már itt is:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2011/01/23/időjátékok/ )

aliz2. :: 2011. febr. 28. 0:01 :: 4 komment 

Kertész Péter blogjában találtam...

az öregedésről , a kivételről (aki nem..), a kedvenc szinészemről, akinek emléke örök, mintha nekem írták volna, azt nem irhatom, hogy mintha én (én nem csináltam meg vele azt az interjút, -valószinű ifjúi (és "lányos", félszeg-gyávaságból- amit pedig kellett/lehetett volna -a Szinháznak, a VII. Hadriánjáról vagy legalább azt a szerepelemzést...)

de jó olvasni, hogy később, más, igy, ezt, itt:

"nagy mókamester az öregség… hogy egykor  álomszép világsztárokkal mit művel az idő, még a szemük se a régi… mikor, mitől lettek mások, csaknem felismerhetetlenek, idegenek, öregemberek, mint megannyian… kálmán györgy erős kivétel, ugyanaz a cipőméret, derékbőség és főleg az arc… aki egyszer látta, húsz, harminc, negyven év múlva felismeri. aki látta a dühöngő ifjúságot, nem csodálkozik, ha szemtől szembe áll, ül vele, egy az egyben… kevés embernek sikerül megőrízni az arcát…  jó sorom hozta úgy, hogy  déltől napnyugtáig a vendége voltam, egy monstre magnóval fölszerelkezve… ha rajtam múlik, egy-kettőre eliszkoltam volna, statisztáltam egy zseninek, óránként bevett egy marék gyógyszert, s mintha mi sem… én meg  nem mertem bekapcsolni hatalmas magnetofonomat, amivel más terveim is voltak…  akkor meg mi a fenének hoztam magammal… akkoriban már öreg róka voltam  a szakmában és beszartam, már képletesen szólva, egy szóra nem emlékszem, főleg ő beszélt, azért jöttem, hogy rögzítsem… soha vissza nem térő alkalom. mikor brajer felhívott, hogy mi lesz az anyaggal,  azt válaszoltam, megtartom magamnak. profi így nem viselkedik, ezek szerint nem voltam profi, különben is ezen a délutánon minden szürreális volt, lehet, hogy nem olyan, de olyasféle… az unokaöccsét kértem meg, együtt fociztunk, jónevű újságíró, szóljon az érdekemben, szólt, s közölte, bármikor felhívhatom… felhívtam, azt mondta, éjjel kettőkor is szívesen lát, ő nem alszik soha… ez betette nálam a kaput, abban maradtunk, délben, várban, földszinti lakás, semmi különös, vagy én nem vettem észre semmi különöset, mert ugye szürrealizmus…  el voltam varázsolva, ma sem értem,  hogy a nagy színművész és én…  pedig készítettem interjút miniszterekkel,  göncz árpi bácsival,  megtisztelő, de rutinmunka volt… az ügynök halálában, tímárral  láttam a nemzetiben vagy ötször, belógtunk gyurival. minden színházba belógtunk. kérdeztük a pénztárost, ötödik sor, hatos, hetes szék nem, de a hatodik sor hetes, nyolcas szék még szabad.  így  aztán szünetig elvoltunk,  s annyira teltház nincs soha, hogy ne lenne két hely… sötétedni kezdett, félhomályban ültünk, ha csengett a telefon, pár szóval elintézte.  futár jött pihegve a filmgyárból,  itt tessék aláírni,  hogy átvette a  forgatókönyvet… előbb elolvasom, hangzott az elutasító válasz, ostoba fajankó lennék,  ha most azt mondanám, hogy miattam viselkedett így… miközben órákon át panaszolta, hogy nincs megfelelő munka, cipő, ruha kellene,  a mostani öltönye nadrágjáról messziről látszik, hogy fényes… összeszedtem a nemtudommimet, lejátszanék egy verset, évtizedekkel ezelőtt hangzott el a rádióban… az volt a módi, hogy kiment a rendező, és adás előtt egy félórával, körülnézett, ki van itt színész, kezébe nyomott egy verset, az országúton című versemet kálmán györgy kapta, amit valaki felvett, lehet, hogy én… a viszonylag jó minőségű felvélt figyelmesen végighallgatta, s csak annyit mondott  halkan - ma másképp mondanám… a legcsodálatosabb orgánumú magyar színész volt… akár egy cselló, ha mester kezébe kerül… fejet hajtok emléke előtt."

Én is!

de ezt az interjúrészletet is (Szegő András csinálta) - most találtam  :

"Kiégett, beteg ember vagyok. Ne, ne! Tudom, nem lehet erre mit mondani.

– De a szemei...

 – Azok még talán várják, keresik a csodát. Ez teljesen más. Én minden reggel boldogan ébredek. Úgy, hogy hiszem, ma megtörténik a csoda, ma egészséges leszek, ma nem fog fájni semmi: gerincem, csontjaim, ízületeim. Ugornék ki az ágyból...! Aztán megmozdulok és érzem... Hogy fáj minden mozdulat, hogy örülök, ha egyáltalán valahogy kikászálódom az ágyból. Nyomorult helyzet...

 – Mégis kikászálódik, és nekivág...

 – Igen, mert még így is jó, így is gyönyörû dolog élni. Minden reggel felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e, és minden este úgy fekszem le: igen, érdemes volt, megkaptam a visszaigazolást – egy szép mondat, egy okos gondolat, egy örömteli találkozás, egy harmincméteres pontos kapáslövés, egy jó tunk a pörköltszaftból – ez mind-mind ajándék, ez mind-mind azt bizonyítja, hogy élni kell, létezni, lenni, akárhogy, akármiként, mindenek dacára... Élni fájdalmasan, nyomorékon is gyönyörû dolog..."

(Csak 63 évet élt.)

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Ha_majd_oreg_leszel/

 ez a nap megemlékezés a perzsa uralom alatt élő zsidó nép i.e. 365-ben történő megmeneküléséről, amikor "a gonosz Hámán ellenünk kelt és az összes zsidót a gyermekektől az öregekig, a csecsemőkkel az asszonyokkal egyetemben akarta elpusztítani, leölni és kiirtani egyetlen nap alatt" (a purimi imából)

a szegedi hitközség disztermében - ahogy szokás - végighallgattuk az Eszter könyvét (tekercsét) -(a Megilát) , ahol a történet el van mondva, az is, hogy mentette meg Eszter "kedves, szép zsidólány" - a népét...

ezt a történetet mindenkinek végig kell hallgatni, a gyerekeknek is, láttam is sok apróságot, akiket eddig még nem, öröm volt látni...

ünnepi vacsorát ettünk (töltött káposzta volt, mákos-diós sütemény, finom édes, koser vörösbor)

és volt zene is,("Jerusalajim sel zahad...", "Halleluja...", "Ha én gazdag lennék..." Golda Meir együttestől, rabbink  is benne), tánc is (gyerekek jelmezben), móka, vidámság...

én fotóztam... és örültem, hogy a hámánok és hitlerek ellenére... ezt láttam  ma itt:

 

 

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz,
azt, hogy majd mi lesz; lent párás háztetők - 
tíz évvel ezelőtt.
Egy mosókonyhában, szükséglakásban éjszaka volt, sötét, 
utcáról kaptam a fényt, de én tisztán láttam ott,
minden megvilágosodott:

Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
És attól féltem: nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

Egy mosókonyhába - bár kitaláltam és azt, hogy mi lesz,-
a jövőt kértem én, hogy bármit is akar,
ne, ne ez legyen a dal.
Egy mosókonyhából neki a világnak, mindegy az, hogy mi lesz,
az, hogy majd mi lesz, csak ne ez a dal legyen
túl, túl az éveken.

Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem, nehogy majd ez legyen, 
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
És attól féltem: nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!

csak 20 év múlva ne ez a dal legyen!

csak 100 év múlva ne ez a dal legyen!"

(És mégis, addig, meghallgatnám akárhányszor..., és így az Ando Drommal- együtt Cseh Tamással, mint 14 éve, az 52. születésnapján, a Merlinben) ... és még mindig ez a dal..., amit már itt is legalább 10 évvel a születése után ad elő az Ando Drom, s láthatóan nagyon szívesen és örömmel hallgatja...ő is, a dal eredeti szerzője-előadója, az ünnepelt, mint az egész hallgatóság..., és mi is itt és most, miközben nem bánnánk, ha nem ugyanaz a dal lenne, amit hallgatunk..., de paradox módon épp azért is hallgatjuk szívesen a dalt, mert a dal sokmindent el tud "mondani", amit más (a szöveg önmagában!) sem!!!) Tehát tessék meghallgatni a dalt! (ne csak olvasni a szöveget) 

(ha valaki megtanítana rá, hogy tudnám beapplikálni a videot közvetlenül - s nem csak a linkjét - megköszönném...)