délben gyorsan hazajöhetnékem volt, ebéd után, még lányom se tudott becsalni a könyvesboltba... mintha azért igyekeztem volna haza, mintha előre tudtam volna, lezuttyanok a kanapémra, bekapcsolom a tévét, és ott valami csoda fogad, sötét , alig megvilágított de melegfényű színpad közepén Presser a zongoránál, s körülötte a zenésztársai, s már el is varázsolódok:

"... volt egy szép napunk"

meg

"ahogy mindenki, én is megjöttem, ... néha én is elkéstem, ...néha én is nevettem, ...néha rosszat is tettem, ... én is elmegyek egyszer..."

Igen, igen : "a zene, az kell"

Próbálom majd megkeresni videon (youtube-on), hogy hallható legyen, "mindenki"-nek...

.....

Sajnos, nem találom!

S még csak a számítógép videotárlóján se tudom kikeresni, mert "szabályosan" parlamenti közvetítés lett volna még akkor... délelőtt még hallottam is, úgy zajlott minden, mintha mi se történt volna - pedig már minden lap is öles betűkkel hozza, hogy EKKORA KORMÁNYVÁLSÁGOT! Úgy látszik délután már valami történt? Ami nem tartozik a tévénézőkre?

Pedig , szerintem minden ránktartozik!

De a két Presser számmal feltétlenül jobban jártam, mint két parlamenti hozzászólással jártam volna!

*****

Tegnap este-éjjel két film közt, amiknek elaludtam a végét, teljesen éberen, sőt éppenséggel - hogy úgy mondjam - tágra nyitott szemmel és az is lehet, hogy olykor tágra nyitott szájjal néztem-hallgattam végig a Zárórában Veiszer Alinda beszélgetését Markó Ivánnal; ami kissé rendhagyó volt - bár azért annyira nem, mintha - ahogy a végén kiderült - Markó (azaz "Iván" interjúvolta volna meg "Alindát", de mindenesetre pl. a beszélgetés keretes szerkezetét maga a riportalany "alkotta meg". De hát aki kreatív, az kreatív, és most éppen készülő emlékező írásából vett részletek felolvasásával kezdett és zárt a táncművész. S minthogy rájött arra, hogy művészként képes csodát csinálni ( emberként -fájdalmára - nem )  el kell fogadnunk, hogy mintha "írásművész" is volna...

nem önéletrajzot ír, nem is magáról,

 hanem azokról, akik megérintették, akiktől kapott, akik fontosak voltak neki

nagyapjával kezdte..., s az 50-es évek elejével, amikor nem volt divat zsidónak lenni, de  anyai nagyapja Fleischer Mór ortodox hite meghatározta az egész családja szellemi, érzelmi életét. Szép, magyar öregembernek látta, csodálta őt, aki '52 telén elvitte a zsinagógába, ahol olyan öregemberek voltak a nagyapjával együtt akik nem féltek Rákosi és társai uralmától, de félték és szerették a Mindenhatót és meg akartak felelni neki. Mikor a Tóra szekrény előtt fejükre tették az imasálat és elkezdtek fohászkodni, megdöbbenten tapasztalta, hogy az ő "szép magyarember nagyapja" arcát és testét elönti sokezer év fájdalma, meggörnyed és sír. (Volt miért sírnia;  lányát, unokáját a haláltábor emésztette el, fiát munkaszolgálatosként belelökték a saját kezével megásatott sírba. ) Akkor este otthon a kis Markó Iván kitalált egy mesét, ami szerint a Mindenható a kezét ott tartja Markó Iván homlokán, és ha rossz felemeli egyik ujját, ha rosszabb, a másikat is, ha még rosszabb, a harmadikat, majd a negyediket, de az ötödiket mindig magán érzi. Most is. És ez az ereje a mai napig.

(Talán erre is gondolt, amikor később megemlítette, hogy 5 éves kora óta nem változott semmit. Legbelül most is ugyanolyan. És ugyanerre gondolhat, amikor azt mondja, hogy Isten segítségével alkot, mint ahogy más tehetséges embereket is úgy fogalmaz meg , mint akik Isten porszemnyi  részei - ezért is tiszteli és szereti őket.  Szeret csodálni másokat. S nem arról van szó, hogy szeretni akarja őket, de egyszerűen nem tudja nem szeretni... )

Az édesanyjáról írtakat csak azért nem olvasta fel, mert nem akart sírni... de az a határtalan szeretet , amit tőle kapott, (az istenítő nézésétől, aminek meg kellett felelnie!) meghatározó volt számára ugyancsak. Ma is a Jóistennek és az anyukájának akar megfelelni... S a Tizparancsolat számára az alapértékrend, bár a szeresd felebarátodat.. parancsa parancsként nehéz kérdés, mert akarni nem lehet szeretni (csak megbecsülni, tisztelni, elfogadni), mégis a gyakorlatban , bevallása szerint és láthatóan is, Markó Iván csak szeretettel, szeretetből tud dolgozni. (ezért nem is igazán "profi" - mondja.( akkor szerencsére nem az - mondom én.) (Mintahogy az is kiderült a beszélgetés végén, hogy irigykedni se tudott, a"riválisaira" sem, inkább csodálta őket, és nem tudta nem szeretni... )Hiába, csak szeretni tud. (gyűlölni se) Milyen igaza van! (Bár az életben megvan ennek a veszélye, legalábbis a túlszeretésnek, mert akkor nem lát tisztán, elszakad a valóságtól , nem veszi észre azt..., pl. az idő múlását sem, ami pedig épp a táncosoknál még fontosabb tényező... Bár, mikor a riporter a fizikairól a szellemi komponensre kérdez rá, Markó egy konkrétabb szót emel ki: szerinte a hit a legfontosabb. (és épp ennek, az értékrendnek hiányát fájlalja a mai Magyarországon - ahol a pénz (a "Disznófejű Nagyúr") körül forog minden) "Hát adja vissza a hitet a művész!" - riposztoz Alinda, mire kész is a válasz: "Hát azon dolgozunk! azt csináljuk!"

A világhírűvé lett (tett) Győri balett kezdeti idejét eleveníti fel, amikor is egy közepes évfolyammal csinált csodát, 3 hónap alatt, s azért, mert volt bennük hit! (tűz, vágy, álom)

Csak azt fájlalja, hogy emberileg nem képes a csodára. "Csak" művészileg...

Mai napig is szeretné a csodát - emberileg is ...

---------------------------------------------------------------

Dehát én azt hiszem, elég nagy csoda művészként művelni a csodát, hiszen a művész az önmagát meghaladott ember...

És a művészet csodájában részesíteni embereket, akik  így részesülhetnek a "csodában", nem elég...?

-----------------------------------------------------------------

aliz2. :: 2009. márc. 31. 15:34 :: 4 komment :: Címkék: interju, , muveszet, tevemusor

megjártuk  Pápát...

odafelé Szeged és Győr közt a műúton 2 óra alatt, kényelmes, kellemes robogásban.

Győrben kiszálltunk, tankolni és levegőzni, és fotózni is:(verseny tanárjelölt lányom a tanárjával:

Aztán ugyanennyi ideig Győrtől Pápáig döcögve, Pápán belül meg többször körözve, az autóval benemhajtható utcák, és a rosszul megadott címek miatt... Visszafelé meg, autó hiján, vagy 8 órát vonatozhattunk, vagy  3 átszállással...

mégis, úgy tűnik, pláne odamenet, hogy pici ez az ország - egy hosszú lépésnyi... és elég álmos vagy éppen alszik is! meg hogy micsoda különbségek vannak matricásautóspálya és döcögő mellékutak közt...

Pápa is álmosnak tűnt, különösen vasárnap este, mire végleg megérkeztünk, a gyéren világított utcákon,- amiket a lomtalanításként szemérmetlenül kitett  csupasz, s már megbontott ócskaságok tarkítottak,- alig jártak, legfeljebb a guberáló portyázók, de másnap is, a nappali napfényben, a sétáló utcákon is álmos, lassú emberek: kényelmesen politizálgató elégedetlen de nyugodt  öregek, régi, ódivatú, de agyonmosottra ápolt ruháikban, a Tmobil  még régi kényelmes-foteles berendezésű helységében - mely áramszünet miatt csak 10-kor nyitott- ráérősen ügyintéznek, az idő sokszorosát kell kivárnom, míg feltöltik lemerült mobilomat.

Az óváros szűk, történelmi utcái szinte üresek... de legalább helyet adnak a múlton elmélkedésnek... 

Hova mehetnék még? - míg lányom az országos anyanyelv-tanítási versenyen tanít...

(a 4  diáktanárversenyző, érkezés után, a vacsora előtt)

(reggeli a versenytanítás előtt)

 a verseny helyszíne: a gimnázium előtt)

Hétfőn minden múzeum zárva, amúgy is csak egy kékfestő múzeumról tudok,- bemegyek hát a Tuourinformba különböző prospektusokat összeszedni, s azért meg is kérdem, mi látnivalót tudnának ajánlani, hát csak a barokk katolikus templomot, - amire épp nyílik a szállodám ablaka, sőt az ágyam fölött is ugyanaz, archaikus fotón- de meg is tudom nézni, belülről is, mondja a kisasszony, mert az mindig nyitva van. 

Aztán, bár már kimenőben vagyok,- miután jobban megnézhetett -, még utánam szól: Van egy zsinagóga is! a Petőfi utca végében, azt is meg lehet nézni, igaz, csak kívülről, meg eléggé romos is. Mit mondjak? Több mint romos; az ajtók lelakatolva, fölöttük félig már leomló héber felirat, színes üvegeknek nyoma sincs, az ablakok bedeszkázva, vakon, csak egy galambpár árválkodik az egyik ablakpárkányon.

Az utca közepetáján a híresneves pápai kollégium egyszerű homlokzatú de emeletes sárga épülete, az emléktáblán Jókai, Petőfi, Eötvös Károly nevével. Mellette kis klasszikus ház, abban lakott Petőfi 1941-42-ben. Elakad a lélegzetem az áhítattól. (akárcsak Kiskörösön a szülőháznál)De nyílik a ház kis ajtaja, és nem Petőfi jelenik meg előttem, hanem egy idős, testes asszony, fiatalabb vendégét kísérheti ki, aki valami olyasmin panaszkodik fennhangon, hogy mennyi pénztől esik el valami miatt.... Nem hallgatom, nem bámészkodom tovább, odébb állok...s csak próbálom elképzelni az óvárosi szűk utcában, a régi épületek közt, hogy milyen lehetett Petőfiék Pápája... Mert az kétségtelen, hogy a régi épületek, (műemlékek) s a régi utcák őrzik a történelmet némiképp. Az Esterházy vár környékén is ezt érzem - az is elég romos, de legalább "él" , nem úgy mint a zsinagóga... működik benne könyvtár - igaz , most az is zárva... e pontjával együtt. A vár előtt hetyke Petőfi szobor. 

Mellszobra is van Petőfinek, Jókaival együtt - a Március 15 téren, mint még márciusinál is ifjabb ifjak... rá is csodálkozom a szinte csak öregnek, őszszakállasnak ismert Jókai ifjú arcélére.

 

 

"York napsütése rosszkedvünk telét/Tündöklő nyárrá változtatta át."

azzal kezdődött, hogy sütött a Nap 

mire felkeltem,

igaz, többet aludtam a kelleténél, és a félhomályos előtérben, a redőnyök felhúzása előtt , még mindig álmosan támolyogva be is vertem a fejem a lengó wécéajtóba, de egyáltalán nem fájt.

(csak meglepődtem később, hogy a freeblog cimlapján egy hasonló fejbeverősi élményről olvashattam - más motivációval: A kaputelefon csöngésére ébredek. Tíz óra, a postás lesz. Feltápászkodom, kettőt lépek,

nekizuhanok az ajtófélfának... )

 De ekkor már fel volt húzva a redőny, és láthattam az ablakkal szemközt, mára még több kis fehér virág nyilt ki a két kuka közé bepréselt  fán.

Mikor kimentem le is fotóztam, oldalnézetből... Persze a képen nem is látszanak a kis virágok, a kukák annál jobban...

De az ég felé már jobb a helyzet, az ostornyelű világitótest is a virágokra mutat:

de lesznek ezek a virágok nagyobbak, kinyiltabbak is, akár holnapra!

pár lépéssel arrébb jobb a helyzet: két fára jut egy (közbülső) kuka (és nem forditva):

 a fű meg tele van apró százszorszépekkel szerte a városban.

csak lefelé kell nézni, és vigyázni,

nehogy rálépjünk a kis virágokra:

A bágyadtságom ,álmosságom nem akart múlni, igy hetek kávétlansága után , rászántam magam, hogy iszom egy pici ("szimpla) kávét, de igazit. (106/60-as vérnyomással igazán megengedhettem magamnak)

Brávo!!! Tényleg fincsi volt...

vettem a könyvbutikban egy Természetgyógyász magazint, ártani nem árthat... bár újabban egész jól érzem magam, a lábam nem is igen fáj , csupán "gyengének" érzem, és olykor megroskad alattam. Az Újságban van egy hosszú interjú Venczel Verával a Vörös oroszlán bemutatója alkalmából, amiből kiderült, hogy egész hónapra elkeltek már a jegyek (ennek fényében még nagyobb szerencse, ahogy bejutottam a premierre). Láttam-vettem valami nagyon szépet még itt, de nem magamnak, úgyhogy egyelőre nem is árulom el, mit , hogy meglepetés maradhasson...

Aztán megláttam egy kínai kirakatban egy  szép blúzt (tunikát) , igaz rózsaszint, de gondoltam lesz bent más szín is, lett is, olajzöld, meg vajszin - hát nem tudtam ellenállni, és mindkettőt megvettem, (a 2 nem került annyiba, mint más 1)

Aztán , illetve közbe-közbe élveztem a szép időt, biciklin ülve, tolva, és közben  folyton rámköszöntek, mosolygósan, hogy "Jónapot kívánok, tanárnő"... (lekerült az arctakaró-árnyékoló fejfedőm, meg a jó idővel jobban egymás arcába nézünk, nincs már  időjárásbeli oka a főlehajtásnak se rosszkedvnek, sőt)

Csak óraelőreállitás ide vagy oda, mégis hamar nem volt már Nap... de majd holnap újra kél... (remélem én is korán - korábban, mint ma - jobban ki kell használni a napsütötte órákat.)

aliz2. :: 2011. márc. 29. 19:54 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: fotó :: Címkék: fotok, idojaras, tavasz

nem akartam újranézni azt,  ami fájdalmas, viszont lányom még nem látta a filmet egyszer sem, mondtam meg kell néznie - sőt időközben vőlegénye is, ki épp felhívta telefonon, s ő is már látta a filmet korábban, ugyanezt mondta neki: meg kell nézni - úgyhogy bekapcsolva maradt a tévé, majdnem 1-ig, és bizony nekem is újra "meg kellett" nézni! Mert nem tehettem mást!

és ami a fájdalmat illeti... illetve a fájdalmas ábrázolását? itt is érvényes Illyés Bartókra (mint " jó orvos"ra) vonatkoztatott kijelentése: "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja"... meg "növeli, ki elfödi a bajt"

igen, ki kell mondani, ábrázolni kell, szembenézni, -nézetni az emberiséget... önmagával

és nem lehet "unni"... legfeljebb azt mondani rá, hogy soha ilyet, és elég... az embertelenségből

elég abból, hogy embereket,  állatként kezelnek, s elpusztítanak ("önként, kéjjel" is - hogy Radnótit idézzem - )

a történet megtörtént - a lengyel zongorista Szpilman élő személy, átélte, amit a filmen, az ő szemével látunk, át- azaz túlélte, csodával határos módon - a rendező (Polanski) is átélte... a néző is (én) ...de aki nem -  koránál fogva - a főszereplő Adrien Bródy sem, meg mint néző az én lányom sem...  ők is átélik... és talán azok is - akik, ... akik másképp gondolkodnak,... vagy talán ők nem nézik meg, egyszer sem... elképesztő módon "tagadják"...

megvan a könyv is, maga Szpilman a szerző; a rendező és a főszereplő Oscar díján kívül  a legjobb adaptált könyv díját is elnyerte a film, lányomnak meg is van a könyv, egy (szintén túlélő) ismerősünktől ballagási ajándékként kapta... talán el is kellene-lehetne olvasni is! egyszer... 

nem tudom... felzaklató mindez... 

(volt/van egy könyvünk "Te vagy a tanú" címmel közvetlen a háború után adták ki, annyira elborzasztottak a fényképei, hogy eldugtam magam elől, a hatalmas, "emeletes" szürke szekrényünk legfelső polcára, jóval később már egyszer egy koncentrációs táborban készített dokumentumfilmet felvettem videora, "hogy meglegyen", lányom még kicsi volt akkor, majd nagykorára - gondoltam -, de mikor megnéztem, az elviselhetetlenül borzalmas, csupasz valóságot közvetítő képsorokat, azonnal, egyből, szinte pánikszerűen letöröltem, s épp azért , hogy mindezt ne láthassa majd... meg talán azt hittem, legalább így semmissé tehetem(?)

de felejteni sem szabad, de nem is lehet... mikor Varsóban jártam az egyetemi énekkarral, 63-ban, húsz évesen, feltűnt, hogy Varsó egyik széles útja mennyivel magasabban fekszik, mint a többi, s akkor erre azt a hátborzongató magyarázatot kaptam, hogy a sok halott miatt... a film főszereplője túlélő lett ugyan, de tele volt a film is halottakkal, az utcákon is lépten-nyomon beléjük botlott, láttuk a gettólázadást, a varsói felkelést is... emberéletek földre-halálba zuhanását... sok gyilkolót, kevés életmentőt, (bár egyet még a németek közül is), a művészet, a zene, Chopin diadalát(?) a tragédiában is komikus jeleneteket, szánandó, esendő, megalázott embereket, s a nagyszerű művészt, aki a háború után végre befejezheti a félbeszakított zongoraversenyt....

Zelazova Volába, Chopin házába is elmentünk Varsó után, az idilli kertbe, hangversenyt hallgatni, most, a filmben sötét háttere volt ugyanannak a zenének... torokszorító és katartikus. S igazán akkor, amikor a német tiszt kérésére játszott a még éhező-fázó-bújdosó s alig-élő  "zongorista" - hosszú idő után először,  s a zene mögött - akárhogyis - két emberi arc volt látható... mindenek ellenére...

jó lenne már végre  mindig és minden körülmény mellett embernek lenni... mindenkinek , és egyáltalán embertelen körülményeket nem létrehozni! 

és élni hagyni

zongorázni, "játszani is engedni"...

aliz2. :: 2008. márc. 29. 0:57 :: 7 komment :: Címkék: , emlek, film, mult, tortenelem, zene

...csak más formában lett megtartva a tervezett jótékonysági rendezvény...

azért hangsúlyozom ezt, mert még mindig mindenhol (minden oldalról) ilyen cimmel olvasok a  témáról, hogy "elmaradt..."

más lett belőle, bizonyos szempontból kevesebb, más és nagyon fontos szempontból talán több is...

csütörtökön még úgy volt, hogy elmarad, a gyér jelentkezés miatt (aminek a hátterében fenyegetettségérzések és valóságos fenyegetések miatti félelem is húzódik)

aztán, pénteken kaptam a telefonhírt,- Pestre menet épp - hogy mégis meg lesz tartva , de nem az eredetileg tervezett formában és keretek között, hanem egy ebéd keretében, Ferge Zsuzsa (Kecskeméti Ármin unokája) és családja kezdeményezésére... 

(Pestről hazafelé menet, tegnap -szombat - este , hallom lányoméktól,  hogy a nol.hu-n olvashatók is  a legújabb fejlemények...)

Reggel egy kicsit elnéztem az időt a nem átállított óráimon, de azért pont 12-re odaértem a Koronához a biciklimen. Útközben, a főtéren már láttam csoportokban a fiatalokat, akik egy padról merően a Korona felé néztek. Aztán az összejövetelünket megnyitó polgármesteri  köszöntés illetve az egyesületi elnök  bevezető szavai közben kicsit besötétedett,

mert ugyanők megjelentek koreográfia szerint, s plakátjaikkal beboritották az ablakokat.  Némi tanakodás után, Pestről érkezett demokrata vendégeink (író, tudós, képzőművész, előadóművész, színész) kimentek hozzájuk

beszélgetni... elmondani, hogy mi miért vagyunk itt, (és talán ők is próbálták , hogy  nekik miért nem tetszik ez (miért nem tetszünk?)

De minden nagyon békésen és szinte szelíden zajlott, mindenféle agressziótól mentesen. Talán lehet is közeledni, embermódon. Bár

a meggyőzést és a toleranciára nevelést előbb kell kezdeni! épp ezt célozná  "A holokauszt gyermekei" c. könyv maga is, amit mielőbb kellene tanitani a kisiskolásoknak... De az is lehet, hogy egymás tiszteteletét

még előbb, az óvodában ,  vagy ahogy Kodály az énektanitásra mondta, születés előtt 9 hónappal ... elkezdeni.

Végül is minden jól végződött. Kicsit elhúzódott az ebéd, az a la cart rendelések miatt, de legalább jókat tudtunk beszélgetni, mi is.

és végül még a "jótékonyság" is megvalósult, összegyűlt némi pénz e fontos könyv megjelenésének támogatására is.

Csak remélni tudom, hogy békésebb ügyben is ellátogatnak hozzánk Pestről a vendégek. Hiszen van Makón nagyon sok ok arra is, hogy maradéktalanul jól érezhesse magát az idelátogató. És remélem nekünk, ittlakóknak se kell félnie. Amúgy is vallom, az egyetlen amitől félni kell, a félelem maga! Én nem akarok félni. Nem félek! Miért is félnék?!

.......

közben (29-én) megjelent a nol.hu-n is cikk az eseményről

aliz2. :: 2010. márc. 28. 21:02 :: 11 komment 
Kategóriák: naplószerűség :: Címkék: esemeny