konferencián vagyok a Holokauszt Emlékközpontban
a tematika alapján főleg az a kérdés izgat, - ami a főkérdés is a konferencián - hogy hogy lehet traumákról beszélni - ábrázolni. Egyáltalán lehet-e... És miért nem tudunk, ha nem, és mi hozhatja mégis felszínre...
én a magam példáján tapasztaltam, hogy képtelen voltam megírni a deportálási történetemben a legerősebb mozzanatokat: pl. a zsinagógabeli testi motozást (most is nehezemre esik még ez az objektív már-már eufemisztikus megfogalmazás is), vagy akár a többnapos "utazást" a marhavagonban. (még ezt a szót is nehezen, most...) ott volt mellettem pszichoterapeuta unokatestvérem is, s mikor említettem neki, azt mondta, mert megaláztatás lehet újra az elmondása is.... így érthető.
nos, jeles előadók válaszai a következők voltak:
Heller Ágnes szerint valójában lehetetlen ábrázolni a holokauszt ot, de ugyanakkor kell! Miközben a traumát valójában nem lehet elmesélni! (nem csoda, hogy nem tudtam , én se) - visszaidézni pszichológiailag is lehetetlen és művészileg is. maga a holokauszt is ábrázolhatatlan... és ráadásul már a tanuk is csak a túlélők tanui
Réz András is azzal a(személyes )vallomással kezdte járkáló előadását, hogy ő úgy tud emlékezni a holokausztra, hogy apja emlékezésére emlékezik, immár 25 éves "öregasszony"-nak titulált lánya pedig már csak arra emlékezhet, hogy apja (ő), hogy emlékezik arra, ahogy az apja emlékezett. _ Igy aztán egyre pontatlanabb az emlékezetünk, s a referálás feloldódik. Tarantino filmjére a Becstelen brigantikra utalva meg még azt is felvillantja, hogy megszülethet egy alternatív történelem, és egy új szájhagyomány el is kanyarodhat a valósan megtörténtektől...(?)
Fehéri György. Berlinből, is a Heller által felvetett gondolatot viszi tovább , Did-Huberman paradoxonával: lehetetlen a holokausztot mint emberi határhelyzetet ábrázolni, ugyanakkor azonban muszáj - így végül mégis csak lehetséges - de mindig is csak hiányérzetet hagyva! Semprunt idézve mondja, hogy már amikor megtörténtek velük az események, tudták, hogy nem lesz lehetséges az alapos elmondás, az átéltetés meg különösképp. És mégis: naplót írtak, tárgyakat gyűjtöttek, fémhengerben üzentek.
Murai András docens arról beszélt , hogy hogy is lehet előhivni a traumatikus emlékeket - az eredeti, múltbeli helyszínek felkeresésével - És erről példákat is mutatott dokumentumfilmrészletek vetítésével.
Van egy olyan filmrészlet, ami azt mutatja, hogy emlékezés felidézése közben a mesélő, hirtelen abbahagyja, és nem képes tovább beszélni, elmesélni az elmesélhetetlent, nem akarja újra átélni" (de az ügyes - és kegyetlen? rendező kifaggatja mégis)
Elég traumatikus volt mindez a nézőnek is; halljuk az elbeszélést, s közben "csak" látjuk azt az utat, jelenben, a múlt jelei nélkül, ahol a múltban szörnyű események haladtak a végkifejlet felé... (és hiába csak az utat látjuk, látjuk azt is, amit hallunk!)
"Égbevezető ut"-at:
Aztán eljöttem.
Nem bírom hosszú távon elviselni - nem csak elmesélni, meghallgatni (megnézni) se...
(akárcsak mint mikor a holokauszt múzeum utolsó termeiből csak kiszaladni tudhattam!)
aliz2. :: 2010. márc. 27. 23:00 :: 3 komment
Kategóriák: film :: Címkék: film, muzeum
